2005. január / 0. bejegyzés

Ez a felosztás azért van, hogy összezavarjak és megosszak mindenkit. Meg azért, mert már két hónapja vagyok itt, és kábé most van először komolyabban időm, hogy írjak is bármiről – eddig kerestem, hogy merre van az arccal előre. Ezért most visszafelé megyek az időben 1-től, és előre 1-től. Szerintem mínusz 2-ig vállalom, utána megunom a francba.

Gérard valamiért arról hörög, hogy az arrayt 1-gyel kezdeni bunkó, tirpák dolog.
Teljesen igaza van.

Szóval február lett, amikor pontot tettünk Abira ifjúkori problémája végére. 

A megkeresés januárban indult, és egy jelentős részét el is vitte.

Mondtam róla, hogy gyerekkatona volt valami porfészekben, amit először kolonizáltak, aztán magára hagyták, amikor túl drága lett a rendes elnyomás. Csádban asszem. Na, hát a mi bajtársaink és harcostársaink mindenféle ízléstelen fickóval hajlandók üzletelni, ha úgy adódik. Így esett, hogy Dixie, aki a „kirontunk a nyúlból” típusú tervekben erősebb, egyik látogatása során ráakadt egy Dél-Szudánban dekkoló egykori hadúrra, aki ellen Hágában már majdnem megszületett az összes aláírás a nemzetközi elfogatóparancsra. Ez a hadúr tudta jól, hogy Abira ideális lenne tanúnak ellene, ezért jó pénzt ajánlott fel annak, aki élve vagy halva kézre keríti. Dixie balról be. A birtokon megtalált egy másik Elcseréltet, aki, hiába vallatták, csak nem tört meg – ez adta a lehetőséget, hogy visszajusson oda, és vigye magával a közeli kíséretét is. Dixie kiderítette azt is – nagy kunszt, Alphonse, az ex-generális mutatta meg neki – hogy a kéró tele van droggal, arannyal, és kápéval. Adta magát, hogy leszállítsuk neki Abirát, a kellő pillanatban szabadon engedjük. Franky, aki történetesen tényleg orvos, vallatóként érkezik, bedrogozza az Elcseréltet, aki ettől harciszörnnyé alakul, és ezt vagy túléli, vagy nem – mindenesetre jobbak az esélyei, mint a fűrészes vallató kezeiben. Mi elkötünk egy alkalmas verdát, visszük, amit tudunk. A csapat fennmaradó része Kaput nyit a Sövénybe, átrámolja az aranyat és a kápét, majd elviszi egy másik helyszínre, ahonnan be lehet cuccolni egy szállítógépbe. Ami ezalatt Franciaország légterében tartózkodik, mert így nem kell magyarázkodni, hogy hogy került a szajré a fedélzetre.

Igen, a Sövény fura hely.

Résztvevők: Dixie, Belga, Abira, Barbara, Jasmine, Franky, Szürke, Patás, a roueni JT (szállítmányozás), a kecskeméti Kitty (Sövényjáró), Ashraf (hírszerzés és fedés, később bővült a feladatköre). Meg én. Ha kihagytam valakit, bocsi – a vendégem vagy egy rendes sörre, valamint egyszer szidhatod az anyámat.

A logisztikusunk a Kínai volt, a végére szerintem gazdagodott pár ősz hajszállal.

A feladathoz kellett egy parancsszóra nyíló bilincs, egy szemüveg, egy kólásüvegnyi fura lötyi, egy első világháborús olasz katonai teherautó, négy 3-as osztályú lövedékálló mellény, rangjelzés nélküli egyenruhák, két lefizetett ENSZ-es pilóta, szerény – de még nem megalázó – mennyiségű amerikai dollár és euró, gépkarabélyok és oldalfegyver, szafarifelszerelés, kerékjavító szett és pumpa, valamint mink. Az első háromért körbetúráztunk Franciaországban, ahol én menet közben megállapodtam Buborékkal (ennek még lesz következménye). Barbara kiderítette, hogy ő más személyazonosság alatt már huzamosabb időt töltött el Nantes-ban (??? – mondanám, hogy úgysem számít semmi Párizson kívül, de ez egyrészt gyökérség, másrészt nem igaz, csak a memóriám lyukas). Patásról meg kiderítettük, hogy egy pöcs. Összefutottunk még továbbá egy roueni elcserélt trióval, akiket kergetett két faszarc, de annyira, hogy simán indítottak egy tűzriadót a TGV-n, hogy hozzájuk férjenek. Mi elálltunk az útjukból, kitereltük a civileket, és elloptuk a roueniek csomagját. (Ez az, amit utána visszaadtunk Ophélie-éknek.) 

Közben valaki beköszönt a Rendnek, és a Bárkán lévő találkozóhelyünk szétszóródott, majd elsüllyedt. Nyilván gázrobbanás, mi más. Ezzel a nagyjából biztonságos Kapuinkkal, meg az igazán csecse, közös használatú cuccainkkal is elvesztettük az összeköttetést. Plusz egy csapatnak el kellett mennie Nepálba, mert az oda vezető Kapu megmaradt.

Hogy teljes értékű feláldozhatók legyünk, bevettek minket a Rendbe – én Belgával pacsiztam le, az ő fél órája lettem – amivel együtt jártak a jogok és a kötelességek. A szabályok jó része elég gyakorlatias, a maradék része meg olyasmi, ami adja magát, ha az Idővel kötsz üzletet. Összességében szerintem a Rend eléggé emberi valami, mert közel sem csipázza mindenki a másik buráját, de van szándék az együttműködésre – és ha valakinél nagyon elgurul a gyógyszer, akkor megrendszabályozzák.

Szóval különféle küszködések árán sikerült összeszedni a szükséges kellékeket, felkerekedtünk, és elindultunk Um Dafuq felé, ahol akciózni terveztünk. Előtte még Barbara meg Jasmine elmentek keresztbe tenni a DEA és az Interpol közös akciójának, nehogy fellármázzák Alphonse-t, vagy beessenek a partira, mialatt a rablógyilkosság megy.

Ahhoz képest, hogy mennyi idő telt el az előkészítéssel, azért kellett improvizálni. Belgát és Patást meglőtték, Szürke eltűnt az akció közben (merde, azért ez tényleg gáz volt), az eredetileg tervezetthez képest be kellett vonni még pár embert, és a lóvé is kevesebb lett, mint amennyire számítottunk. Viszont a két sérült túlélte, Szürkét kimentette Ashraf, találtunk egy új formát (Gérardot), és a szajré még így elég sokat ért. Emellett a terveknek megfelelően meghalt Alphonse, így Abira is pontot tehetett a múltbeli sérelmei végére.

Az utóbbi két eredmény nekem személyesen is jólesett.

Azért ha anya megtudta volna, hogy egy cseresznyepiros Marauderrel polietilén zacsiból kiömlött – és a légkondi által felkevert – ekitől gyorsítva fogok keresztbe-kasba száguldozni az afrikai szavannán, lehet, hogy nem áll meg a papuccsal fegyelmezésnél zsenge gimnazista koromban.

Miután visszajöttünk, átköltöztünk Saint-Denisbe, ami Barbara egy elbitangolt hazugságából keletkezett, amit mi átvettünk, a határozott idejű bajtársaink elhittek, ezért muszáj volt alkalmazkodni hozzá, így végül valósággá vált. 

Beköltöztünk a mi kis társasházunkba, ahol megkaptuk lakótársnak Szürkét – én mondjuk nem bánom, remélem, ő sem – és elkezdtük kiépíteni a mi kis álcánkat. Les Liberées de Saint-Denis.

Február volt az a hónap is, amikor fény derült arra, hogy hogyan lettem Elcserélt, és miért lógok egymillió euróval egy Zilbenjev nevű formának. A kettő összefügg. Az volt ugyanis, hogy, még amikor csak a zenei karrierrel meg a napi betevő gyorsítóval foglalkoztam, szeretett volna az állatkertjébe egy Popov nevű arc, akit teljes meggyőződéssel, bár nem túl bölcsen elhajtottam a picsába. Erre megjelent két ruszki szekrény, a láncok, meg egy nagy kapacitású aksi, és éreztették velem, hogy ez hiba volt. A többi részt ugorjuk, mert nem érdekes. Viszont ekkortájt jelent meg az én jó képességű másolatom, és leboltolt inkább Zilbenjev papával. Ami a körülmények ismeretében nem hülye ötlet, tényleg. Zilbenjevnek, úgy tűnik, több érzéke van a menedzsment elvekhez, mert adott is mellé szervezést. A másolatom nem volt teljesen kutyaütő – ment is a szekér, addig, amíg a menedzser klántag csúnyán el nem baszott valamit, amitől a másolatom megreccsent. Függő lett a gyöngyöm erősen. Zilbenjevnek még becsületkódexe is lehet, mert érezte, hogy ez az ő sara, bezavarta a kópiámat egy szanatóriumba, és amikor kijött, hozomra a kezébe nyomott egy millát, hogy ebből álljon a saját lábára.

Ez volt az a lé, amiből a szopós egy jelentős részt elköltött arra, hogy új személyazonosságot vásároljon anyának, drága nemzőmnek, és a húgomnak, a maradék egy részét ismeretlen helyre rejtette, már amiből nem luxusautót, kurvákat és drogokat vásárolt, mielőtt levetette magát valami szakadékba Jenkiföldjén.

A lóvé tehát nyilván nincs meg. 

Emiatt Zilbenjev érthető módon nem kedvel annyira.

Az afrikai melóból pár hónap múlva esik annyi, hogy ki tudom fizetni – még egy jelképes ötven százalékos kamat is kitelik – viszont a pénzmosodák veszteséggel dolgoznak, ha gyorsan kell a lé. Ha nem tudok várni, nem hogy többletem nem lesz, de még a milla se jön ki. Zilbenjev meg nem az a figura, aki másodjára összevárja, amíg pénzemnél leszek. Szóval tök jó lenne addig nem a kezébe kerülni, márpedig kapott olyan infót, hogy mégsem haltam meg. (Kurvák vére. Igyekeztem nem feltűnést kelteni, de azt akkor még nem tudtam, hogy még jobban kell vigyázni, plusz mindig elfelejtem, hogy elég jellegzetes arcom van.) Aztán magyarázhatok neki arról, hogy nem nekem adta a lét, hanem a gonosz ikertestvéremnek…

Szóval most teljesen menő ötlet, hogy pár hónapig ne a városban legyek. Amúgy is vannak politikai fennforgások, és több okból a városon kívülre kell mennünk – szóval szerintem megérett a helyzet, hogy valahol nagyon máshol legyek.

Még ha össze is jön a pénz, még le kell boltolni párszor, amíg találok valakit, aki vigyáz rám, hogy egyáltalán visszaadhassam a dellát, és Zilbenjev csak úgy tanító-nevelő jelleggel ne belezzen ki, hiába hozom.

Eddig két csajnak tartozom komoly szívességgel. Ahogy apám mondta volt, tartozni kell valahová. Az én olvasatomban: tartozni kell valakinek…

2005. február / 1. bejegyzés

Amikor végre összeszedem magam, és kisöprök egy hajtincset a homlokból, majdnem lefordulok a székről. A szellemi erőfeszítés megviselt, és még csak észre sem vettem az izgalomtól, pedig én csak statiszta voltam, meg L1 helpdesk. Igaz, négy példányban.

A mágikusan megsokszorozott sameszok egyike kikíséri Ophélie-t, aki egy valódi derékszíjas melót képes volt kockára tenni azért, mert nem tudja az orrpiszkálóját távol tartani az elsütőbillentyűtől. Oké, ez nem fair a részemről, én sem értek hozzá – teszem hozzá, nem is ezért fizetnek. Ophélie, a roueni elcseréltek dísze, megkönnyebbültnek és elégedettnek tűnik. Barbara, a frissiben újított tartótisztje, lecsap az aprósütire a tárgyalóban.

Helló, a nevem Michel, és ez itt a Jackass. Jacquasse.
Tarts velem a Saint Denis-i Szabadítmány / Alapítvány / Dafuq mindennapi kalandjain.

Ha arra vagy kíváncsi, mi van a madarakkal meg a méhekkel meg az Elcseréltekkel, akkor lapozz tovább bátran, arra vannak jobban képzett előadók.
(Amikor egy Tündér nagyon szeretne egy Embert… mindegy, hagyjuk, szar volt.)

Hadd mutassam be a társaimat.

Barbara, aki épp magától értetődő módon győzi le a sütit, szőke és csinos, és sosem lehet pontosan tudni, hogy igazat mond-e, mindenesetre igen meggyőzően adja elő. Változatos elkövetési módokban is járatos, de sikerrel birkózott már meg nemzetközi tárgyalással is. Többször kiderült már, hogy akármilyen valószínűtlen a sztori, amit előad, szó szerint igaz, nem valami szimbolikus értelemben. Még szolgálati fegyvere és rendőrigazolványa is van. Hiába tudtuk róla, hogy nemzetközi értelemben vett csaló, nála hagytuk a csapat pénzét, és megvolt a végén az összes, ezt add össze. Enigma, rejtély, becsomagolva egy adag titokba. Elementál amúgy.

A szomszéd szobában az orvosi köpenyben a vállas hölgy Franky, aki még az utolsó Nagy Háború idején került eltulajdonításra, de külsőleg egész jól viseli az egyirányú időutazás mellékhatásait. A franciát erőteljes német akcentussal beszéli, viszont hiába régies kicsit, jobb nyelvtannal beszél, mint én. (Perelj be, nem figyelek mindig oda.) Orvos volt és kutató, most, ennyi idővel később, kénytelen lejjebb adni a presztízsből. Amúgy kiméra, és olyat üt, mint a buszkerék. Az orvosi esküjét a brutálhent közelharci képességei ellenére igen komolyan veszi. Amikor rám néz az irattartó fölött, mindig megfogadom, hogy vigyázok a koleszterinemmel.

A recepción a pasziánsszal küzdő, unott néger csaj Abira, ex-gyerekkatona, akit Árkádiából visszafelé a Szabadítmány közelében rakott le a jó szerencse. Akkor annyira nem voltunk olyan helyzetben, hogy válogathassunk, és nem is bántuk meg. Azóta kiderült róla, hogy érdekli az okkult és a fűszernövények (nagyobb az átfedés, mint gondoltam volna), volt vérdíj a fején (már nincs), boldogul a Sövényben és Párizsban is, ért a lövészethez és a közelharchoz, és nem tétovázik, ha valakit arcba kell tenyerelni. Jól is megy neki, mert párduc.

Jasmine nemrég csatlakozott hozzánk, kevés derült ki róla azon kívül, hogy szerinte idővel mindmeghalunk, jól motorozik, és hogy ő is képes megjelenni egy közepesen fontos nemzetközi mítingen anélkül, hogy hülyét csinálna magából. Kábé elfogadtuk, hogy velünk lóg. (Én speciel kicsit kínosan érzem magam a testvére miatt, ez tuti bejátszik.) De van egy olyan érzésem, hogy ha megrázza magát, az emlékezetes lesz.

Gérard – aki a ravaszdi képű roueni öregurat kíséri az ajtóig, érzelemmentes udvariassággal – éppen elkövetés közben pottyant a nyakunkba. Róla tudni a legkevesebbet, de biztos, hogy nem szolgálja tudatosan a Másokat, jól bánik az offenzív információbiztonsági eszközökkel, és egész sokáig hajlandó várni, amíg véleményt nyilvánít. Teal’c jut róla eszembe. Nem akar részt olyan zsákmányból, amiért nem dolgozott meg, ez alapból szimpatikussá teszi. Majd még meglátjuk, mire jutunk egymással.

A tárgyalóban elválik a faltól Szürke, aki nem jellegtelen, de néha még akkor is elfeledkezel róla, amikor még a szobában van.

Vakonddal fáradtan összevigyorgunk. A nyüzsgő iroda látszatát kelteni fárasztó mulatság volt, akár csak fél óráig is. Ha a menedzsment megtudja, vicceskedik Vakond, ez lesz a norma. A menedzsment egyébként elégedettnek tűnik: sok embert mozgattak meg ezért a kis színjátékért, és akármilyen bonyolult is volt a művelet, kisebb paráktól eltekintve hibátlanul lement.

…ja, hogy én ki vagyok?
Kötve hiszem, hogy elfogulatlan lennék a kérdésben. Öndicséret amúgy is büdös.

A hivatalos sztori az volt, hogy Ophélie szegénykém már nem először viselkedik dinamikusabban annál, ami a szolgálati szabályzat szerint elfogadható, ezért most behívták Párizsba egy kis lecseszésre / orientációs elbeszélgetésre. Mi már találkoztunk Ophélie-ékkel, amikor más ügyből kifolyólag épp egy vonaton utaztunk, őket pedig letámadta egy ismeretlen harmadik fél. (Mi eltereltük az útból a civileket, és elloptuk Ophélie-ék csomagját, hátha találunk benne valami érdekeset, de végül nem tudtuk kinyitni.) Valójában nagyjaink már elsikálták a dolgokat, és most egy fedőcégen keresztül megismertették Barbarával, aki mostantól a tartótisztje.

Barbara felhasználta az alkalmat, hogy visszaadja a csomagot. A roueniek, akik kísérték, felhasználták az alkalmat, hogy felnyomják a védtelenebb végpontokat, és megfertőztessék magukat egy figyelmeztető jellegű malware-rel. Üps. Valaki ezért nem lesz megdicsérve a festői Rouenben.

Hogy a roueniek mit láttak a kis elterelésünkből? Tököm tudja. Lehet, hogy szakmaibb lett volna egyszerűen beengedni őket egy üres szobába, vagy olyasmit telepíteni, ami nem beszél, csak lop, de annak is van üzenetértéke, hogy tudunk kicsinyesek lenni, ha úgy adódik.

Na, ennyit a mai napról, a jutalomlakoma is elfogyott, és én is úgy nézek ki, és Barbara is úgy néz ki, mint akinek szórakoztató felfednivalója van. A többiekhez fordulok, az arcomon szarevő vigyor játszik.

– Eddig istenien megy, nem? Srácok, még jól éljétek át az elégedettséget, mert van egy kisebb problémám…