3. bejegyzés

„Ha egy jós megfigyeli a saját halálát, és megakadályozza azt, akkor vajon hány collos műbrokival fogja inzultálni a megbokrosodott időbeli logika?”

Szóval az történt, hogy pár napja félhivatalosan létrejött a Saint Denis-i Szabadítmány, a Vas és Arany Óra Rendjének félcivil szárnya. Mialatt a Rend továbbra is űzi az ipart, mi megnyertük az újoncokkal való foglalkozást és a hivatalos kapcsolattartást. Ennek a része, hogy fellépést tervezünk Orléans-ba, ami az első komolyabb zeneipari mutatványom a visszajövetelem óta – és ennek megfelelően stresszelnem kéne rajta – de a szarviharban már kifejezett nyugalom, amikor ezen tudok dolgozni.

Felhívott Buborék, hogy mihamarabb beszélni szeretne velem. Kérdeztem, van-e kifogása a többiekkel szemben. Nem volt, és megsejthettek valamit a hívás jelentőségéből, mert Abirán kívül mindenki jött. Szürkének is másutt volt dolga. (Abira maradt, hogy megfigyeljen egy Elcserélt-triót, akiket részint el nem kötelezett harmadik fél tervez kirabolni, részint egy orosz maffiózó szeretné megcsonkítani az egyik tagjukat. Még nem döntöttük el, hogy kiraboljuk-e őket mi, vagy akarunk-e bármilyen egyéb módon beleszólni az életükbe. Végül elengedtük a történetet rövid távon.)

Az út eseménytelen volt, végigpunnyadtuk az egészet, bár azért mindenki nyitva tartotta a szemét.

Volt is hátrahőkölés, amikor Buborék beterelt minket egy hodály méretű autóba, majd még számomra is nehezen értelmezhető tempóban egy Orléans környéki, elhanyagolt kertes házba vitt minket. Az ott nyíló Kapu túloldala Brazíliában, egy hegybe vájt bunkerben nyílt. Buborék apja egy orléansi uralkodó volt, aki változatos illegális és féllegális és mágikus bizniszekben utazott. És igen, Buborék tudja, hogy a mi rinyálásunk nagyban hozzájárult, hogy apu végül mindent ráhagyott. Eddig láthatólag nem akart kicsontozni minket érte, ami ékes bizonyítéka annak, hogy nem csak nekem furák a családi viszonyaim.

Na de nem is ez a lényeg.

Hanem hogy Buborék látja a lehetséges jövővonalakat, és látta, hogy ő Párizsba fog jönni, velünk fog lógni, és meghal. Párunkkal együtt. Elhiheted, hogy lett nagy figyelem rögtön.
Szóval kiderült, hogy van öt Elcserélt Párizsban, akik árulók valamilyen módon. Ebből háromnak van köze Buborék & Co. halálához.

Akinek nincs köze hozzá:
Aki bármikor elárulná a Rendet, de sosem ártana a tagjainak.
Aki sosem vétene a Rend szabályai ellen, de bármikor a vonat elé lökne bármelyikünket.

Akinek van köze hozzá:
A Gyújtogató, aki többször támadást indít a Rend (és a Szabadítmány) ellen, rendszerint felgyújtva a mindent is.
A Télapó, akinek attól fő el az agyvize, ha a Gyújtogató meghal.
A Rejtőző, akinek Barbara és Gérard fetcheihez van köze, és annak kapcsán öl le néhányunkat / mindannyiunkat.

Ez még azelőtt volt, hogy komolyabban belemélyedtünk volna a részletekbe. Kiderült továbbá, hogy Buborék lenyomott egy Mást, és szert tett a hatalma egy részére. Whoa bizony. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy tud viszonylag kockázatmentesen aludni, viszont, ha használja a képességeit, megvolt a lehetősége, hogy belehal, és Másként tér vissza. Ennek elkerülése érdekében Gérard egy erre a célra szolgáló tőrt dajkált a szeánsz alatt, hogy ledöfje Buborékot, ha véletlenül túlhúzná. Nem tudom, hogy örüljek-e neki, hogy Gérard ilyen könnyen ráállt.
Azért be voltam szarva végig, amíg Buborék tudatalattiját faggattuk, na.

Buborék azokat a jövőbeli csomópontokat tudta végignézni a kérdéseink alapján, amikor vagy ő, vagy a Rend tagjai közül valaki meg fog halni. Honnan tudja? Passz. Ennyi haláleseti lehetőség van? Passz. Az, hogy ezeknek a jeleneteknek tudjuk a helyét és az idejét, elkerülhetővé teszi őket? Passz.

Három etapban kikérdeztük Buborékot, hogy mit lát a lehetséges jövőkből, és elkezdtük rendezgetni, hogy mi minek felel meg, melyik Elcserélt nem lehet Gyújtogató, Télapó, és/vagy Rejtőző. Voltak piros cérnák is. Először csak az egyik ágra akartunk koncentrálni, aztán kiderült, hogy most egy darabig biztosan nem fog tudni segíteni nekünk, ezért lapot húztunk a tizenkilencre, és végignéztük az ottani eseménysort is.

És lőn, 95%-os valószínűséggel gyanúsítottuk meg Cerebrót azzal, hogy ő a Rejtőző (versenyben maradt még Vauture). Testalkat, jobbkezesség, laptoptáska, ujjatlan kesztyű, plusz ő nem volt áldozat az események egyikében sem. És még csak alibije se volt. Lesz. Hagyjuk.

Ez persze felveti a kérdést, hogy hogyan fogjuk tudni hihetően meggyanúsítani Cerebrót azzal, amit még el sem követett.

Ekkor talált meg minket Abira telefonon. „Bocs, eddig nem tudtunk a készülékhez jönni, mert a metafizikától bevérzett a homloklebenyünk.” Amúgy meg Trinity, a segítőkész AI-nk elég durván megszenvedett azzal, hogy elérjen minket, ami sokat elmond Buborék bunkerének kibervédelméről.

Kiderült, hogy közben Párizsban is megvadultak a dolgok. Mindenki vissza lett parancsolva biztonságos helyre, és csak engedéllyel lehetett kimenni. Az, hogy pont ekkor bírtunk leesni a térképről, aggodalommal töltötte el Rendünk aktív nagyjait.
Ideje volt hát távoznunk.
Buborék cuki fiúnak nevezett, egyebekben pedig úriember nem pletykál. Nem, én sem pletykálok.

Az egyirányú vészkijárat, amelyen végigsiklottunk, a Hotel Intercontinental mosókonyhájába nyílt. Itt Franky felkeltette valakinek az érdeklődését, aki a tükör túloldalán lakik, szeretne átjönni, nem beszélgetős típus, és kiméra. Ugyan megpróbáltunk vele értelmesen beszélni, de jól olajozott gépezetként két Sövénykaput akartunk nyitni ugyanarra az ajtóra, Gérard leidézte a kaszáját, amin ott csimpaszkodott két goblin, aztán megvágta magát a kaszájával, Barbarának csúnyán bevérzett a szeme, a kimérát megdobáltuk a goblinokkal, majd kiderült róla, hogy nem tárgyalóképes. Így aztán rácsuktam a sövénykaput és távoztunk.

Visszatértünk a kecóhoz, beszéltünk Trixie-vel, de még nem úsztuk meg a komolyabb lekúrást, csak elnapoltuk, gondolom. De ha nem kerül elő, én nem fogok panaszkodni.
A szálláson Abira tájékoztatott a helyzetről. Nagykorú és Anne-Marie autóbalesetet szenvedtek, még nem volt tisztázott, hogy mekkora volt ebben a szándékosság. Charles ottmaradt, Anne-Marie válságos állapotban volt. Némi egyeztetés után kiderült, hogy Anne-Marie nincs szállítható állapotban, Dixie-ék megpróbálták kihozni, hogy elvigyék Párizsba, sikertelenül, és éppen mentőakciót szerveznek. Franky közölte, hogy ő meg tudja menteni a csajt.
Kétségem sem volt felőle, hogy ez így is van. Így aztán szóltunk az érintetteknek, hogy mindenki maradjon a seggén, Trinity segítségével loptunk egy gyorsabb autót (kanárisárga MX3), és odaléptem neki. Egy óra húsz perc alatt értünk el a kórházhoz, ami, ha nem is személyes rekord, de elég jó. Így aztán időben érkeztünk, mielőtt Dixie-ben elpattant volna valami, és elkövetett volna valami impulzívat, ami bekerül a bűnügyi aktájába. Mondjuk, érthető, a testvéréről van szó. Mindegy, majd megkérem Franky-t, hogy ne dörzsölgesse a sót a sebekbe, még ha amúgy tök igaza is van, mert tényleg orvost kellett volna először hívni. De amikor a fostalicska éppen lezötyögött a lépcsőn, mi házon kívül voltunk, szóval fölösleges hibáztatni őket, hogy ki cseszett el mit.

Mindenesetre Franky csodát tett. Nem nagyon van rá más szó. Anne-Marie az elmondás szerint magához tért, és teljesen fel is gyógyult. Visszafelé már helikopterrel jöttünk. Franky adott pár érdekes ötletet, bár eléggé kisütötte belőle a delejt az erőfeszítés – szerintem ebben az internetes távorvoslás dologban lenne fantázia.

Így aztán éppen időben érkeztünk, hogy megtudjuk, hogy Gérard unalmában behekkelt a szerverbe, amit megfigyelés alatt tartott, lekérdezte a logokat, rájött, hogy mit figyelnek, majd a maga kis vígan önfejű módján bele is dugta a vascsövet a kerék küllői közé. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy lebuktatta a fetch megfigyelő kódját azok előtt, akiket figyelt. Ez felkeltette valaki másnak a figyelmét, aki erre elintézte, hogy a kamu Gérardot letartóztassák. Ebből lett konfliktus, mert Barbara némi joggal sérelmezte, hogy most ő is képbe került, mert a fanboy kamu Gérard falai az ő képével vannak körbeplakátolva, plusz az ő fetche feje úszik a formalinban.

Ezzel sokat nem lehetett tenni, ezért jobb híján másnap elmentünk megnézni Gérard volt kecóját. A helyet egy Paragon Transport nevű (fedő)cég hórukk operatívjai kirámolták, mindent eltakarítottak, és még egy tisztasági festés is befigyelt. Barbarának teliszaladt a hócipője az egész fetches történettel, ezért lement levegőzni egyet, így premier plánban élvezhette, ahogy lesállást vet nekünk egy kupac jellegtelen arcú figura.

Mármint már jöttek befelé a szopósok, és az egyik neki is állt megbicskázni Barbarát egy különös késsel. Ő lett Egyeske. A második jószág Gérard nyakába ugrott hátulról, ami a harmadik emelet lépcsőfordulójában nem annyira okos dolog egy obszidián gólemmel szemben. A szánnivaló jószág eltörte a levélbontó tőrét Gérardon, aki először felmázolta a falra, majd ledobta a földszintre a lépcsőházban. Ezt annyira nem bírta. Kettes tehát felborult.

Barbara ezalatt levezette a frusztrációját a kapunál kaszaboló Egyeskén, aki egyre nagyobb darabokat veszített el a bőréből a feltámadó homokviharban. Ez össze is zavarta a szopóst, így komolyabb találatot nem tudott bevinni.

Franky-n úrrá lett a segítőkészség, és a lépcsőházban lezuhanó testhez sietett – hátha még menthető – így mélyen letüdőzte a nyálkás, savas kupaccá összezuhanó Ketteskét. Ez azért huzamosabb ideig nem tartotta fel.

Én ezalatt kivetődtem a harmadikról, alászállingóztam (levertem a térdemet landolásnál), odarongyoltam a parkoló autónkhoz, ahol kretén módon a fakardomat felejtettem, majd a karddal a kezemben átlibbentem a sövény tetején, reménykedve, hogy hátba tudom kapni az ott kolbászoló Hármaskát. Na, ez nem sikerült időben, ezért Franky-t meglepetésszerűen elég csúnyán kicakkozta Hármaska. A következő pillanatban a sövényről elrugaszkodva beleállítottam a fakardot a nyakába – az öreglyukra céloztam, de nem kaphatok meg mindent, amit akarok – Franky pedig ráfordult.

Húbazmeg.
„Mort ou guérison, je me fiche de ce que vous cherchez.”

Erről tuti számot fogok írni egyszer, szigorúan terápiás jelleggel. A kiméra nézte egy pillanatig a bézs kabátos, farmeres, tornacipős alakot, Hármaskát, akinek én már a hátába talpaltam – hogy kifeszegessem belőle a kardot – majd egy kiszámított mozdulattal letépte az alsótestét. A forma a bal bordáitól a jobb csípőcsontjáig megszűnt létezni, és oldalt kiborult belőle a töltelék. Mire földet ért, már csak a ruhái maradtak, amelyekből rőzse potyogott mindenfelé. Gérard leért a lépcsőn, mi elkezdtünk benyomulni a kapun Barbara felé, szóval nem Egyeskének állt a zászló. Négy vs egy. Sajnos a cipőzésére nem maradt idő (pedig igény az lett volna rá) mert Egyeske megunta a homokfúvást, szétesett. Az utca felől Abira érkezett, egy üres kabáttal – az általunk sosem látott Négyeske elkövette azt a hibát, hogy közelharci távba került egy fekete párduccal. Ez elrontotta a napját.

Éppen csak hogy ki tudtuk fújni magunkat, és elkezdhettem az újabb ördögi terveket kovácsolni a ruhák eltüntetésére, amikor megérkezett Gérard volt szomszédja (a volt Gérard jelenlegi szomszédja), aki dödögött valamit a hajléktalanokról, és beszórta az egész hóbelevancot a kukába. Így alakult az emberölési ügyünk szemeteléssé. Viszont ideje volt lépni, tényleg. Tempósan bevágódtunk a Berlingónkba, kinyitottuk a kaput, begyűjtöttük Gérardot, átbukdácsoltunk a villamossíneken, megláttuk az egymás mellett közeledő újabb három támadót, akik éppen nekiálltak Bolygó Kapitányát játszani és egy, sokkal nagyobb valamivé összeforrni, amikor néma közösségben úgy döntöttünk, hogy ez most nem a mi fizetési kategóriánk.

Fél órával később álltam meg, egy festői városka benzinkútjánál, amikor elfogyott végre az adrenalin.

Úgy szép az élet, ha zajlik! Jöjjön mindenki a Saint Denis-i Szabadítmányba! (Van legalább háromféle pizzánk*, és csak mérsékelten életveszélyes!)

*Terms and conditions apply.

2. bejegyzés

Mert a jövő fontosabb, mint hogy ki ölt meg kit.

Úgy nézem, kezd kialakulni az az érzésem, hogy hogyan kell odébb oldalazni valami elől, amit jobb csak másodkézből tudni, vagy még úgy sem.

Na, szóval úgy kezdődött, hogy felvezettem a kis maffiaügyi problémámat a többieknek, és megkértem őket – no, hát nem ilyen nyíltan, inkább addig szerencsétlenkedtem, amíg rákérdeztek, jóvan? – hogy tartsanak velem pár hónapig, amíg be nem jön a pénz. Kiváló apropó volt, hogy Buborék felhívott, és közölte, hogy az aranyrudat, amivel lógok neki, ráérek később is leadni. Viszont a koncertet, amit ígértem neki, Orléans Elcseréltjei előtt kéri előadni. Bár örültem volna, ha olyanok hallják, akikről sejtem, hogy tudják értékelni, végül is ez az ő bulija, azt hív el, akit akar, gondoltam. Aztán elhangzott a rettegett mondat: „Beszélnünk kell.” Ez de jó lesz.

Kezdetnek senki nem mondott nemet, viszont Gérard aggódott, hogy a kezeletlen fetche esetleg vicceskedni kezd, ezért bevállaltuk, hogy segítünk neki eltenni az útból. Rontotta az esélyeinket, hogy Gérard szinte semmire nem emlékezett az elrablása előtti múltjából. Az viszont már kiderült, hogy a rezzenetlen arcú kóderistenen intenzív rosszullét lesz úrrá, ha megközelíti a helyet, ahol a volt lakását sejtettük. Ezért beüzemeltük a hányásdetektort (Gérard az anyósülésen egy zacskóval), és hajnalok hajnalán a családi Citroenünkkel elkezdtünk cirkálni a városban. Jasmine intézett nekünk hullaszállítást, ha ráakadnánk a fetchre, és hirtelen kitörne az erőszak. Némi kavirnyászás után sikerült megtalálni a helyet – Gérard kiszállt a még mozgó autóból, hiába fékeztem azonnal, amikor elkezdett az övvel matatni – egy leárazást sejtő akciónyugdíjas beszűkültségével átvágott a főutcán, majd beütötte a kódját. Amire amúgy nem emlékezett fejből. Én beparkoltam a belső udvaron, a többiek kiszálltak, és felderítették a helyet. Idővel lejött Abira, és belerókázott a bokrokba. Aztán a kicsit egzaltált Barbara vállát fogva visszajött Franky, Jasmine és Gérard.

Abirának kicsit elege lett belőlünk, ezért motorra kapott, mi pedig visszaindultunk a szállásra. Eddigre már fúrta az oldalam a kíváncsiság, és kérdezgetni kezdtem őket, hogy mi volt ennyire meredek. Elmondták – tényleg elég meredek volt.

Gérardról tudni kell, hogy mindent azonnal a helyére tesz. Megigazítja a viaszosvászon terítőt. Én is szeretem, ha nagyjából rend van, de neki a nagyjából rend egyenértékű egy trágyatároló-robbanással. Na, a pót-Gérard nem ilyen. A rohadtkáposzta-szag, amit még egy háztömbbel odébb is érezni lehetett, az ő kérójából jött. Az a fajta dögkút-kéró volt, ahonnan biohazard ruhás arcok szokták előásni az elfolyósodott tulajdonost. Olyan szerencsénk persze nem volt, hogy a fetch erre a sorsra jutott volna. A szag a konyhában bomló szerves anyagból, valamint az előszoba padlóját ragacsossá tevő, tisztázatlan eredetű foltokból áradt.

Viszont pót-Gérard elég érdekes hobbiknak hódolt. Egyrészt számtalan fényképet készített (vagy készíttetett) Barbaráról – nyilvános helyen, a városban, de éjszaka, alvás közben is. Ismeretlen eredetű, de intenzív érdeklődésének ékes bizonyítéka volt a formalinban ázó Barbara-fej a szobájában. Franky-ék eltáncolták a teljes Windows-keringőt (Igen? Igen? Biztos? Mégsem?) aztán, ahogy Barbarát elkapta a vadászösztön, inkább elálltak az útjából. Így aztán Barbara találta meg az asztallap alá ragasztott negatívokat, amelyeket végignézve rekonstruálhatta, hogy valaki egy testkamerát viselve a nyomába ered egy tengerparton, fejbecsapja feszítővassal, majd elássa – aztán azt is, hogy a tengerparti sekély sírhant mozogni kezd, és egy sokfogú, széles vigyorú Barbara-féleség előremeresztett karmokkal a gyilkos wannabe felé veti magát, majd a felvételek véget érnek.

Az oJJektumban ezen felül találtak még egy sötétkamrát filmelőhíváshoz, vagy negyven szett ruhát a fürdőszobában (kitisztítva, benejlonozva) és egy vígan zümmögő, izomgép szervert, előírásszerű UPS-szel, klímával és kettős betáppal.

A csapat ezek után úgy érezte, hogy mindent látott, visszacsukták az ajtót, és lejöttek. Jasmine-t hátrahagytuk megfigyelésre, mi pedig tisztultunk onnan.

Azért ebből éreztem, hogy nem biztos, hogy olyan könnyű lesz ledúrni ezt a fetchet, még jó, hogy nem esküdtünk rá. Meg azt is, hogy az őrület nyúlürege elég mélyre leér.

Nagykorú elhajtotta Jasmine-t, aki szerinte zavarta a figyelést. Miután összeszedtük, elmondta, hogy a pót-G visszatért a kecóba, és volt vele valaki – tettestárs, vagy áldozat, nem tudta.

De mi addig ütjük a vasat, amíg meleg. A csapatban hárman is értenek valamennyire a hackelés nemes művészetéhez, ezért kibéreltük egy közeli netkávézó katasztrófasújtotta felső szintjét, szerváltunk pizzát, és nekiálltunk. Az kiderült mostanra, hogy bár nem vagyok amatőr, Barbara és Gérard is kettőbe harap a témában. Ezért nekem jutott a figyelemelterelés, Barbara gyűjtötte a felhasználható infót, és Gérard végezte a tulajdonképpeni törést. A jóképességű pót-Gérard nem hallott a kompromittálódott jelszó megváltoztatásának hasznosságáról, így a valódi Gérard nem csak megtalálta a hátsó ajtót, de be is jutott rajta. (Ha rájössz, hogy a másolatod a városban flangál, az első dolog, hogy az összes kódodat véletlenszerű, kriptográfiailag erős módszerrel újra generálod – ez az Elcserélt nagykönyvben legalább egy függelékre jó kéne, hogy legyen. Hála Istennek a hülyékért!)

Mindegy, a lényeg, hogy bejutottunk. A szerver a villamos művek szerveréhez kapcsolódott, és energiafelhasználási csúcsokat keresett. Három helyszín érdekelte őket különösen, ezek IP-jét részben sikerült feljegyezni és rekonstruálni – a célpontjai a Banque Lyonnaise és a Hyundai Bank volt. Ez is nagy teljesítmény volt, mert valaki megzavarta őket, ezért elkezdték lelőni a szervert. Barbara egy egy-ujj-két-ujj-huszonegy-ujj manőverrel beakasztott a shutdown folyamatnak, míg Gérard kidumpolta a memóriát előbb egy pendrive-ra, majd, némi sziszegés után, a laptopja merevlemezére.

Éppen megérkezett a győzelmi pizza, amikor ránk keresett Nagykorú, hogy hol a véreres lópéniszben vagyunk, ha nem otthon, így útbaigazítottuk, és hagytunk neki pizzát. Elmondta, hogy ő volt az, aki megzavarta a kibernetikus szeánszot. Két, takkra azonos polgári ruhát viselő formát látott odabent, akik egyszerre pislogtak és fordultak. Ezért aztán – szerintem bölcsen – úgy döntött, hogy nem lerohanja őket, hanem fenntartja a részeg álcáját, és otthagyta őket. Mi cserébe tájékoztattuk az információs szupersztrádán elért eredményeinkről. Nagykorú elmondta még, hogy másnap reggel jelenésünk van a Zöld Tündérben, mert a márciusi uralkodó, Trixie, beszámol a harci helyzetről, meg a teendőkről.

Az alvási ciklusom rosszabbul néz ki, mint egy belvárosi pincekocsma vécéje. Kettő negyvenkor megjelentünk a Zöld Tündérnél, és kávét kértünk. Én hiszek a fitneszben, meg abban, hogy a testem egy templom, ezért vodka-naranccsal alapoztam. A külszolgálatosokon kívül mindenki megjelent.

Trixie elég jól összefoglalta a dolgokat. A szopóálarc kicsit szorít, de már legalább nem fulladunk – az előző évben a cunami szétkúrta egy ambíciózus ingatlan- és drogprojektünket, az ukrán helyzet miatt ottani érdekeltségek jó része, talán az egésze a kukában landolt. Ezen a helyzeten javított valamit az afrikai kiruccanás, de a mínusz még így is tízmilliókra rúg.

Elmondta még, hogy létrejött az Északi Föderáció, és Párizs, Caen mintáját követve, élőerővel száll be: az első tizenkettő a hivatalosan itt létező Elcseréltek összessége. Vas és Arany Óra Rendje néven ismerik őket, és a Párizs környéki Sövényben kell járőrözniük, heti váltásban. Belga hiába hivatkozott a meglőtt vállára, orvosi szakvélemény alapján megnyerte, hogy két hét múlva bakancsot kell húznia. A többi időt a tisztelt vezérkarra bízta Trixie. Ukáz: ha a Sövényben valaki kéken világító, félig lehunyt szemet mutat fel a bal tenyerén, válaszul mutassuk fel a gyűrűnket, és zsírban leszünk. (Gérard ne szaladgáljon egyedül a Sövényben, de senki ne szaladgáljon egyedül a Sövényben a mi tudásszintünkön.)

A Föderáció egyéb módon is beköszönt: tájékoztatták a Rendet, hogy legkésőbb júliusban JT meg pár rosszarcú haverja eljönnek leagyalni egy fetch csapatot, akik együtt dolgoznak valami mesterséges intelligencia projekten, és ehhez kell nekik infó és/vagy fedés. Persze, ha elintézzük őket korábban, nem jönnek. Szóval adott a választás, hogy megterrormerényeljük őket mi, és magunkra húzzuk a rettegett francia betűlevest, vagy megteszik a roueniek, és akkor is a mi életünk lesz bonyolultabb. Juhé. Azt még nem tudni biztosan, hogy pót-G ennek a kompániának a tagja-e, de legalábbis esélyes.

Trixie-nek Ludovictól származó eljuttatandó üzenete van Orléans-ba: egy régebbi, visszatérő probléma ismét kikapaszkodott a darálóból. Az Avida nevezetű cég tevékenységét már többször kellett szabotálni, mert szeretnek Sövény-gyümölcsöt keverni az izocukrok mellé, ekképpen modernizálva a táplálkozástudományt. Emiatt többször felrobbantak, de nem hagyják abba, és most inkább dizájnerdrogban utaznak. Most már katonai szintű biztonsági intézkedéseket vezettek be, és most nem engedhetjük meg magunknak a saját zsoldosokat. Kapva az alkalmon, az üzenetet orléans-i látogatásunk során mi adhatjuk át.

Ha már Szabadítmány. Ideiglenesen jóvá vagyunk hagyva, bár a terveink legmegengedőbb értelmezés szerint is vázlatosak. Saint Denis hivatalosan nem egészen Párizs, és ez mindaddig így is marad, amíg a külső körgyűrű a korrupciós ügyek és a hírhedten precíz francia építőipar ellenére össze nem zárul. Utóbbira tekintettel érdemes nem uralkodói struktúrában gondolkodni. Mindenesetre, ha sikerül, mi leszünk a Rend fedőszerve. Én eddig arra gondoltam, hogy Észak-Franciaországot kéne végigturnézni szépen megfontoltan, megtartva a vendégbarátságot és kapcsolatokat építve, aztán a végére azt elérni, hogy nagy szám legyen, ha valahova odamegyünk. De eddig nem volt időm erről beszélni a többiekkel, márpedig bírná a májam, ha ők is jönnének. Azért ennyi Sövény-járás, trécselés, kereskedelmi lehetőség mellett csak találunk valamit, ami karrier-lehetőségnek számít az Elcseréltek között. Gérard elpöttyentette, hogy legyünk Kft., viccnek szánta, de az alapkoncepció szerintem nem is hülyeség…

A Selymes Brigádot most elküldték pihenni, a mondás szerint felhívták magukra a figyelmet, ezért várniuk kell, amíg lankad az érintettek figyelme.

Trixie reklámozta az lakópark-projektet, hogy valaki költözzön már be – mi beköltöztünk, de utána átmentünk Saint Denis-be, szóval ez ránk nem vonatkozik. Amúgy biztos van egy ilyen természetfeletti Jóbarátok-fílingje a dolognak, ha tényleg olyanok lesznek a szomszédok, mint ahogy tervezték.

Oscar, a rezidens autószakértőnk, feldobta, hogy a vámraktárban sínylődő Lamborghini-t, amit a pót-én vásárolt korai halála előtt, ki kéne szabadítani, és pénzzé kéne tenni. Nekem más tervem lett volna vele, de még gondolkodom, megéri-e. Legrosszabb esetben felezünk. Bár, ha túlságosan egyedi, még mindig a nyomomra vezetheti Zilbenjev papát – arról azért szólni kéne a srácoknak, hogy kicsit forró lehet az áru.

Kiderült még, hogy nem egyformán részesedtünk az afrikai buliból, de szerintem, ha valakinek ezzel baja van, beszélje meg Dixie-vel, és nem is csak azért, mert nekem nagy lóvé esik le belőle. Amihez legálisan amúgy is nehéz hozzájutni, pláne nem egyben, mert ennyi pénzre felszalad az adóellenőrök szemöldöke, az meg kell a ráknak. Ha el akarjuk kerülni, hogy belevilágítsanak a fogyasztási szokásainkba, szakértőt kell bérelni, aki sokkal jobb legendát épít nekünk.

A Rend nem mozdul könnyen, de szerintem a dolgok összességében működnek.

A szopodára tekintettel ebben a hónapban nem kell tagdíjat fizetni. Fura, szerintem ha beesik a lé, azért én megpróbálom, mert most rohadtul kell a lé, nekem meg most eléggé megy. Szerintem az ilyenek miatt néznek rám furán a többiek. De szerintem akkor megy jól a biznisz, ha az ilyen gesztusok megvannak. Ha ördögien kacarászva dörzsölgetem a kezemet, kevésbe tűnök naivnak?

Hm, mi van még? Felderítették a kecónk (társasházunk) pincéjéből nyíló, a metró felé vezető járatot, ami duplán van lehegesztve – volt egy szűkebb járat, ami miatt jövünk Severine-nek egy üveg felsőpolcos, vagy kézzel címkézett rummal. Ha már itt tartunk, kaptunk egy gyorstalpalót a Sövény itteni felépítéséről, ezt tuti francia tervezte. Mert nem egy típus van, hanem három. Egy, ahol már jártunk (a városfalon kívül – ide akkor kerülünk, ha a felszínről nyitunk kaput), egy Alsó-Párizs, ami egy Escher-labirintus (ide akkor, ha a föld alól), végül a Felső-Belső Párizs egy elképzelt és alternatív Párizsokból álló valóságbuborék-halmaz (az Alsó-Sövényből nyílik). Nézd, ha nekem Jérome, a Hegyi Ember azt mondja, hogy neki nincs kedve odamenni, én készséggel elhiszem neki.

Ha megpróbálnám összefüggéseiben látni a dolgokat, tuti kifolyna az agyam a fülemen. Ehelyett marad az, hogy feladatokra bontom a történéseket, és átrágom magam ezen a kásahegyen.

Megyek is zenét írni, van pár ötletem, ami már igen régóta kikívánkozik.

Egy-két-há…

2005. január / 0. bejegyzés

Ez a felosztás azért van, hogy összezavarjak és megosszak mindenkit. Meg azért, mert már két hónapja vagyok itt, és kábé most van először komolyabban időm, hogy írjak is bármiről – eddig kerestem, hogy merre van az arccal előre. Ezért most visszafelé megyek az időben 1-től, és előre 1-től. Szerintem mínusz 2-ig vállalom, utána megunom a francba.

Gérard valamiért arról hörög, hogy az arrayt 1-gyel kezdeni bunkó, tirpák dolog.
Teljesen igaza van.

Szóval február lett, amikor pontot tettünk Abira ifjúkori problémája végére. 

A megkeresés januárban indult, és egy jelentős részét el is vitte.

Mondtam róla, hogy gyerekkatona volt valami porfészekben, amit először kolonizáltak, aztán magára hagyták, amikor túl drága lett a rendes elnyomás. Csádban asszem. Na, hát a mi bajtársaink és harcostársaink mindenféle ízléstelen fickóval hajlandók üzletelni, ha úgy adódik. Így esett, hogy Dixie, aki a „kirontunk a nyúlból” típusú tervekben erősebb, egyik látogatása során ráakadt egy Dél-Szudánban dekkoló egykori hadúrra, aki ellen Hágában már majdnem megszületett az összes aláírás a nemzetközi elfogatóparancsra. Ez a hadúr tudta jól, hogy Abira ideális lenne tanúnak ellene, ezért jó pénzt ajánlott fel annak, aki élve vagy halva kézre keríti. Dixie balról be. A birtokon megtalált egy másik Elcseréltet, aki, hiába vallatták, csak nem tört meg – ez adta a lehetőséget, hogy visszajusson oda, és vigye magával a közeli kíséretét is. Dixie kiderítette azt is – nagy kunszt, Alphonse, az ex-generális mutatta meg neki – hogy a kéró tele van droggal, arannyal, és kápéval. Adta magát, hogy leszállítsuk neki Abirát, a kellő pillanatban szabadon engedjük. Franky, aki történetesen tényleg orvos, vallatóként érkezik, bedrogozza az Elcseréltet, aki ettől harciszörnnyé alakul, és ezt vagy túléli, vagy nem – mindenesetre jobbak az esélyei, mint a fűrészes vallató kezeiben. Mi elkötünk egy alkalmas verdát, visszük, amit tudunk. A csapat fennmaradó része Kaput nyit a Sövénybe, átrámolja az aranyat és a kápét, majd elviszi egy másik helyszínre, ahonnan be lehet cuccolni egy szállítógépbe. Ami ezalatt Franciaország légterében tartózkodik, mert így nem kell magyarázkodni, hogy hogy került a szajré a fedélzetre.

Igen, a Sövény fura hely.

Résztvevők: Dixie, Belga, Abira, Barbara, Jasmine, Franky, Szürke, Patás, a roueni JT (szállítmányozás), a kecskeméti Kitty (Sövényjáró), Ashraf (hírszerzés és fedés, később bővült a feladatköre). Meg én. Ha kihagytam valakit, bocsi – a vendégem vagy egy rendes sörre, valamint egyszer szidhatod az anyámat.

A logisztikusunk a Kínai volt, a végére szerintem gazdagodott pár ősz hajszállal.

A feladathoz kellett egy parancsszóra nyíló bilincs, egy szemüveg, egy kólásüvegnyi fura lötyi, egy első világháborús olasz katonai teherautó, négy 3-as osztályú lövedékálló mellény, rangjelzés nélküli egyenruhák, két lefizetett ENSZ-es pilóta, szerény – de még nem megalázó – mennyiségű amerikai dollár és euró, gépkarabélyok és oldalfegyver, szafarifelszerelés, kerékjavító szett és pumpa, valamint mink. Az első háromért körbetúráztunk Franciaországban, ahol én menet közben megállapodtam Buborékkal (ennek még lesz következménye). Barbara kiderítette, hogy ő más személyazonosság alatt már huzamosabb időt töltött el Nantes-ban (??? – mondanám, hogy úgysem számít semmi Párizson kívül, de ez egyrészt gyökérség, másrészt nem igaz, csak a memóriám lyukas). Patásról meg kiderítettük, hogy egy pöcs. Összefutottunk még továbbá egy roueni elcserélt trióval, akiket kergetett két faszarc, de annyira, hogy simán indítottak egy tűzriadót a TGV-n, hogy hozzájuk férjenek. Mi elálltunk az útjukból, kitereltük a civileket, és elloptuk a roueniek csomagját. (Ez az, amit utána visszaadtunk Ophélie-éknek.) 

Közben valaki beköszönt a Rendnek, és a Bárkán lévő találkozóhelyünk szétszóródott, majd elsüllyedt. Nyilván gázrobbanás, mi más. Ezzel a nagyjából biztonságos Kapuinkkal, meg az igazán csecse, közös használatú cuccainkkal is elvesztettük az összeköttetést. Plusz egy csapatnak el kellett mennie Nepálba, mert az oda vezető Kapu megmaradt.

Hogy teljes értékű feláldozhatók legyünk, bevettek minket a Rendbe – én Belgával pacsiztam le, az ő fél órája lettem – amivel együtt jártak a jogok és a kötelességek. A szabályok jó része elég gyakorlatias, a maradék része meg olyasmi, ami adja magát, ha az Idővel kötsz üzletet. Összességében szerintem a Rend eléggé emberi valami, mert közel sem csipázza mindenki a másik buráját, de van szándék az együttműködésre – és ha valakinél nagyon elgurul a gyógyszer, akkor megrendszabályozzák.

Szóval különféle küszködések árán sikerült összeszedni a szükséges kellékeket, felkerekedtünk, és elindultunk Um Dafuq felé, ahol akciózni terveztünk. Előtte még Barbara meg Jasmine elmentek keresztbe tenni a DEA és az Interpol közös akciójának, nehogy fellármázzák Alphonse-t, vagy beessenek a partira, mialatt a rablógyilkosság megy.

Ahhoz képest, hogy mennyi idő telt el az előkészítéssel, azért kellett improvizálni. Belgát és Patást meglőtték, Szürke eltűnt az akció közben (merde, azért ez tényleg gáz volt), az eredetileg tervezetthez képest be kellett vonni még pár embert, és a lóvé is kevesebb lett, mint amennyire számítottunk. Viszont a két sérült túlélte, Szürkét kimentette Ashraf, találtunk egy új formát (Gérardot), és a szajré még így elég sokat ért. Emellett a terveknek megfelelően meghalt Alphonse, így Abira is pontot tehetett a múltbeli sérelmei végére.

Az utóbbi két eredmény nekem személyesen is jólesett.

Azért ha anya megtudta volna, hogy egy cseresznyepiros Marauderrel polietilén zacsiból kiömlött – és a légkondi által felkevert – ekitől gyorsítva fogok keresztbe-kasba száguldozni az afrikai szavannán, lehet, hogy nem áll meg a papuccsal fegyelmezésnél zsenge gimnazista koromban.

Miután visszajöttünk, átköltöztünk Saint-Denisbe, ami Barbara egy elbitangolt hazugságából keletkezett, amit mi átvettünk, a határozott idejű bajtársaink elhittek, ezért muszáj volt alkalmazkodni hozzá, így végül valósággá vált. 

Beköltöztünk a mi kis társasházunkba, ahol megkaptuk lakótársnak Szürkét – én mondjuk nem bánom, remélem, ő sem – és elkezdtük kiépíteni a mi kis álcánkat. Les Liberées de Saint-Denis.

Február volt az a hónap is, amikor fény derült arra, hogy hogyan lettem Elcserélt, és miért lógok egymillió euróval egy Zilbenjev nevű formának. A kettő összefügg. Az volt ugyanis, hogy, még amikor csak a zenei karrierrel meg a napi betevő gyorsítóval foglalkoztam, szeretett volna az állatkertjébe egy Popov nevű arc, akit teljes meggyőződéssel, bár nem túl bölcsen elhajtottam a picsába. Erre megjelent két ruszki szekrény, a láncok, meg egy nagy kapacitású aksi, és éreztették velem, hogy ez hiba volt. A többi részt ugorjuk, mert nem érdekes. Viszont ekkortájt jelent meg az én jó képességű másolatom, és leboltolt inkább Zilbenjev papával. Ami a körülmények ismeretében nem hülye ötlet, tényleg. Zilbenjevnek, úgy tűnik, több érzéke van a menedzsment elvekhez, mert adott is mellé szervezést. A másolatom nem volt teljesen kutyaütő – ment is a szekér, addig, amíg a menedzser klántag csúnyán el nem baszott valamit, amitől a másolatom megreccsent. Függő lett a gyöngyöm erősen. Zilbenjevnek még becsületkódexe is lehet, mert érezte, hogy ez az ő sara, bezavarta a kópiámat egy szanatóriumba, és amikor kijött, hozomra a kezébe nyomott egy millát, hogy ebből álljon a saját lábára.

Ez volt az a lé, amiből a szopós egy jelentős részt elköltött arra, hogy új személyazonosságot vásároljon anyának, drága nemzőmnek, és a húgomnak, a maradék egy részét ismeretlen helyre rejtette, már amiből nem luxusautót, kurvákat és drogokat vásárolt, mielőtt levetette magát valami szakadékba Jenkiföldjén.

A lóvé tehát nyilván nincs meg. 

Emiatt Zilbenjev érthető módon nem kedvel annyira.

Az afrikai melóból pár hónap múlva esik annyi, hogy ki tudom fizetni – még egy jelképes ötven százalékos kamat is kitelik – viszont a pénzmosodák veszteséggel dolgoznak, ha gyorsan kell a lé. Ha nem tudok várni, nem hogy többletem nem lesz, de még a milla se jön ki. Zilbenjev meg nem az a figura, aki másodjára összevárja, amíg pénzemnél leszek. Szóval tök jó lenne addig nem a kezébe kerülni, márpedig kapott olyan infót, hogy mégsem haltam meg. (Kurvák vére. Igyekeztem nem feltűnést kelteni, de azt akkor még nem tudtam, hogy még jobban kell vigyázni, plusz mindig elfelejtem, hogy elég jellegzetes arcom van.) Aztán magyarázhatok neki arról, hogy nem nekem adta a lét, hanem a gonosz ikertestvéremnek…

Szóval most teljesen menő ötlet, hogy pár hónapig ne a városban legyek. Amúgy is vannak politikai fennforgások, és több okból a városon kívülre kell mennünk – szóval szerintem megérett a helyzet, hogy valahol nagyon máshol legyek.

Még ha össze is jön a pénz, még le kell boltolni párszor, amíg találok valakit, aki vigyáz rám, hogy egyáltalán visszaadhassam a dellát, és Zilbenjev csak úgy tanító-nevelő jelleggel ne belezzen ki, hiába hozom.

Eddig két csajnak tartozom komoly szívességgel. Ahogy apám mondta volt, tartozni kell valahová. Az én olvasatomban: tartozni kell valakinek…

2005. február / 1. bejegyzés

Amikor végre összeszedem magam, és kisöprök egy hajtincset a homlokból, majdnem lefordulok a székről. A szellemi erőfeszítés megviselt, és még csak észre sem vettem az izgalomtól, pedig én csak statiszta voltam, meg L1 helpdesk. Igaz, négy példányban.

A mágikusan megsokszorozott sameszok egyike kikíséri Ophélie-t, aki egy valódi derékszíjas melót képes volt kockára tenni azért, mert nem tudja az orrpiszkálóját távol tartani az elsütőbillentyűtől. Oké, ez nem fair a részemről, én sem értek hozzá – teszem hozzá, nem is ezért fizetnek. Ophélie, a roueni elcseréltek dísze, megkönnyebbültnek és elégedettnek tűnik. Barbara, a frissiben újított tartótisztje, lecsap az aprósütire a tárgyalóban.

Helló, a nevem Michel, és ez itt a Jackass. Jacquasse.
Tarts velem a Saint Denis-i Szabadítmány / Alapítvány / Dafuq mindennapi kalandjain.

Ha arra vagy kíváncsi, mi van a madarakkal meg a méhekkel meg az Elcseréltekkel, akkor lapozz tovább bátran, arra vannak jobban képzett előadók.
(Amikor egy Tündér nagyon szeretne egy Embert… mindegy, hagyjuk, szar volt.)

Hadd mutassam be a társaimat.

Barbara, aki épp magától értetődő módon győzi le a sütit, szőke és csinos, és sosem lehet pontosan tudni, hogy igazat mond-e, mindenesetre igen meggyőzően adja elő. Változatos elkövetési módokban is járatos, de sikerrel birkózott már meg nemzetközi tárgyalással is. Többször kiderült már, hogy akármilyen valószínűtlen a sztori, amit előad, szó szerint igaz, nem valami szimbolikus értelemben. Még szolgálati fegyvere és rendőrigazolványa is van. Hiába tudtuk róla, hogy nemzetközi értelemben vett csaló, nála hagytuk a csapat pénzét, és megvolt a végén az összes, ezt add össze. Enigma, rejtély, becsomagolva egy adag titokba. Elementál amúgy.

A szomszéd szobában az orvosi köpenyben a vállas hölgy Franky, aki még az utolsó Nagy Háború idején került eltulajdonításra, de külsőleg egész jól viseli az egyirányú időutazás mellékhatásait. A franciát erőteljes német akcentussal beszéli, viszont hiába régies kicsit, jobb nyelvtannal beszél, mint én. (Perelj be, nem figyelek mindig oda.) Orvos volt és kutató, most, ennyi idővel később, kénytelen lejjebb adni a presztízsből. Amúgy kiméra, és olyat üt, mint a buszkerék. Az orvosi esküjét a brutálhent közelharci képességei ellenére igen komolyan veszi. Amikor rám néz az irattartó fölött, mindig megfogadom, hogy vigyázok a koleszterinemmel.

A recepción a pasziánsszal küzdő, unott néger csaj Abira, ex-gyerekkatona, akit Árkádiából visszafelé a Szabadítmány közelében rakott le a jó szerencse. Akkor annyira nem voltunk olyan helyzetben, hogy válogathassunk, és nem is bántuk meg. Azóta kiderült róla, hogy érdekli az okkult és a fűszernövények (nagyobb az átfedés, mint gondoltam volna), volt vérdíj a fején (már nincs), boldogul a Sövényben és Párizsban is, ért a lövészethez és a közelharchoz, és nem tétovázik, ha valakit arcba kell tenyerelni. Jól is megy neki, mert párduc.

Jasmine nemrég csatlakozott hozzánk, kevés derült ki róla azon kívül, hogy szerinte idővel mindmeghalunk, jól motorozik, és hogy ő is képes megjelenni egy közepesen fontos nemzetközi mítingen anélkül, hogy hülyét csinálna magából. Kábé elfogadtuk, hogy velünk lóg. (Én speciel kicsit kínosan érzem magam a testvére miatt, ez tuti bejátszik.) De van egy olyan érzésem, hogy ha megrázza magát, az emlékezetes lesz.

Gérard – aki a ravaszdi képű roueni öregurat kíséri az ajtóig, érzelemmentes udvariassággal – éppen elkövetés közben pottyant a nyakunkba. Róla tudni a legkevesebbet, de biztos, hogy nem szolgálja tudatosan a Másokat, jól bánik az offenzív információbiztonsági eszközökkel, és egész sokáig hajlandó várni, amíg véleményt nyilvánít. Teal’c jut róla eszembe. Nem akar részt olyan zsákmányból, amiért nem dolgozott meg, ez alapból szimpatikussá teszi. Majd még meglátjuk, mire jutunk egymással.

A tárgyalóban elválik a faltól Szürke, aki nem jellegtelen, de néha még akkor is elfeledkezel róla, amikor még a szobában van.

Vakonddal fáradtan összevigyorgunk. A nyüzsgő iroda látszatát kelteni fárasztó mulatság volt, akár csak fél óráig is. Ha a menedzsment megtudja, vicceskedik Vakond, ez lesz a norma. A menedzsment egyébként elégedettnek tűnik: sok embert mozgattak meg ezért a kis színjátékért, és akármilyen bonyolult is volt a művelet, kisebb paráktól eltekintve hibátlanul lement.

…ja, hogy én ki vagyok?
Kötve hiszem, hogy elfogulatlan lennék a kérdésben. Öndicséret amúgy is büdös.

A hivatalos sztori az volt, hogy Ophélie szegénykém már nem először viselkedik dinamikusabban annál, ami a szolgálati szabályzat szerint elfogadható, ezért most behívták Párizsba egy kis lecseszésre / orientációs elbeszélgetésre. Mi már találkoztunk Ophélie-ékkel, amikor más ügyből kifolyólag épp egy vonaton utaztunk, őket pedig letámadta egy ismeretlen harmadik fél. (Mi eltereltük az útból a civileket, és elloptuk Ophélie-ék csomagját, hátha találunk benne valami érdekeset, de végül nem tudtuk kinyitni.) Valójában nagyjaink már elsikálták a dolgokat, és most egy fedőcégen keresztül megismertették Barbarával, aki mostantól a tartótisztje.

Barbara felhasználta az alkalmat, hogy visszaadja a csomagot. A roueniek, akik kísérték, felhasználták az alkalmat, hogy felnyomják a védtelenebb végpontokat, és megfertőztessék magukat egy figyelmeztető jellegű malware-rel. Üps. Valaki ezért nem lesz megdicsérve a festői Rouenben.

Hogy a roueniek mit láttak a kis elterelésünkből? Tököm tudja. Lehet, hogy szakmaibb lett volna egyszerűen beengedni őket egy üres szobába, vagy olyasmit telepíteni, ami nem beszél, csak lop, de annak is van üzenetértéke, hogy tudunk kicsinyesek lenni, ha úgy adódik.

Na, ennyit a mai napról, a jutalomlakoma is elfogyott, és én is úgy nézek ki, és Barbara is úgy néz ki, mint akinek szórakoztató felfednivalója van. A többiekhez fordulok, az arcomon szarevő vigyor játszik.

– Eddig istenien megy, nem? Srácok, még jól éljétek át az elégedettséget, mert van egy kisebb problémám…