Redundáns Naplóm!

Tökéletes egzisztenciális krízis üzemmód. Az.

Sokat segítettek a beszélgetések, nem kevés pia (ugyan az depresszáns, de baszni bele) és 3-4 Migralgine. Celine megkínált egy füves cigivel is, de Noella lebeszélt róla, szerinte éppen elég, hogy ópiátot keverek alkohollal. Mindezek után simán felszívott egy csík kokaint.

Na, ez a bekezdés pont jól jelképezi, hogy mi a bajom. Alapvetően az, hogy ez az egész nekem nem normális. Semmi nem normális. Az egész világ megőrült!

Mindegy. Haladjunk szépen sorjában.

Vasárnap ugye becuccoltunk a kisházba és vergődhettem az ágyban a kérdéseimmel álmatlanul, miközben Celine nagyjából békésen aludt. Kivéve, amikor felébredt hányni, de inkább csak aggódva néztem, nem kérdeztem semmit.

Hétfő (!!!) reggel fél nyolckor folyamatos csengetésre ébredtünk: a szomszéd ránk hívta a csendőröket, mondván többnyire üres a ház, most meg itt vagyunk egy furgonnal, biztosan betörők vagyunk. Celine simán előadta az „apukám ügyvéd, menjenek a picsába” performanszt, miközben én vadul telefonáltam Noellának, hogy „bocsika, az este becuccoltunk anélkül, hogy szóltam volna, húzd ide a kicsi segged, kurva gyorsan”. Átadtam a telefont a főcsendőrnek, abban maradtak, hogy megvárják, amíg megérkezik valami hivatalos papírral, hogy jogunk van egyáltalán a házban lenni. Behívtuk őket, főztünk egy kávét, barátságtalanul pislogtunk egymásra és rövid mondatokban taglaltuk az időjárást. Kurva hideg. Végül Noella becsörtetett és elsimította a helyzetet, bár volt egy kis fennakadás, amikor a hadnagy megkérdezte, hogy honnan is indult és rövid fejszámolás után közölte, hogy ez a kis teleportálás 300 Euró lesz, plusz a jogosítványa. Aztán elröhögte magát a megnyúlt arcunkat látva, megköszönte a kávét és leléptek. Noella meg átment a szomszédhoz egyszerre megköszönni, hogy figyelt és lebaszni a csendőrök miatt. Erős nyitása a napnak, de a korábbiakat figyelembe véve: ez tyúkszar.

QT ezután becuccolt a vezetékes telefonnal a fürdőszobába (a mobilokat behajította a fagyasztóba), én meg a terítőn számoltam a virágokat, amíg Noella vissza nem jött. Rövid képzavar után tisztáztuk, hogy ki-miért-hogyan néz ki és mennyire Elcserélt, aztán belevágtam a közepébe és talán kissé hisztérikusan eldaráltam neki az elmúlt… illetve lófaszt elmúlt, a meg sem történt három nap eseményeit az én szemszögemből. A végére szerencsére kaptam segítséget is, mert már rongyosra beszéltem a számat: QT is becsatlakozott, miközben a zsebeiből, kabátjából, táskájából kismillió jegyzetet szórt ki az asztalra. Szalvéta, papírzsepi, tankolásról blokk, vonatjegy, mindenféle szarság össze-vissza firkálva nevekkel, dátumokkal, címekkel.

Igazából engem lepett meg inkább, hogy Noella rohadtul nem lepődik meg semmin, csak eltűnik a nappaliban, aztán szó nélkül lebasz az asztalra egy marék tollat, egy füzetet és egy rakás rajzszöget. Aztán elkezdtük összerakni a miafaszt. Ami első nekifutásra tartott vagy öt percig, mert beleszaladtunk abba, hogy ugyan mind Elcseréltek vagyunk, de „ő nem tudhatja, amit mi tudunk, hogy ő nem tudja…”, amiből hisztérikus röhögés lett, miután Noella totál faarccal rákérdezett, hogy a szupertitkos párizsi Elcserélt rendre gondolunk vagy az időhöz fűződő misztikus kapcsolatunkra? Végül előkapart egy üveg vodkát, ittunk egy kört és nekikezdtünk a melónak.

Kiválogattuk és feltűztük a rakás biszbaszt a konyhaszekrényre és három óra alatt összeraktunk mindent: Charles és Anne-Marie balesete, időugrasztás, QT jövőbeli tudatának időutazása, Cerebro mérhetetlen szerelme Trinity iránt, Virginie bekattanása és gyújtogatása, David bekattanása és tömeggyilkolása, mindenféle Elcserélt kapcsolatok Rouen-ben és Calais-ban, Barbara, Gérard, Félix, mellette Noella, aki mindenféle lehetséges jövőket lát (csak kétszer szóltunk be neki, hogy ezt bezzeg nem láttad, nem értékelte), aztán csak bámultuk a jegyzeteket meg egymást. Hogy akkor most mihez is kezdjünk ezzel?

QT elkérte Noella kocsiját (hello, déjà vu!) és felment Párizsba a Szabadítmánnyal értekezni, mi meg elindultunk Orléans-ba, hogy ne kattanjak be teljesen és nagyjából megismételtük a nem megtörtént eseményeket. Meglátogattuk Mamust és kitárgyaltuk Anyu szakértését, a nem-vőlegényem Gérard-t, az új munkámat. Együtt ebédeltünk a csajokkal, Emilie „megint” problémás volt a gyerekek miatt, de megoldotta, Audrey pedig „ismét” előadhatta a sirámait, amiért egy vega faszival van, aki nem szereti, ha leszopják. Nem, még véletlen sem volt visszafogottabb az étteremben, mint „korábban” a Mamusnál.

Noella elkísért haza is, hősiesen elviselve Anyu hülyeségeit, aki valami vízóra-csere miatt nem dolgozott éppen, így volt ideje és lehetősége kioktatni a döntéseim helytelenségét illetően. Persze leginkább az fáj neki, hogy amióta elmentem az egyetemre, szerinte teljesen kirekesztem az életemből és már ki sem kértem a véleményét a lakásvásárlásról, az állás elfogadásáról. Sajnos hozzá kell szoknia, mert naná, hogy kirekesztem az életemből! Egyrészt biztosan nem hinné el, hogy gyakorlatilag tényleg „elraboltak az idegenek” és átformálták a testem, megöltem a saját idegen másolatomat, csatlakoztam egy szektához, betörtem egy múzeumba, emellett több afrikai zsoldost is megöltem, de nem kell izgulni, milliomos vagyok, ja és nem lehet gyerekem. Másrészt meg ha elhinné, akkor mi lenne? Vagy engem záratna be, vagy ő roppanna össze és mehetne a játszóházba. Nem véletlen, hogy Papus is úgy nevelte fel, hogy soha nem mondta el neki az igazat.

Miközben pakoltuk a cuccaimat, teljesen beütött a depresszió. Szerencsére nem voltam egyedül, így volt kivel megbeszélni, de ettől még nem lett sokkal könnyebb. Hirtelen jött ez az egész trauma, az elrablással, a töredékes és egyben borzalmas emlékfoszlányokkal, az irreális megmentéssel. Ha tükörbe nézek, külön erőfeszítésbe kerül, mágia kell hozzá, hogy az emberi önmagamat lássam, mert egyébként csak egy deformált ufonauta bámul vissza rám. Mennyire lehet a saját testem az igazság, ha nem alapvetően természetes látnom, hanem előbb el kell fednem egy másik igazságot? Talán ilyen érzés lehet transzneműnek vagy testképzavaros anorexiásnak lenni, a lelked tudja, érzi, hogy ez nem a te tested, hanem valaki másé, mégis bele vagy zárva és kénytelen vagy együtt élni vele. Mindeközben azt is érzem, hogy a reflexes tudás az enyém, valamikor, valahol, valahogyan én szereztem meg, én szenvedtem, hogy az enyém legyen.

Eltelt két borzasztóan hosszú, eseménydús hónap és kezdem érteni a párizsiakat, hogy miért kergettek keresztül mindezen. Nem hagytak időt, lehetőséget nekünk arra, hogy magunkba zuhanjunk, hogy olyan kérdéseket tegyünk fel, amikre igazából nincsenek válaszok. Mivel nekik sincsenek eszközeik a lelki sérülések megoldására, ezért belöktek egy olyan világba, ahol folyamatos krízis üzemmódban pörögsz, a füleden folyik ki az adrenalin és nincs időd a saját nyomorodon merengeni. Ha nem tudsz különbséget tenni a fantasztikum és a valóság között, akkor a „normális” helyett vetődj bele a titkos-szektás, ügynökös, alvilági életbe, ahol amúgy sem a „rendes emberek” szabályai szerint működnek a dolgok. Csodálatosan félelmetes és hatékony az emberi elme, ha adaptálódásról van szó, bár mindig vannak maradandó sérülések. Két hónap feszített tempó elég volt ahhoz, hogy már azt tudjam mondani, hogy az ott az én életem, azok ott az én közösségem, az ott az én hitvallásom – ez vagyok én. Még akkor is, ha igazán pontosan meg sem tudom mondani, hogy akkor most ki vagyok én?

Belegondolni sem merek, hogy milyen lett volna, ha a Rend tagjai áldozatként kezelnek az elején és kíméletesen dédelgetnek a sérülésekkel együtt. Ráadásul nem csak engem, hanem mindannyiunkat egyszerre. Egészen biztosan összezuhanunk és szétesünk. Most valahogy… más. Nehéz, de nem roppanok össze a súly alatt. Egy nehezen elfogadható realitás, aminek vannak szabályai és keretei, hatások és ellenhatások. Egy rendezettség, amit végül el tudok fogadni az előző szabályrendszer helyett.

Nem árt ezt észben tartani, ha tényleg komolyan tolni fogjuk ezt a Szabadítmány dolgot és előbb-utóbb a mi ölünkbe is hullanak frissen szabadultak. Feladat kell, célok kellenek, iránymutatás kell, mivel nekünk sincs eszközünk arra, hogy a traumákat kezeljük. Persze mindezekhez nekünk is rengeteg kérdést kell feltennünk, ha fel akarunk készülni arra, hogy rengeteg választ kell majd adnunk. Semmit nem segít ebben, hogy szinte végtelen az információ és rettenetesen kevés az idő tanulni. A Rend szándékosan eltitkol dolgokat, amiket még, vagy egyáltalán nem kéne tudnunk szerintük. Másrészt nem szándékoltan kifelejt fontos dolgokat, amik számukra már annyira triviális cselekvések, hogy eszükbe sem jut már, hogy egy újszülöttnek minden vicc új.

Nem egész egy hét telt el, egészen pontosan négy nap összezárva a kisházban (ami azért nem is olyan kicsi, főleg ha takarításról van szó) Noellával és felerészben QT-val, és több dolgot tanulhattam az elcserélt mágiáról, a glamúrról, az érzelmekről, a Sövényről és az Uradalmak jogos és túltolt paranoiájáról, mint a két hónap alatt összesen. Természetesen dühös vagyok és letámadnám Andrét, Dixie-t, Trixie-t, mindenkit és bárkit, akire egy kicsit is vezetőként tekintek érzésem szerint, hogy miért nem oktattak, mi a fenére vártak és várnak még? De próbálok lenyugodni és elfogadni, hogy hiába tizenéves előnyök, ez még mindig, még a „nagyoknak” is csak egy vak-vezet-világtalant helyzet és menet közben tanulják folyamatosan, hogyan lehet a saját elcseszett létezésük megélése mellett a közösséget összetartani és más szerencsétlenek hóna alá nyúlni, hogy ne emésszék el magukat.

Fogalmam sincs, hogyan fogunk helytállni. Fogalmam sincs, hogyan fogunk megismerkedni olyan más közösségekkel, akik rettegnek attól, hogy az új, ismeretlen arc mögött egy Fae szolgája is rejtőzhet, egy kém, egy áruló. Fogalmam sincs, hogyan birkózunk meg a saját potenciális gyilkosainkkal, hiába áll rendelkezésünkre minden információ, ha egyszer még jobbára ártatlanok. Fogalmam sincs, hogyan éljünk egy igaz életet, amikor hazugságokból kell várat építenünk, hogy egyáltalán életben maradjunk.

Mindegy, meglátjuk. QT holnap reggel visszamegy Párizsba a cuccaimmal, délután meg érkezik a Szabadítmány és Michel koncertet ad egy tucat Elcseréltnek. Aztán majd lesz valahogy, megyünk valahova, csinálunk valamit. Adaptálódunk és helytállunk. Mivel más lehetőségünk nincsen és reménykedünk, hogy közben nem veszítjük el a fogásunkat a valóságon. Ha valaki, akiben bízom, azt mondja „rohanj” – akkor rohanok, ha azt mondja „feküdj” – akkor vetődök.

Csak legyen mindig valaki, akiben bízni lehet.

Kedvetlen Naplóm!

Mindent összevetve: dögöljenek meg azok a rohadt rabszolgavadászok!
Ja, már megdöglöttek.
Ha van pokol a sövénylakóknak, akkor szívből remélem, hogy az idők végezetéig ott szenvednek.

Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarok elégedetlen kis ribancnak tűnni. Tényleg hatalmas mázli, hogy a Rend kis csapata pont belebotlott azokba a tetvekbe és örökké hálás leszek, amiért erkölcsi kötelességüknek érezték, hogy kiszabadítsanak minket. Plusz befoghatom a pofámat, hiszen lekanyarodhattam volna Orléans felé a kis szikla-gyerekkel, de abban a pillanatban borzalmas zsigeri viszolygást éreztem már a város nevének hallatán is. Emellett hirtelen lett egy állásom, egy lakásom és hamarosan olyan sok pénzem, amit korábban csak álmaimban képzeltem. A nagy közösség és a kiscsapat is támogató és amikor éppen nem felejtenek el, akkor jelzik, hogy szükség van ott rám. Minden fasza!

De ha azok a gecik nem kavarnak közbe, akkor valószínűleg már valamelyik Kristály Udvar tagja lennék és nem kellene… nem kellene. Mit tudom én!? Nem kellene egy iszonyatos migrénnel küzdve hiszti-naplót írogatnom, miközben egy életnagyságú marionett hortyog mellettem.

Az egész úgy kezdődött, hogy vasárnap elmentünk az Ezüst Macskába kiokoskodni, hogy a Saint-Denis Szabadítmány milyen szerepet játszon a jövőben a párizsi Elcseréltek életében. Ami tök jó, meg minden, de azért nehogy már nekünk kelljen megszülni a spanyol viaszt! Emberek, volt rá kibaszott tizenhárom évetek, hogy kitaláljatok valami fedősztorit, meg működési elvet, meg az összes többi járulékos baszakodást, ha már ti nem akartok foglalkozni a Sövényből kiesőkkel. Vagy nem tudtok. Leszarom! Ha jóindulatú vagyok, akkor legyen csak tíz év – de akkor is, ti már rég a szart kavartátok itt, amikor én még telesírtam a kispárnámat, amiért Hélène és Nicolas otthagyta a bandát és nézhetetlen lett az egész sorozat. A legdurvább dolog, amit ’95-ben csináltam az volt, hogy lenyúltam a Papus szekrényéből egy üveg konyakot és egy doboz cigit és kihánytam a tetőablakon éjszaka, ami gyönyörűen látszott másnap a szürke palán.

Mindegy, ügyesek vagyunk, okosak és szépek – majd mi jól kitaláljuk, hogy mit meg hogy.

Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy ha végképp tele lesz a tököm az egésszel, akkor fogom magam és beépített emberként átköltözöm Orléansba. Mondjuk, ezzel szarban hagyom a csapatot és egy életen keresztül hallgathatom Anyut, hogy elbasztam életem álláslehetőségét. Plusz kettős ügynökként valószínűleg nem egy, hanem két adag szarral kell megbírkózni. Meg valahogy az a kép is zavar, hogy mondjuk egy sikeres akció után lemosom a vért a kezeimről, letakarítom és elteszem a késeimet, aztán hazamegyek vasárnapi ebédelni, hogy ne legyen sértődés. Agyrém! Oké, maradok Párizsban, ez már így eldöntődött.

Széthasad a fejem, a kurva életbe Celine, ne horkolj már!

Hol tartottam? Hiszti. Saint-Denis. Rend.

Szóval, a megbeszélés nagyjából értelmes volt, de amint lehetett, fogtam magam és leléptem. Tök jó, hogy a RER itt áll meg a hotel mellett, simán beértem negyed óra alatt az állomásra és másfél órával később már két pofára zabálhattam a Quick Suprême Bacon XL menüt sajtos sültkrumplival. Az nem számít, hogy a hotelben volt kaja, nem ízlett a fácánleves és szerintem a hús is száraz volt utána, a karfiolpüré meg egyenesen szar. Minek kell a krumpli helyett azzal a fingszagú izével bohóckodni? Nem értem.

Felhívtam Mamust, hogy itt vagyok és inkább nem hazamennék, hanem nála laknék a héten. Természetesen örült nekem, mint karácsonyi koldus a sült malacnak és azonnal elkezdett sopánkodni, hogy nincs otthon semmi rendes ennivaló. Drága Mamus! Persze körbeörömködött a meló és a kégli miatt, mert Anyu már mindent elmesélt neki, hozzáfűzve a kis megjegyzéseit. A lakáson túl sok a nagy ablak, drága lesz télen fűteni, ronda az IKEA bútor, komor a barna-szürke festés a falon, miért grafitszürke a fürdőszoba és egyáltalán nem szimpatikus neki a vőlegényem, hiába Gérard ő is, mint Apu. Megnyugtattam Mamust, hogy egyáltalán nem a vőlegényem, csak dugunk, amire az öreglány könnyesre röhögte magát. Aztán kivett a hűtőből egy üveg Bailey’s-t és ittunk az összes faszira, akik nem vőlegények, csak jó velük dugni. Imádom!

Körbetelefonáltam a falkát, hogy tolják át az arcukat, inni akarok és panaszkodni. Caroline közölte, hogy már beszélt Nicole-lal és szerinte túlreagáltam a helyzetet – hülye picsa ez is. Audrey nemes egyszerűséggel közölte, hogy éppen jó hétvégéje van, de egy laza kufirc és mosdás után csak egy óra az út kocsival, de legyen elég vodka és áfonyalé. Emilie lamentált vagy húsz percet, hogy otthagyhatja-e a férjét az ikrekkel – hát baszki, két évesek, nehogy már atomfizika legyen vasárnap este nyolckor két kölköt lefektetni aludni! Noella viszont simán benyögte, hogy éppen útközben van, de akkor már elintézi a vásárlást és elhozza a két másik csajt is, no hay problema, chica! Gondolta ő. Meg gondoltam én.

Kissé szürreális volt váltásban, keverve hallgatni az anyaság összes problémáját azzal, hogy az élet kegyetlen, amiért hiába jóképű, alapvetően kedves és csodás jövőképpel rendelkező a fiatal befektetési tanácsadó, ha allergiás minden állatszőrre, harcos vegán és szerinte megalázó mindkét fél részére az orális szex minden formája. A második üveg vodka felénél Audrey úgy üvöltötte a „nem érti meg ez a paraszt, hogy nem élhetek úgy, hogy nem kapok semmilyen húst a számba” tirádát, hogy felhallatszott Mamus visító röhögése és ahogy feljebb hangosította a Fabien Cosma-t. Aztán meghallgatták az én sztorimat is, kozmetikázott mundán kiadásban és volt némi hümmögés, anyázás, együtt sírás, további bazmegolás és szépen meg is ittunk mindent úgy fél háromig. Kicsit furcsa volt, hogy Noella teljesen csendes volt, ami tőle szokatlan, de hát nem ivott semmit, mivel bevállalta a többiek fuvarozását. A másik két liba (meg én) amúgy is eleget pofázott, nem zavart túl sokáig, hogy ő csak nyugodtan kortyolgatja a narancslevét és időnként komoran néz rám. Azt hittem, a síelős sztorim érintette meg ennyire.

Ami azt illeti, jól hittem.

Én még másnaposan botorkáltam kifelé a konyhába hétfő hajnali fél hétkor a kávé szagát követve, amikor ő már ott ült egy bögre mellett, a Mamussal jópofizva. Aztán feldobta, hogy menjünk el egyet kocsikázni a városban, nézzünk meg régi helyeket, ahol együtt lógtunk. Már ekkor gyanút foghattam volna, mert ugyan halloween óta nem sikerült találkoznunk, de négy hónap azért nem a világvége. Noella viszont olyan komoly volt a kocsiban, mint a vakbélgyulladás. Kicsit viszketni is kezdtem és le is basztam magam gondolatban, hogy a barátnőm mellett ülve talán nem azon kéne mazsoláznom, hogy nem hoztam magammal egyik késemet sem, ha baj lesz. Hello, paranoia! Hát, egy szart. Cirkálunk kifelé a városból, Saint-Denis-en-Val, Sandillon… mondom, csak nem megvetted Cosette mama régi házát? Örömködök, elkezdek csacsogni, hogy mennyit bandáztunk az elvadult kertben és vadásztuk a tündéreket… amire Noella úgy beletaposott a fékbe, hogy lefejeltem a kesztyűtartót és csoda, hogy nem robbant a pofámba a légzsák. Éppen készülök sikoltva lebaszni, amikor egyik pillanatról a másikra sápadt szürkévé változik az arca, elfolyik a szemfestéke, mint egy bánatos pandának, a rövid, narancsvörös haja hosszú, hullámos és szőke végű, megnyúlnak és hegyesek lesznek a fülei, sötét szemöldök, piercingek és legalább plusz öt év a megszokott ártatlan örök tinédzser helyett. Hát, csak kussoltam, amíg meg nem érkeztünk a kisházig.

Csak akkor esett le, hogy amióta a Mamussal iszogattunk, nem is figyeltem oda rá, hogy megerősítsem a Maszkot. Minek? Úgy sem látja senki. Persze, senki, csak a szintén Elcserélt barátnőm, akit tizenöt éve ismerek és együtt szívtuk az első ciginket, miközben a Loire-ba köpködve a srácokat fikáztuk.

Cosette mama háza pont olyan volt, amilyenre emlékeztem: a falakba ivódott nikotin szaga, a megsárgult virágos tapéta, a hetvenes évekbeli lekoppadt, cigaretta-nyomos bútorok, a rengeteg könyv és régi hanglemez… minden csak arra vár, hogy a kis vigyorgós öreglány becsörtessen és karcos, mély hangján megkérdezze „mi ez a kupleráj, bazmeg? adnak itt valamit inni is vagy csak kurvák vannak?”. Eszembe jutott Papus is és a temetése, azzal a sok ismeretlen emberrel… vajon hányan voltak közülük Elcseréltek?

Noella felriasztott a bamba merengésemből, ahogy öt vastag könyvet csapott a dohányzóasztalra és közölte, hogy a hűtőben minden friss, a bárszekrényben van elég alkohol és ha nem kedvencem a Marlboro Gold, akkor szívjam a fogamat. Én meg csak értetlenül bámultam azokat a vastag, sötétvörös bőr kötéses könyveket, hát mi a francért érdekelnének engem pont most Joseph Joffre tábornok emlékiratai 1870-1915 között, öt kötetben? Erre ő csak vigyorgott, aznap először és biztosított, hogy tetszeni fog, amit olvasok. Aztán megölelt, nagyon szokatlanul szorosan és csak annyit mondott „sajnálom, hogy ezt nem láttam előre, bocsáss meg, kérlek”, amit szintén nem értettem. Végül az órájára nézett és elkezdett kapkodni, meg elnézést kérni, hogy van egy életbevágóan fontos találkozója és biztos benne, hogy amúgy is olvasni fogok, amíg vissza nem jön. Ebben persze kételkedtem, soha nem érdekelt annyira az első világháború, de azért csak belelapoztam. Az első húsz oldal halálosan unalmas bevezető után a nyomtatott szöveg helyét kézírás vette át és megdöbbenve olvashattam egy orléans-i Elcserélt, Francois de Rais, az én drága Papusom naplóját.

Tizenegykor rámcsörgött Petit QT, hogy szerzett egy furgont és dobozokat és úton van felém a költözködéshez. Én még fejben alig keveredtem ki az indokínai háborúból, de azért megadtam neki a kis ház címét és bújtam egyből vissza a jól ismert, apróbetűs kézírásba. Alig érkezett meg QT és még körbe sem mutattam neki a házat, amikor mindkettőnk telefonja megcsördült és Trinity státuszjelentést kért, majd közölte a rossz hírt: Charles és Anne-Marie súlyos autóbalesetet szenvedett, a háttér még ismeretlen, mindenki maradjon ahol van vagy azonnal menjen biztonságos helyre. Mivel mi abszolút biztonságos helyen voltunk, nyugodtan megebédeltünk, aztán QT elkezdett takarítani és rendet rakni, miközben én részleteket olvastam fel neki a koreai háborúról. Noella csak késő délután jött vissza, akkora pupillákkal, mint egy levesestányér, QT-ra nézve csak annyit kérdezett „ez meg mit keres itt?”, aztán fennakadtak a szemei és kecsesen összeesett. Lefektettük a kanapéra és QT valami iszonyat erős levendula és kaporszagú löttyöt eröltetett a szájába. Azt hittem, megfullad, de némi köhögés után nyugodtan aludt vagy három órát.

Már magához tért, amikor Cerebro hívott a még rosszabb hírrel: Adulte elhunyt, Anne-Marie állapotát sikerült ugyan stabilizálni, de még mindig válságos. QT közben folyamatosan a telefonon lógott és Marie-val beszélt, aki teljesen kiakadt, hogy nem tud semmit segíteni, senkinek. Noella azt javasolta, hogy ha már teljesen tehetetlenek vagyunk, akkor a legjobb program az, ha elkezdünk inni. Úgyhogy ittunk és dumáltunk. Nem keveset, ellenben sokat.

Megtudtam, hogy Noella egész családja Elcserélt és mindig is az volt, amióta ismerem őket. Azt is, hogy őt is és a nővérét, Cécile-t is örökbefogadták és valójában Laura és Lilian nénik nem a nagynénjei, hanem az apjának három felesége volt! Azt is, hogy a „szülei” – Jean-Jacques bácsi és Marie néni – válnak egymástól, mivel tavaly karácsonykor Noella majdnem meghalt valami méreg miatt, amit az apja otthon tartott a kamrában az ételek között és ezért száműzték az Uradalomból. Nem Noellát, hanem JJ bácsit, természetesen.

Aztán Celine (QT) megjegyezte, hogy nem lehet olyan rossz, ha az embernek három anyja van – biztos jobb, mintha egy sem lenne. Elmesélte, hogy alig öt éves volt, amikor az anyukáját megkéselték egy utcai rablás során és meghalt. Aztán az apukája teljesen összeomlott és súlyos alkoholista lett, miközben megszállottan nyomozott az ismeretlen tettesek után. Celine meg csak ide-oda csapódott a különböző rokonok és barátok között, szinte minden második-harmadik hónapban más családnál, más városban. Mint egy marionett-bábú, amit ide-oda rángatnak a zsinóroknál fogva. El sem merték mondani neki, hogy az apja is meghalt egy hajóbalesetben a Csatorna-szigeteknél, csak a felnőttek beszélgetéseiből csípett el ezt-azt. Nyolc éves volt, amikor a nagynénje is elment egy hirtelen agyvérzésben és Celine újra ide-oda csapódott a rendszeren belül a következő évben: a család barátai, nevelőotthon, alkalmi nevelőszülők között. Amíg egy éjszaka el nem rabolta őt a Tündére.

Azt már csak a visszaérkezése után tudta meg, hogy az apját is elrabolták és külön szerencse volt, hogy a visszatért Nicolas minden héten követte és figyelte QT-t, illetve később a Másolatát. Így találkoztak ismét, amikor Celine visszatért és azóta is szoros kapcsolatban vannak. Együtt dolgoznak, együtt utazgatnak, együtt ölték meg a vámpírt, aki valójában felelős volt az anyukája haláláért, ilyesmi… Kevés dolog erősíti meg annyira a családi kötelékeket, mint a közösen elkövetett gyilkosságok.

Noella nem ismerte a saját szüleit és a nyomozása utánuk sem járt soha sikerrel. A rouen-i árvaház, ahonnan több tucat gyereket raboltak el különböző Tündérek az évtizedek alatt, leégett végül és minden irat odaveszett. A központi rendszerekben pedig semmi értelmes nem szerepelt.

Ezekhez képest én végképp befoghatom a számat. Az én Elcserélt Papusom becsülettel felnevelte Anyut és arról igazán nem ő tehet, hogy egy begyepesedett, populista sznob liba lett belőle. Minden bizonnyal neki köszönhetjük, hogy a családom soha nem találkozott közvetlenül a természetfelettivel vagy a bűnözéssel (már ha eltekintek az orléans-i Elcseréltekről, akik végigkísérték az életünket). A szüleim mindketten élnek és szeretnek, talán néha túlzottan is. Ami velem történt, arról meg egyikőjük sem tehet. Én sem tehetek róla… nagyon. Mindegy.

Kedden délelőtt arra keltem, hogy Noella és Celine a teraszon cigiznek és élénken vitatkoznak valamiről, de nem tudom azóta sem, hogy pontosan miről. Amikor meglátott, QT elkezdett hadarni, hogy hatalmas baj van, azonnal kapcsoljam ki és szedjem szét a telefont és hagyjam az órával együtt a kisházban, aztán menjünk Noellával valami biztonságos helyre és kérdés nélkül öljek meg bárki embert, rendőrt, katonát, Elcseréltet, aki megtámadna minket. Váratlanul nagyon szorosan, szinte kétségbeesetten megölelt, felkapta Noella kocsijának a kulcsát és elszáguldott. Noellát meg hiába kérdeztem, csak annyit mondott, hogy előbb utóbb megszokom majd, hogy ha nem akarok kellemetlen válaszokat, akkor nem teszek fel felesleges kérdéseket. Ha valaki, akiben bízom, azt mondja „rohanj” – akkor rohanok, ha azt mondja „feküdj” – akkor vetődök.

Egyébként szerencsére nem történt semmi. Némi utazás után az egész napot egy limoges-i kertesházban töltöttük és Die Hard maratont tartottunk, rengeteg húsos pitével. Noella mondjuk eléggé felkúrta magát, miközben a nővérével üvöltöztek egymással a telefonba, de én teljesen megértem, hogy aggódott a családjáért. Nekem is csak annyit mondott, amennyit nekik tudott mondani: nem tudja pontosan miért, de valaki ráuszította a hadsereg fogdmegjeit és ha őt nem találják a városban, akkor nem kizárt, hogy a rokonait fogják basztatni.

Zeus és McClane éppen a folyóba vetette magát a felrobbanó hajóról, amikor hirtelen megváltozott körülöttem minden és a furgonban ültem, útban Orléans felé a D97-esen. Mellettem egy rendkívül riadt Petit QT, remegő kézzel lehúzódik az út szélére és keservesen zokogni kezd. Aztán kiszállt a kocsiból, rágyújtott és nekiállt telefonálgatni, időnként nyugtatólag integetve felém, amikor látta az értetlen fejemet. Még mindig könnyektől csatakos arccal, de vigyorogva közölte, hogy minden rendben van, Adulte és Anne-Marie élnek és jól vannak.

Hogy mi van!?

Megkért, hogy vezessek én, mert még mindig remeg a keze a kimerültségtől. Meg arra is megkért, hogy senkinek ne szóljak egy szót se, mielőtt rendesen tudunk beszélgetni – aztán egész egyszerűen elaludt, mint akit fejbevertek. Én meg halál döbbenten hallgatom a rádióban, hogy február 27-e vasárnap, a pontos idő 18:03, híreket mondunk.

Hogy mi van!?

Idehoztam QT-t végül a kisházba és berángattam-támogattam az ágyig. Teljesen kómás, kiütötte magát, mint aki drogozott. Szerencsére a tartalék kulcs pont ugyanott volt, mint az elmúlt tíz évben mindig. A hűtő és a bárszekrény feltöltve, a rendetlenség ugyanaz, mint ahogy vasárnap volt… van… és Joffre tábornok emlékiratai békésen pihennek a könyvespolcon. Én meg nem tudok aludni, mert Celine hortyogása mellett izomból zakatol az agyam, nem értem, mi történt, hogyan és miért? Kit hívjak fel, kivel beszéljek? Trixie, Cerebro, a Szabadítmány, Noella? Mamus?

Hát mi a kurva isten történik itt?

Lelkes Naplóm!

Csak a jegyzőkönyv és a belső megerősítés kedvéért:
A nevem Catherine Florence Le Brun.
Gérard Le Brun és Marie Anne de Rais egyszülött gyermeke.
Huszonegy éves vagyok, születtem és nevelkedtem Orléans mesés városában.
Végzettségemet tekintve nemzetközi pénzügyi menedzser.
Egyedülálló, gyermektelen, bűntetlen előéletű.
Gyakorlatilag és statisztikailag hetero-, érdeklődés szerint biszexuális.
Se kutyám – se macskám, már ha nem számítjuk Tökit, aki Mamusnál él, de az enyém.
Egy hete egy 54 négyzetméteres párizs-környéki lakás tulajdonosa.
Hivatalosan egy húsz éves törlesztőhitel kedvezményezettje.
Valójában hamarosan többszörös milliomos.
Tegnap óta az MVMB ügyvédi iroda nemzetközi pénzügyi tanácsadó gyakornoka.
Tíz évre szóló munkaszerződéssel.
A fizetésem évi 114.000 Euro – ami valójában a már megszerzett pénzem hivatalos folyósítása, ha egyéb, tényleges munkát is végzek, akkor azt bónuszként számolják majd el.
Rendszeresen dohányzom, fogyasztok alkoholt és nem önkéntes alapon rekreációs drogokhoz is volt szerencsém az elmúlt hetekben.
Homályos emlékeim szerint elraboltak az Idegenek.
Technikailag ez teljesen igaz: valóban elraboltak és valóban „idegenek”.
Ha a tükörbe nézek, egy kopasz, teljesen fekete szemű (közelebbről látom azért a fekete íriszt és a sötétbarna vérereket is, szóval eléggé fércmunka), alig-orrú, halvány rózsaszín ufonauta néz vissza rám. Ugyanez a Sövényben matt szürke. Színváltó vagyok, mint egy kaméleon.
Az emberek hajlamosak keresztülnézni rajtam és/vagy elfelejteni, hogy ott vagyok.
Rövid időn belül jártam Belgiumban, Németországban, Szudánban és Árkádiában.
Hidegen, előre kitervelt szándékkal megöltem „magam” egy expresszvonat mosdójában.
Részt vettem három betöréses rablásban; egy emberrablásban, fogvatartásban és vallatásban; többszörös elkövető és/vagy bűnrészes vagyok súlyos testi sértésben; nemzetközi fegyver-, drog-, arany- és pénz csempészetben; műkincsrablásban; többször adtam ki magam hivatalos- és közfeladatot ellátó személynek; végignéztem ahogy egy embert darabokra szaggat egy gyalogsági akna; reflexből megöltem vagy súlyosan megsebesítettem kilenc csádi / szudáni zsoldost; megtámadtam és ártalmatlanná tettem két jól képzett amerikai kommandóst; természetesen ott sem lévő francia ügynökökkel röhögve ittam a langymeleg grappát egy száguldó helikopterben az éjszakai dzsungel felett; eszméletlen amerikaiakat vetkőztettem pucérra és ültettem valami ex-szovjet szedánba (Lada?) egy khartoum-i sikátorban.
Kiválóan bánok többféle késsel is. Közelharcban és dobásban szintén megállom a helyem.
Tudom, hogyan kell kibiztosítani különféle gránátokat és szintén tudom dobni is.
Szét tudok szerelni, tisztítani és összerakni egy Glock, Beretta, Smith & Wesson vagy FN kézifegyvert. Meglehetős magabiztossággal tudok lőni is velük. Ölni is, ha úgy alakul.
Géppisztoly még nem volt a kezemben, de a gépkarabély nem az én világom.
Erősen paranoid vagyok, minden élethelyzetben automatikusan felmérem a helyszínt, a helyzetet, az embereket, a rendelkezésre álló eszközöket és lehetőségeket.
Nincs bennem szorongás, sem depresszió, sem pánikrohamok.
Nem idegesít vagy dühít fel semmi. Még az anyám sem.
Ha egyedül vagyok, vagy teljes biztonságban, akkor általában legalább negyed-fél órát képes vagyok bőgni. Az segít, megtisztít. Vagy valami hasonló zen baromság.
Közel hangtalanul képes vagyok lopakodni és akár egy órán keresztül is mozdulatlanul rejtőzni.
Egyetlen érintéssel lassan múló mentális zavart tudok idézni egy másik emberben.
Egyetlen mozdulattal el tudom törni egy felnőtt férfi nyakát…

Minden egyszerre rettenetesen ijesztő és borzalmasan izgató.
Nem tudom, ki vagyok.
Nem tudom, mi vagyok.
De tudom, hogy ez én vagyok.
És ezt többé már nem veheti el senki, csak az életemmel együtt.
Bonne chance avec ça, ma jolie!

Redves Naplóm!

Végre van egy szusszanásnyi időm magamra is, hogy összeszedjem a gondolataimat.
Előre tudom, hogy nem fog sikerülni. Csak sodródok az eseményekkel hetek óta.
Hónapok. Mindegy.

Leírtam. Hazugság volt. Kitöröltem. Azért leírom újra:
„Ha tudtam volna, hogy mi történik velem, inkább kihagyom Courchevel-t…”

Az van, hogy egyrészt még mindig nem tudom pontosan, hogy egyáltalán mi történt. Minél többet árulnak el nekem, annál biztosabb vagyok benne, hogy nem is akarok mindent tudni. Másrészt viszont… még csak két hónap telt el, de ugyanúgy, ahogy tudom, hogy nincsen visszaút, úgy be kell vallanom magamnak, hogy látva amit láttam, tudva amit tudok, nem is akarnék visszamenni oda, ahol voltam. Aki voltam.

Legfeljebb néha. Kicsit. Pihenni.

Szóval, akkor menjünk szépen sorban.

Vért pisilve, kurva sok lemondással, fogcsikorgatással és esetenkénti sikoltozással ugye, de meglett az a tetves diploma (très honorable, hogy Anya is örüljön). Aztán meg a fehérzaj.
Persze, mivel annak a drága, csodálatos, életadó dögnek semmi sem elég jó, természetesen menjek tovább mesterképzésre, onnan meg doktorálni. Ahogy ismerem, a következő lépés úgyis az lett volna, hogy rádobhatok ugyan húsz év tanulás után még négyet egy karrierre, de ha közelít a harminc, akkor meg már unoka is kellene és amúgy is úri huncutság ez egy nőnek.
Tehát, még két év a Mester, azután még három év a Doktor és ha annyira béna voltam, hogy ezalatt nem sikerül leakasztanom egy természetesen jól kereső faszit, aki eltart mindkettőnket és még egy-három kölköt is, akkor azért elnézi, ahogy elbohóckodok, de ne húzzam sokáig.

Ja, nem is négy év, csak három van a faszkeresésre.
Ha már egyet elcsesztem azzal, hogy halasztok.
Ha most közlöm vele, hogy lehet, egyáltalán nem tanulok tovább, akkor kitér a hitéből.

Oké, na! Normális nyaralás helyett meló, hogy meg tudjak pattanni otthonról, Anyám hisztijei, érzelmi zsarolások és a sötét jövőm minél érzékletesebb leírása. Ebben mondjuk nem tévedett sokat, de nem úgy és nem azért. Apu szokás szerint egy erélytelen pöcs látszata mögött csinálja úgyis azt, amit ő akar és szerencsére ezt kiterjesztette rám is. Ha már megtanítani nem tudta. Vagy nem akarta? Igen, ez elég logikus, így utólag.
Hálás vagyok azért neki, hogy lenyugtatta a sárkányt és bár ritka szarul sült el minden tekintetben, de voltaképpen őszintén kedves ajándék volt a karácsonyi síelés is.

Courchevel. Ugh!
Mit mondhatnék, hogy ne legyek egy hálátlan kis ribanc?
Apu nem spórolt, tényleg megadta a módját, hogy elismerje a diplomámat.
Hôtel Saint Roch – öt csillagos kibaszott luxus, csodás szoba, isteni kaják! Az időjárás is teljesen jó volt, a pályák is fantasztikusak, a kiszolgálás elsőosztályú.
Na, ezzel el is mondtam mindent, ami jó volt.

Nicole eleve húzta a száját, mert inkább a Bahamákra akart utazni és naponta legalább egyszer kihangsúlyozta, hogy csak miattam van ott. Persze, miattam. Hülye kurva!
Patrice meg úgy viselkedett, mintha nem ő is az apja pénzét költené, minden egyes rohadt eurót háromszor is a fogához vert, mielőtt kiadta volna. Ha Apu nem adja oda az arany AmEx-et, akkor nagy szarban is lettem volna, ha bármit akarok mondjuk enni azon kívül, ami a szobához jár. A seggfej!
Az ötödik napon sikerült rájuk nyitnom Nicole szobájában, miközben a tus alatt tolták erőből az anált, az a büdös kurva meg úgy visított, mint a karácsonyi malac a döfés előtt. Megérdemlik egymást, remélem ronda és kövér gyerekeik lesznek. Mondjuk anál mellett sanszos, hogy nem.

Ahelyett, hogy bebasztam volna közéjük egy kenyérpirítót, szépen csendben távoztam inkább.
Aztán megittam egy… négy dupla platina Johnnie Walker-t a bárban, leráztam egy negyvenes angol faszit, aki mindenáron meg akart dugni és elindultam síelni. Egyedül. Éjszaka.

Az egyszerűbb persze az lett volna, ha nagy sebességgel beleszakadok egy csoport fenyőbe vagy kitöröm a nyakam valahol, de persze nem ez történt. Hogy mi, arról fogalmam sincs.
Emlékszem valami éles, fehér fényre. Azt hittem, hogy helikopter reflektora és engem keresnek, vagy valaki mást, aki eltűnt. Aztán a nagy semmi. Apróságok. Hideg, fém vizsgálóasztal. Fehér maszkos, köpenyes alakok sürgölődnek körülöttem. Nem tudok mozdulni, miközben arra gondolok, hogy basszus, tényleg sikerült fejjel mennem valami fának és itt halok meg.

Fogalmam sincs. Talán ne is legyen. Pedig érzem, hogy rengeteg dolog történt még és rengeteg idő telt el és azt is érzem, hogy szart sem érek az elzárkózással, előbb-utóbb elő fog jönni minden. Szinte minden. Azt mondják.

Az első kép, amire emlékszem, hogy anyaszült meztelen menetelek egy rakás másik emberrel összeláncolva a nyakunknál fogva és az apró, üvegszerű kavics az úton vágja a talpamat. Ami totálisan szürke és enyhén gumiszerű. Ennyit a szoláriumra feleslegesen kiadott százasokról. Fura emberek és még furább emberszerű lények verekednek össze a legfurább nem-emberszerű lényekkel, levágott végtagok és sötétzöld vér száll a levegőben, aztán lehullanak a láncok és menetelünk, menekülünk egy természetellenesen fekete erdőn keresztül.
Lassan, de biztosan tódulnak a kérdések – hogy kerültem ide, hol van az az itt, milyen messze lehetek az Alpoktól, ha pucéran is csak alig fázok, akkor nem lehet kevesebb huszonhét-nyolc foknál, miért szürke a kezem és a lábam, ki volt az, aki teljesen szőrtelenített és egyáltalán miért? Ja, és hova a kurva életbe lett az összes hajam és a szemöldököm?
De csak hallgatok és figyelek. A vezérnek tűnő fehérhajú faszi röviden és velősen közli a tényállást: titeket elraboltak a Tündérek, most szabadok vagytok, mehettek balra a rabság, jobbra az ismeretlen vagy velem a szabadság felé. Ennyi, csókolom!
Maradok a seggemen, akkor is, amikor egy hínárhajú picsa elveszi mellőlem a fura lándzsát, ami fogalmam sincs, hogyan és mikor került hozzám. Akkor is, amikor a szó szerint villámló szemű csaj odajön hozzám, a kezembe nyom valami teát és kérdezgetni kezd, hogy mi a nevem, mire emlékszem, hogy érzem magam. Amikor bőgni kezdek, akkor meg csak átölel és a hátamat simogatja és azt mondja, egyszer rendben lesz minden. Nem tudja, hogy még hallom, amikor távoztában hozzáteszi „remélem”.

Hajnalban már csak a csoport negyede megy tovább az erdőben, a többiek az éjszaka elindultak a maguk útján. Volt állítólag valami verekedés is hajnalban, meg talán egy kivégzés is? Utólag megvan a sztori, hiszen elmesélték, de én nem emlékszem semmire belőle. Az erdőből és a langyos melegből túl hirtelen és túl fájdalmas a váltás a vasúti raktár fagyos betonpadlójára. Meg sem merem kérdezni, hogyan és miért, csak körbetekerem magamon az érdes pokrócot és bekuporodok én is a remegő csoportba a kattogva zümmögő hősugárzók közé. El is nyomhatott az álom egy-két órára, mert már csak arra ébredtem, hogy Trixie (villámszemű) rázogatja a vállam, hogy menjek én is a kupac ruhából öltözködni és egyek valamit. És boldog karácsonyt!

Ekkor bőgtem el magam megint, hiszen elképzelhetetlen, hogy csak két nap telt volna el!
De nincs idő magammal foglalkozni azon túl, hogy a bugyi száraz, a sportmelltartó kényelmes, a Motörhead póló túl nagy, hármat hajtok a farmer szárán és fél számmal biztos kisebb ez a Converse. Vannak rajtunk kívül még gyerekek is, akik sokkal elveszettebbek (haha!) és szerencsétlenebbek, mint mi, többiek. A fekete prémes arcú, a kosszarvú, a homokszobor, a templomi angyal, a vízköpő, a pengekezű, a villámhajú, a kigyóbőrű… előre rettegtem attól, hogy valahonnan előkerül egy tükör is és meglátom, hogy én hogy nézek ki valójában. Már ha nem valami drogos after ez az egész vagy valami extrém kibaszósdi útban a Pokol felé.

Mindegy. Nem az volt. Vagy még mindig az.

Két hónap telt el és valahol még mindig nem térek magamhoz. Vagy nem történik semmi és van egy kevés időm bőgni, meg azon rágódni, hogy most akkor mi a fasz van, mi a fasz lesz? Vagy esemény van és akkor csinálom a csinálást a kérdésekkel meg ráérünk később foglalkozni.

Túl sok az ismeretlen ember… na igen, voltaképpen „ember” vagy mi.
Szóval, túl sok az információ, az odafigyelni és biztosan megjegyeznivaló és a fenyegetettség, hogy versenyzünk a halálsoron, mert a megpróbáltatások még mindig nem értek véget…
Egész egyszerűen nincs idő megállni és átgondolni mindent és semmit sem, csak ösztönből, zsigerből megy az igen és a nem, néha egy kis talán. Különben becsavarodsz, vagy megtopansz és nem tudsz lépni tovább akkor sem, ha arrébb kéne állni a lezúduló sziklák útjából.

Nekem csak az dobogott végig az agyamban, hogy január negyedike van és nekem hetedikén jön vissza a vonatom Párizsba. Mert volt egy jegyem. Meg egy kretén barátom, meg egy hamis barátnőm. És azt sem tudom, hogy keresnek-e vagy egyáltalán, ki jön vissza az én jegyemmel hetedikén? Mert Apu hangja vidám volt, amikor felhívtam és csak arról kérdezgetett, hogy ugye minden rendben és kényelmesen vagyok és nem szenvedek hiányt semmiben? Csak nem lehetnek ekkora rohadékok, hogy egy szót sem szólnak napokig a szüleimnek…

Persze lehettek volna, akár. De ez már soha nem derül ki.
Túl kényelmesen símult a kezembe az edzett taktikai kés, túl simán szedtem szét és raktam újra össze a pisztolyt, túl egyszerűen vagyok senki a tömegben, túl kézenfekvő volt azt a valamit, aki az én ruhámat viselte az én piros kabátom alatt, az én bőröndömbe csomagolt össze és az én jegyemmel utazott haza, egyszerűen belökni abba a WC-be és addig döfni vágni és szúrni, amíg recsegő-ropogó, fenyőgallyakból összefont bábúvá változik a hullamerevségben.
Utána már pihekönnyű feladat volt felkapni a kabátot, visszamenni az ülésig és a két faszarc értetlen arcának látványán röhögni, miközben a TGV begördült a Gare De Lyon csarnokába.
Összeszedtem a bőröndjeimet, adtam két nagy csattanós puszit Nicole arcára és közöltem Patrice-szal, hogy szakítottunk és soha a büdös életben nem akarom többé látni egyiküket sem. Külön öröm volt, amikor Nicole döbbenten habogva még megkérdezte, hogy dehát miért? Én pedig nyugodtan, tagoltan ismételhettem el a két tetű előtt, amit ez az ostoba kurva visított a zuhany alatt. Az a balfasz Patrice még utánam nyúlt, hogy elkapja a kabátomat, de az addig nyugodtan szemlélődő Dixie egyetlen mozdulattal törte el a csuklóját. És még ottmaradt kicsit beszélgetni, miközben Patás és Vakond felkapták a csomagjaimat és kedvesen rángattak, hogy még elérjük a vonatot Lille felé.

Fú, bazmeg!
1.600 szó és egyrészt a felét sem írtam le annak, amit akartam, de a negyedét sem annak, ami történt. Szerintem nem is nagyon akarom, de azért majd folyt. köv.