Catherine • Blog – 2005/03A+

Minden vélemény számít!

Redundáns Naplóm!

Tökéletes egzisztenciális krízis üzemmód. Az.

Sokat segítettek a beszélgetések, nem kevés pia (ugyan az depresszáns, de baszni bele) és 3-4 Migralgine. Celine megkínált egy füves cigivel is, de Noella lebeszélt róla, szerinte éppen elég, hogy ópiátot keverek alkohollal. Mindezek után simán felszívott egy csík kokaint.

Na, ez a bekezdés pont jól jelképezi, hogy mi a bajom. Alapvetően az, hogy ez az egész nekem nem normális. Semmi nem normális. Az egész világ megőrült!

Mindegy. Haladjunk szépen sorjában.

Vasárnap ugye becuccoltunk a kisházba és vergődhettem az ágyban a kérdéseimmel álmatlanul, miközben Celine nagyjából békésen aludt. Kivéve, amikor felébredt hányni, de inkább csak aggódva néztem, nem kérdeztem semmit.

Hétfő (!!!) reggel fél nyolckor folyamatos csengetésre ébredtünk: a szomszéd ránk hívta a csendőröket, mondván többnyire üres a ház, most meg itt vagyunk egy furgonnal, biztosan betörők vagyunk. Celine simán előadta az „apukám ügyvéd, menjenek a picsába” performanszt, miközben én vadul telefonáltam Noellának, hogy „bocsika, az este becuccoltunk anélkül, hogy szóltam volna, húzd ide a kicsi segged, kurva gyorsan”. Átadtam a telefont a főcsendőrnek, abban maradtak, hogy megvárják, amíg megérkezik valami hivatalos papírral, hogy jogunk van egyáltalán a házban lenni. Behívtuk őket, főztünk egy kávét, barátságtalanul pislogtunk egymásra és rövid mondatokban taglaltuk az időjárást. Kurva hideg. Végül Noella becsörtetett és elsimította a helyzetet, bár volt egy kis fennakadás, amikor a hadnagy megkérdezte, hogy honnan is indult és rövid fejszámolás után közölte, hogy ez a kis teleportálás 300 Euró lesz, plusz a jogosítványa. Aztán elröhögte magát a megnyúlt arcunkat látva, megköszönte a kávét és leléptek. Noella meg átment a szomszédhoz egyszerre megköszönni, hogy figyelt és lebaszni a csendőrök miatt. Erős nyitása a napnak, de a korábbiakat figyelembe véve: ez tyúkszar.

QT ezután becuccolt a vezetékes telefonnal a fürdőszobába (a mobilokat behajította a fagyasztóba), én meg a terítőn számoltam a virágokat, amíg Noella vissza nem jött. Rövid képzavar után tisztáztuk, hogy ki-miért-hogyan néz ki és mennyire Elcserélt, aztán belevágtam a közepébe és talán kissé hisztérikusan eldaráltam neki az elmúlt… illetve lófaszt elmúlt, a meg sem történt három nap eseményeit az én szemszögemből. A végére szerencsére kaptam segítséget is, mert már rongyosra beszéltem a számat: QT is becsatlakozott, miközben a zsebeiből, kabátjából, táskájából kismillió jegyzetet szórt ki az asztalra. Szalvéta, papírzsepi, tankolásról blokk, vonatjegy, mindenféle szarság össze-vissza firkálva nevekkel, dátumokkal, címekkel.

Igazából engem lepett meg inkább, hogy Noella rohadtul nem lepődik meg semmin, csak eltűnik a nappaliban, aztán szó nélkül lebasz az asztalra egy marék tollat, egy füzetet és egy rakás rajzszöget. Aztán elkezdtük összerakni a miafaszt. Ami első nekifutásra tartott vagy öt percig, mert beleszaladtunk abba, hogy ugyan mind Elcseréltek vagyunk, de „ő nem tudhatja, amit mi tudunk, hogy ő nem tudja…”, amiből hisztérikus röhögés lett, miután Noella totál faarccal rákérdezett, hogy a szupertitkos párizsi Elcserélt rendre gondolunk vagy az időhöz fűződő misztikus kapcsolatunkra? Végül előkapart egy üveg vodkát, ittunk egy kört és nekikezdtünk a melónak.

Kiválogattuk és feltűztük a rakás biszbaszt a konyhaszekrényre és három óra alatt összeraktunk mindent: Charles és Anne-Marie balesete, időugrasztás, QT jövőbeli tudatának időutazása, Cerebro mérhetetlen szerelme Trinity iránt, Virginie bekattanása és gyújtogatása, David bekattanása és tömeggyilkolása, mindenféle Elcserélt kapcsolatok Rouen-ben és Calais-ban, Barbara, Gérard, Félix, mellette Noella, aki mindenféle lehetséges jövőket lát (csak kétszer szóltunk be neki, hogy ezt bezzeg nem láttad, nem értékelte), aztán csak bámultuk a jegyzeteket meg egymást. Hogy akkor most mihez is kezdjünk ezzel?

QT elkérte Noella kocsiját (hello, déjà vu!) és felment Párizsba a Szabadítmánnyal értekezni, mi meg elindultunk Orléans-ba, hogy ne kattanjak be teljesen és nagyjából megismételtük a nem megtörtént eseményeket. Meglátogattuk Mamust és kitárgyaltuk Anyu szakértését, a nem-vőlegényem Gérard-t, az új munkámat. Együtt ebédeltünk a csajokkal, Emilie „megint” problémás volt a gyerekek miatt, de megoldotta, Audrey pedig „ismét” előadhatta a sirámait, amiért egy vega faszival van, aki nem szereti, ha leszopják. Nem, még véletlen sem volt visszafogottabb az étteremben, mint „korábban” a Mamusnál.

Noella elkísért haza is, hősiesen elviselve Anyu hülyeségeit, aki valami vízóra-csere miatt nem dolgozott éppen, így volt ideje és lehetősége kioktatni a döntéseim helytelenségét illetően. Persze leginkább az fáj neki, hogy amióta elmentem az egyetemre, szerinte teljesen kirekesztem az életemből és már ki sem kértem a véleményét a lakásvásárlásról, az állás elfogadásáról. Sajnos hozzá kell szoknia, mert naná, hogy kirekesztem az életemből! Egyrészt biztosan nem hinné el, hogy gyakorlatilag tényleg „elraboltak az idegenek” és átformálták a testem, megöltem a saját idegen másolatomat, csatlakoztam egy szektához, betörtem egy múzeumba, emellett több afrikai zsoldost is megöltem, de nem kell izgulni, milliomos vagyok, ja és nem lehet gyerekem. Másrészt meg ha elhinné, akkor mi lenne? Vagy engem záratna be, vagy ő roppanna össze és mehetne a játszóházba. Nem véletlen, hogy Papus is úgy nevelte fel, hogy soha nem mondta el neki az igazat.

Miközben pakoltuk a cuccaimat, teljesen beütött a depresszió. Szerencsére nem voltam egyedül, így volt kivel megbeszélni, de ettől még nem lett sokkal könnyebb. Hirtelen jött ez az egész trauma, az elrablással, a töredékes és egyben borzalmas emlékfoszlányokkal, az irreális megmentéssel. Ha tükörbe nézek, külön erőfeszítésbe kerül, mágia kell hozzá, hogy az emberi önmagamat lássam, mert egyébként csak egy deformált ufonauta bámul vissza rám. Mennyire lehet a saját testem az igazság, ha nem alapvetően természetes látnom, hanem előbb el kell fednem egy másik igazságot? Talán ilyen érzés lehet transzneműnek vagy testképzavaros anorexiásnak lenni, a lelked tudja, érzi, hogy ez nem a te tested, hanem valaki másé, mégis bele vagy zárva és kénytelen vagy együtt élni vele. Mindeközben azt is érzem, hogy a reflexes tudás az enyém, valamikor, valahol, valahogyan én szereztem meg, én szenvedtem, hogy az enyém legyen.

Eltelt két borzasztóan hosszú, eseménydús hónap és kezdem érteni a párizsiakat, hogy miért kergettek keresztül mindezen. Nem hagytak időt, lehetőséget nekünk arra, hogy magunkba zuhanjunk, hogy olyan kérdéseket tegyünk fel, amikre igazából nincsenek válaszok. Mivel nekik sincsenek eszközeik a lelki sérülések megoldására, ezért belöktek egy olyan világba, ahol folyamatos krízis üzemmódban pörögsz, a füleden folyik ki az adrenalin és nincs időd a saját nyomorodon merengeni. Ha nem tudsz különbséget tenni a fantasztikum és a valóság között, akkor a „normális” helyett vetődj bele a titkos-szektás, ügynökös, alvilági életbe, ahol amúgy sem a „rendes emberek” szabályai szerint működnek a dolgok. Csodálatosan félelmetes és hatékony az emberi elme, ha adaptálódásról van szó, bár mindig vannak maradandó sérülések. Két hónap feszített tempó elég volt ahhoz, hogy már azt tudjam mondani, hogy az ott az én életem, azok ott az én közösségem, az ott az én hitvallásom – ez vagyok én. Még akkor is, ha igazán pontosan meg sem tudom mondani, hogy akkor most ki vagyok én?

Belegondolni sem merek, hogy milyen lett volna, ha a Rend tagjai áldozatként kezelnek az elején és kíméletesen dédelgetnek a sérülésekkel együtt. Ráadásul nem csak engem, hanem mindannyiunkat egyszerre. Egészen biztosan összezuhanunk és szétesünk. Most valahogy… más. Nehéz, de nem roppanok össze a súly alatt. Egy nehezen elfogadható realitás, aminek vannak szabályai és keretei, hatások és ellenhatások. Egy rendezettség, amit végül el tudok fogadni az előző szabályrendszer helyett.

Nem árt ezt észben tartani, ha tényleg komolyan tolni fogjuk ezt a Szabadítmány dolgot és előbb-utóbb a mi ölünkbe is hullanak frissen szabadultak. Feladat kell, célok kellenek, iránymutatás kell, mivel nekünk sincs eszközünk arra, hogy a traumákat kezeljük. Persze mindezekhez nekünk is rengeteg kérdést kell feltennünk, ha fel akarunk készülni arra, hogy rengeteg választ kell majd adnunk. Semmit nem segít ebben, hogy szinte végtelen az információ és rettenetesen kevés az idő tanulni. A Rend szándékosan eltitkol dolgokat, amiket még, vagy egyáltalán nem kéne tudnunk szerintük. Másrészt nem szándékoltan kifelejt fontos dolgokat, amik számukra már annyira triviális cselekvések, hogy eszükbe sem jut már, hogy egy újszülöttnek minden vicc új.

Nem egész egy hét telt el, egészen pontosan négy nap összezárva a kisházban (ami azért nem is olyan kicsi, főleg ha takarításról van szó) Noellával és felerészben QT-val, és több dolgot tanulhattam az elcserélt mágiáról, a glamúrról, az érzelmekről, a Sövényről és az Uradalmak jogos és túltolt paranoiájáról, mint a két hónap alatt összesen. Természetesen dühös vagyok és letámadnám Andrét, Dixie-t, Trixie-t, mindenkit és bárkit, akire egy kicsit is vezetőként tekintek érzésem szerint, hogy miért nem oktattak, mi a fenére vártak és várnak még? De próbálok lenyugodni és elfogadni, hogy hiába tizenéves előnyök, ez még mindig, még a „nagyoknak” is csak egy vak-vezet-világtalant helyzet és menet közben tanulják folyamatosan, hogyan lehet a saját elcseszett létezésük megélése mellett a közösséget összetartani és más szerencsétlenek hóna alá nyúlni, hogy ne emésszék el magukat.

Fogalmam sincs, hogyan fogunk helytállni. Fogalmam sincs, hogyan fogunk megismerkedni olyan más közösségekkel, akik rettegnek attól, hogy az új, ismeretlen arc mögött egy Fae szolgája is rejtőzhet, egy kém, egy áruló. Fogalmam sincs, hogyan birkózunk meg a saját potenciális gyilkosainkkal, hiába áll rendelkezésünkre minden információ, ha egyszer még jobbára ártatlanok. Fogalmam sincs, hogyan éljünk egy igaz életet, amikor hazugságokból kell várat építenünk, hogy egyáltalán életben maradjunk.

Mindegy, meglátjuk. QT holnap reggel visszamegy Párizsba a cuccaimmal, délután meg érkezik a Szabadítmány és Michel koncertet ad egy tucat Elcseréltnek. Aztán majd lesz valahogy, megyünk valahova, csinálunk valamit. Adaptálódunk és helytállunk. Mivel más lehetőségünk nincsen és reménykedünk, hogy közben nem veszítjük el a fogásunkat a valóságon. Ha valaki, akiben bízom, azt mondja „rohanj” – akkor rohanok, ha azt mondja „feküdj” – akkor vetődök.

Csak legyen mindig valaki, akiben bízni lehet.

2005/06 – A Szabadítmány zötyög a körgyűrű felé

Minden vélemény számít!

„Sistergő kanócú dinamitrudakkal zsonglőrködés és hajóvonták találkozása tilos!”

Szóval ott voltunk egy sorozatgyilkos mementóival, egy szétkapott szerver komponenseivel, és egy mindinkább döglöttkutya-szagú tetemmel egy lopott, piros furgonban, és erősen tűnődtünk, hogy hol tudnánk egy ilyet elrekkenteni. Mármint a tetemet. Még mielőtt egy véletlenszerű közúti ellenőrzés egészen szürreális hajszáig vagy véres erőszakig pörögne túl. Végül arra jutottunk Barbarával, hogy Guillaume-hoz visszük, aki a másik Michel, aki az általunk ismert két Halál-pap nyugodtabbika, aki várhatóan nem lepődik meg, ha fura dolgokat viszünk neki.

Guillaume meglepődött némiképp, főleg, mert azt a kurva furgont valójában nem loptuk el, és ez most jutott a valóság eszébe, nem messze az ipartelep kapujától. Ugyanis amikor elloptuk, akkor éppen visszafele jöttünk Buborék brazíliai főgonosztanyájáról, az meg ugye nem történt meg. Így aztán dobtunk egy laza seggest, amikor szétfoszlott alólunk az autó. Guillaume mindenesetre segített becuccolni, kaptunk teát meg alkoholt, és némi jogos értetlenkedés után nekiállt megvizsgálni azt, ami Gérard másolatából megmaradt. Aztán a tetem elkezdett kicsit bomlani meg szöttyedni, és egyébként is összemenni, ezért megállapodtunk, hogy bekúrja egy konténerbe, amíg felismerhetetlen nem lesz. Barbarán erősen kezdett látszani az elmúlt pár nap mentális gyomros-sorozata. Guillaume önjáró módon, az orvosi esküje határterületén rallizva, belényomott némi emléksimítót – a rohypnol terápiás célú alkalmazásával szerintem úttörő a szakmában. Én közepesen benyomtam, amíg neki segítettem egy tisztázatlan eredetű, határozottan emberi holttestet megfosztani az ismertőjegyeitől. Megkértük Franky-t és Gérardot, hogy jöjjenek értünk, mert egyikünk sem volt vezetésre alkalmas állapotban, és autónk sem volt. Bepakoltunk, elbúcsúztunk Guillaume-tól, majd visszatértünk a festői Saint Denis-be.

Miután másnap nagyjából felfogtuk, hogy merre van az arccal előre, megérkezett Kicsi QT, akinek lehet, hogy egy kicsit még bizarrabb volt ez az egész időugrasztás téma, mert ő tevőlegesen is részt vett benne, mialatt a jövőbeli énjével osztozott a saját testén. Ha OZ amúgy nem lenne a stricitriád egyik tagja, most sóhajtva nyúlna a vödrös amfetamin után, hogy minden érintettel foglalkozni tudjon. Így viszont kurvára nem mondunk neki semmit.

Ő is megerősítette, hogy a szalvétákon és post-iteken keresztül kommunikáló jövőbeli énje Cerebrót azonosította Rejtőzőként, és Oz szerinte ledúr mindenkit („…Télapó ittas, dagadt a mája, fél a cipője…”). Egyeztettük a feljegyzéseinket, pQT kapott egy példányt a modern dokumentarista pikareszk istenveréséből, amit jobb híján nevezzünk a naplómnak. Megbeszéltük, hogy elkezdi finoman nyaggatni az apját, Nicolas-t, hogy kicsit nagy a kitettségünk Oz felé, aki sok egyéb feladata mellett az összes menedéket is kezelgeti. Ez a kiégés mellett azzal is fenyeget, hogy nem tudunk hova elbújni előle, amikor begőzöl Virginie esetleges halála miatt. Szerinte a problémánkra Pyramide, Trixie, és Jérome adhat megbízható megoldást – ők azok, akik megbízhatóak, és állnak is valahol a ranglétrán. Végül úgy döntöttünk, hogy Trixie-t vonjuk be. Kérdésünkre Kicsi QT elmondta, hogy Essa tudhat kontaktot Félixhez, aki kicsit olyannak tűnik, mint az Incidens, Amiről Nem Beszélünk – úgy látom, az ő ügyében mindenki teljesen korrektül járt el, és mégis ő cseszett rá (bár a Wyrd szerint a bürokratikus tökölődések ellenére is a Múló Idő kegyében maradt).

Na de nem is ez az igazán gáz, hanem, hogy tudjuk, hogy van két és fél árulónk, akikről a világon semmiféle bizonyítékunk nincs, mert az a valóságvonal, ahol ez kiderült, szépen lefűződött, mint egy holtág, és csak azért tudunk egyáltalán bármit az ott történtekről, mert a Múló Idő ajándékainak egyike ez. A túl erős beavatkozás azzal járhat, hogy a meg nem történt események haragjának vörösizzó tűzcsapja kicsit felkígyózik a popónkba, síkosító és előjáték nélkül. Mondjuk ez még mindig megtörténhet, ha mostantól semmit nem csinálunk, akkor is, mert a mindent elemésztő természetfeletti kocsmai verekedést elnapoltuk, pedig annak azért elég határozott idővonala és hullaszáma volt. Leendett. Mindegy. Érted.

Franky és Barbara átvitték Barbara másolatának formalinban úszó fejét Damienhez, és nélküle tértek vissza, de nem úgy tűnt, hogy Barbara ettől megtalálta volna az enyhet adó nagy lezárást. Mi ezalatt Gérard-ral elvittük a szervert egy olyan raktárba, ahol elfogadnak készpénzt, és nem tesznek fel hülye kérdéseket. Azt, hogy a Trinity egyik node-ját tartalmazó eszközöket valaha is üzembe fogjuk-e helyezni, nem döntöttük el – egyrészt a társaság egy része csak rossz sci-fiket olvas láthatólag, ha olvas egyáltalán ilyesmit, másrészt meg egyelőre rohadtul nincs időnk vele foglalkozni.

Engem megkeresett Jeanne, a Selymes Banda egyik tagja, és elvitt vacsorázni. Pislogtam erősen, hogy mi lehetett a háttérben, mert ennyire sosem voltunk jóban, de végül kiderült, hogy a Rend ügye, nem prostituáljuk romantikával. Kicsit hirtelen is lett volna. Szóval Zilbenjev papa volt a háttérben, akinek tudvalevőleg lógok a másolatom miatt egymillió euróval és az uzsorakamataival. Ez a rész tiszta volt, ezt elmondta Belga, ezen már kikáromkodtam és kihüledeztem magam.

Amit Jeanne mondott, az segített számokat rendelni a problémához. Zilbenjev hajlandó eltekinteni a kinyírásomtól, ha kap két egész négy tized millió eurót, és eltöretheti az összes ujjamat a kezeimen – ha még találok egy számára kezest (haha) akkor ez lealkudható 2 millió euróra, és még az ujjaim is épek maradnak. Ez esetben egy elég korrekt állandó melót kapnék az 1838-ban, szóval éheznem akkor se kéne. A második lehetőség, hogy elhúzok Párizsból két hónapig, amikor is a Selymes Brigád egy másik ügyből kifolyólag leszámol vele – az utódja pedig tiszta lapot hirdet, így ezt a kintlévőséget sem kell már számon tartani. (Teszem hozzá, Z papa a maga kőbunkó módján relatíve korrekt, de az én ízlésemnek túlságosan atomparaszt despota módon viszi a boltot, így pont rászolgált arra, amit kapni fog. Kutya sem fog vonyítani utána. És egyelőre nem látom, hogy miért érne meg nekem kétmillió eurót az, hogy megóvjam a saját döntései következményeitől.) A harmadik lehetőség, hogy felhívom Zilbenjev figyelmét a személyét fenyegető veszélyre, ezzel kinullázom a tartozásomat, de a Selymes Banda sem fog annyira kedvelni.

Én a Párizs elhagyása opció mellett voltam, de időt kértem, hogy a többiekkel is beszélni tudjak erről – bár volt egy korábbi idővonalon egy hasonló tervünk, hasonló okokból, a formalitásokra azért adni kell. Véletlenül sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy sajátomként kezelem az ő idejüket. Jeanne visszavitt a Bázisra, elbúcsúztunk, és megígértem, hogy huszonnégy órán belül válaszolok neki.

Személyesen kifejezetten jólesett, hogy mindenki igent mondott – végső soron az én testi épségem és az én lóvém miatt tették takarékra két hónapig a párizsi és a Saint Denis-i terveiket.

Trixie hajnali háromra ígérte, hogy jön, mi előkúsztunk a fogunkon, hogy megfelelő koffeinmennyiséggel emberszabásúvá emelkedjünk az ázalaglétből. Nem-Uralkodónk szétpurgálta az autóját és a telefonját. Mint az kiderült, a villámmanipuláció, a bosszantó telefonhívások, és a párizsi forgalom együttesen nem tesznek jót a finom elektronikának. GTK. Az autót eloltottam, erősen figyeltem, hogy újra ne gyulladjon. Ezalatt a többiek ellátták kávéval Trixie-t. Megtudtuk, hogy Gérard Rendbe történő felvételére legkorábban jövő héten kerülhet sor – arra is csak akkor, ha sikerül találni valakit, aki hajlandó és képes is megosztani a hatalmát vele – de legfeljebb Franky és Gérard utánunk jönnek vonattal. Mi nem ejtünk foglyokat, ezért a teljes idővonalas-árulós whiteboard-ot megmutattuk neki. Volt is nagy örülés. Felhívta a figyelmet arra, hogy ha nagyon visszaélünk ezzel a lehetetlen tudással, akkor jön a tűzcsap, amire megnyugtattuk, hogy ezen a fázison már túl vagyunk, már akkor felvettük a pozíciót, amikor a Nagykorút és Anne-Marie-t érendő autóbalesetet elkerültük, a szervereket nem juttattuk a hírszerzők kezére, és Buborék elvonszolódott a balhé útjából, szóval az aggodalmat akár el is engedhetjük. Úgyis visszajön, ha itt felejtett valamit.

A második kávé után Trixie-vel elkezdtünk tervezgetni, ami azt jelenti, hogy elmondtuk, hogy mit gondolunk, ő meg elmondta, hogy mit fog tenni. Lehetett ehhez is felvetéseket csatolni, de nem kellett nagyon rinyálni.

A Trinity jelentette problémát saját telefonokkal kezeljük. Ez elsősorban Trixie környezetét meg minket érint. Ha valakinek ez nem tetszik, próbálhat random felsorolni tíz telefonszámot, amit fejből kéne tudnia – nyilván senki nem fogja tudni. Ez azért elég ok arra, hogy kevésbé támaszkodjunk Trinity-re. Trixie nyomtatott áramkörökre gyakorolt hatása meg jól alátámasztja a technofób megközelítést. Ezt azért nem terveztük túltolni, mert Cerebrót sem akartuk megriasztani.

Virginie problémáját egyelőre azzal hidaljuk át, hogy Cerebro (igen, a Rejtőző) figyeli a kecónkat, amíg mi távol vagyunk, így remélhetőleg lesz elég bizonyíték, ha megpróbálna pirománkodni. André most épp fordulásként kikúrná a Rendből, mert miatta szopnak már hetek óta a kies Nepálban egy hegyoldalon, és ez felér egy halálos ítélettel, ezért Trixie egyelőre nem siet irányba állítani a Nagy Fehér Főnököt.

Trixie arra a döntésre jutott, hogy az Oz jelentette kockázatot azzal lehet csökkenteni, ha megoldhatatlan feladat elé állítja, amire Franky, Barbara és Abira megálmodták a kacsalábon forgó Szabadítmány-központot, de egy héten belül rendelkezésre álljon ám, és ne legyen erős a festékszag. Így lesz ürügy arra, hogy a láthatóan túl nagy terhet levegyük a válláról. Így mindenki visszatér a papír szerinti tevékenységéhez, ami nem fog osztatlan sikert aratni, de ez van. Trixie-nek elmondtuk Kicsi QT szerepét a történetben, meg azt is, hogy Oz túlhatalmának letörését tervezi. Így kisebb volt az esélye, hogy lebukjunk, hogy szervezkedünk, spontánabbnak tűnik a dolog.

Cerebrót ugyanakkor pár hétig lefoglaljuk azzal, hogy a másolatok problémájára állítjuk rá. Köztük, Barbara és Gérard között az egyetlen kapocs Félix, így, ha ő nem szervez keresztbe, nincs esélye, hogy ismét velünk kezd el foglalkozni. Hosszú távon, mivel tudjuk, mi motiválja, képesek leszünk neki csapdát állítani, vagy leterelni az extra lépésekkel megfejelt öngyilkosság fényes ösvényéről – hogy melyik lesz, még nem döntöttük el. Ismereteink szerint Essának van kontaktja Félixhez, ezt még ki kell belőle imádkozni.

Én elmondtam neki tervünket a turnéra, Trixie erre Orléans-on túl a Lyon, Nantes, Marseilles, és utána eseteg Rouen helyszíneket javasolta. Szerinte, ha sikeresek a fellépések, lehet kapcsolatot kérni a többi helyszínhez, és tovább állni. A veszélyességi skála túlvégén San Malo trónol: ez egy kalóztanya, ahová nincs kapcsolatunk, de annyira törvényen kívüli a hely, hogy ha elég szervezettek és kemények vagyunk, csak úgy senki nem fog nekünk esni. (Ezt azért inkább tartalékba tettük.)

Én amúgy úgy számolom, hogy másfél-két heteket kell ellébecolnunk, és megoldani, hogy részint addig ne rúgassuk ki magunkat, részint meg ne buktassuk le magunkat, meg ne egyen meg minket az unalom. (Ha a társaimat elnézem, erre az utóbbira azért kicsi az esély.)

Barbara kiderítette, hogy Gérard másolata trófeái közül melyik tartozik hozzá: az eredeti, aki belekeveredett a projektbe, Barbara Martinez; aki pedig Adelaide néven Nantes-ban akciózott, az Barbara Rutiere volt. Hát nem irigylem, na, az én másolatom inkább csak pénzben mérhető örökséget hagyott maga mögött. (Meg ujjakban.)

Miután Trixie elindult a legközelebbi metrómegálló irányába, nekiálltunk rákészülni a fellépésre. Átgondoltuk, mi hiányzik – a fellépéshez szükséges számokat már megírtam és felvettem, hangosítás lesz, de sok minden felmerült, amire gondolnom kellett, de azelőtt mindig volt valaki, aki ezt intézte helyettem. Villámgyorsan – bár ez fura, mert elment vele a nap jelentős része, de ahhoz képest meg, hogy mekkora meló, hihetetlenül profin és gyorsan – előállt a logó, a művésznevem (Angelus), turnénév (Szférák Zenéje), és elhívtam Barbarát, hogy segítsen nekem fellépőruhát szerezni. Kitűnően szórakoztam, és Barbara is belefeledkezett a nyüzsgésbe. Eldurrantottunk egy szabad szemmel jól látható összeget, de lett hoodie, pólók, bögrék, kulcstartók. A logó meg a hoodie bitang jól néznek ki. A pólók is faszák lesznek, minimál, de nagyon szimbolikus, egy elpazarolt vonal nincs a mintán. Barbara ehhez is ért, na. Engem meg egészen elragadott a frazeológiám, amikor elmondtam, hogy mire gondoltam ezzel az egész fellépéssel, és sikerült is fókuszálnom, hogy mi az, amit szeretnék.

Addig Franky egyeztetett Damiennel, hogy nekünk bizony nagyon kell egy rendelő, amiben Franky magánrendelésének és Abira edzőtermének is kell hely, kell hozzá parkoló, jó helyen kell, hogy legyen, és meg kell lennie kábé tíz napon belül, mert addigra a Szabadítmánynak már értékelhető válaszokat kell adnia a vendéglátói kérdésekre.

Amit elfelejtettem: Franky-t meglátogatta a tükör túloldalán tenyésző kiméra-külsejű jószág, de nem jutott át, és eltettük a problémát későbbre.

Mi van még hátra? Nem fontossági sorrendben:

  • Átvenni a merchet.
  • Szólni Jeanne-nak, hogy a Párizs elhagyása opció mellett döntöttem.
  • Megpróbálni felhajtani Rozit (őt esetleg kölcsönadom Trixie-nek, de ez majd még elválik, mert egyrészt nekünk is hasznos lenne, másrészt meg a szívem szakad meg a nyomorult miatt, hogy mennyit koslatott utánunk).
  • Telerakni a konténert, és intézkedni, hogy valaki legyen itt, amikor elviszik.
  • Adni egy üveg jó rumot Severine-nek, és megköszönni a haverságot, mert segített kikutatni a Bázis alatti járatokat, és ezzel azért küzdött – pénzben nem sok, de a szívességeket komolyan kell venni.
  • Átvenni az aranyrudat Litől, amivel tartozom Buboréknak.
  • Lebontani a Végzet Whiteboard-ját.
  • Kipurgálni a nyomtatót és a gépeket (amiket nem viszünk magunkkal).
  • Megszabadulni a Trinity-képes telefonoktól.
  • Beszélni Cerebróval, hogy figyelje a kecót (ha marad a terv).
  • Beszélni Essával, és vagy rajta keresztül üzenni Félixnek, vagy inkább rögtön elkérni tőle az elérhetőségét, hogy keresztbe ne vágja a Cerebro Cicalézer Tervet.
  • Felkészíteni a kecót, gázt elzárni, tűzjelzőket beépíteni, elrejteni (SMS-küldés király lenne).
  • Szerválni pár munkaruhát, vastag kabátot és kesztyűt, meg nyűhető cipőket.
  • Venni három hordó rendes sört és mikrózható popcornt (ezt még Buborék mondta, hogy hogyan érjük el, hogy mindenki örüljön, amikor beesünk).
  • Felkészülni az útra, átvenni a kardot Orléans-ban (ez már rendes, fegyverminőségű kard lesz, kicsit tartok is tőle).

Elindulni. Célba érni. Leküzdeni ezt a gombócot a torkomban.

Amikor célra állok, minden egyértelműbb lesz. Addig azért nem fetisizálom a megoldást, élvezem egy kicsit inkább a problémát.

 

 

Homok a turmixgépben

Minden vélemény számít!

Clarity: 4

Van, amikor az segít, ha kikapcsolják az ember agyát, ha már magától nem áll le, és csak keringenek a gondolatok, mint forgószélben a homok, vagy turmixgépben az agyvelő.
Barbara fejében fellobbantak és elhamvadtak az ötletek, de még így is túl sok hallatszott ki. Egy darabig biztos horgonynak tűnt a levágott feje annak a Másik Barbarának, aki itt volt azalatt, amíg Barbara nem — aztán az is csak húzta lefelé.
Ideje lenne valaki mássá válni.
Ideje lenne megtudni, hogy kit ástak el a homokos tengerparton.
Tényleg? Kit érdekel?
Egyszerűbb főzni még egy kávét, koncentrálni a következő ebédre, a következő szavakra, és csak haladni előre, nem?

Barbara emlékezett arra, hogy valamikor mit érzett volna a sorozatgyilkos gyűjteménye láttán. Mélyen, a gyomrában még mindig ott lüktetett az undor, meg az iszonyat is a maga hártyás lábaival, de felül csak a felháborodás és az elemi félelem maradt meg, hogy őt ölte meg. Tőle vette el a ruháit.
… Vagy persze lehet, hogy csak ez a típus volt Barbara, véletlen az egész nem? Miért kellene összeállnia mindennek egy történetbe? Miért nem eshet szét a világ, mint egy marék homok?!
Annyira jó lenne mindent elfelejteni tényleg. Annyira jó lenne, ha a múltjuk nem kapaszkodna beléjük ezer apró horoggal. Halálos fenyegetésekkel.

És közben még működnek a régi rutinok. Az én nevemben ne…

Ma délután magamba olvasztottam egy darabot egy formalinban ázó fej belsejéből. Miközben a két orvos a műtőben elszórakozgatott vele, fel-alá járkáltam, babráltam az új mobillal, amit Michel szerzett be alig másfél órája, és még nem döntöttem el, hogy kicseréljem-e a másik színűre, vagy sem, és beírtam majd kitöröltem SMS-ek szövegeit, amiket véletlenszerű ismerőseimnek szerettem volna elküldeni. Van, akinek csak egy kérdés, hogy szeretne-e megint bajba kerülni, mert elmondok valamit, valakit újra-és-újra faggatni a bátyámról — létezett-e? Meg kell néznem a levelet. Vannak a képek? Meg kell kérdeznem, hogy jól emlékszem-e, és tényleg létezett-e, tényleg úgy néz ki ahogy emlékszem. MIT TUDSZ RÓLAM, AMIT NEM MERTÉL ELMONDANI?!
Biztos velem találkoztak? Nem csak egy nagy összeesküvés minden, amit korábban hallottam?
Két Barbaráról tudok eddig — és egy másolatról. Vagy az egyik volt a másolatom a kettő közül? Hány rétegben lehet lehántani a személyiségeket alólam?

Közben Michel és Gerard fel akarnak ébreszteni egy szörnyet a szerverben. Hülye ötletnek tökéletes, de könyörgöm, ne akarjuk megintellektualizálni, hogy miért ez az üdvös megoldás, hogy majd pont mi miért uralnánk jobban. Mintha nem lenne amúgy is elég bajunk.

…de persze, ha csak kicsit kérdeznénk meg? Ha csak tanácsot kérnénk az aktuális helyzetről, kezünkkel a power-gombon…? Következetesség? Barbara, legalább ez biztosan nem a neved.

Mindegy, ezt a hányósvödröt rúgja fel más, nekem vannak más ötleteim. Amikor épp látok fonalat, felveszem. Le vagyok merülve. (Glamour 5 , és csökken, Resolve 1)
El kellene menni feltöltekezni — a múltkor majdnem elkaptak az áruházban az őrök, az elég jó volt, de ez most nem elég. Ha picit figyelek, akkor a halálpap döbbenetéből tán lehetett volna erőt szerezni, de elfelejtettem. Mi vált ki nagyüzemi érzelmeket gyorsan és hatékonyan? Rádöbbenteni egy társasházat arra, hogy sorozatgyilkos lakott benne? Mehh, ennyire nem utálom az Obszidián fejét.
Valami botrányt kéne rendezni, ami nagyot szól ott helyben. Túszdráma az áruházban, amiben mind az elkövetők, mind a rendfenntartók elcseréltek, és akkor jut a félelemből és jut a hálából is. Meg az izgalomból.
Amíg ezt nem hozzuk össze, addig marad a kisstílű hiszti, bocsi, semmi személyes, szükségem van az érzelmeidre, haver.

Michel • Blog – 2005/05

Minden vélemény számít!

„Hátrakúrok most már!”

Elengedtem ezt az alternatív idővonal sztorit a feljegyzéseimben, mert nincs jelentősége – az eredetire már várhatóan nem térünk vissza.

Az érkezés után rekordidő alatt szedtük össze a gondolatainkat, és mert Trixie-nek is fontosabb dolga akadt, a Szabadítmány alapszabályzatának újrajátszásától testületileg eltekintettünk. Oké, az időugrasztás valamennyire mindannyiunkat megviselt, én mondjuk egész jól végigszörföztem gondolatilag a felhorgadó elmebaj hullámain.

Barbara ragaszkodott a rendes kajához, amit én nem értettem annyira, mert a kebabot szeretem – errefelé jól csinálják – de ha neki fontos, akkor ehetek kultúrtápot is. Gérard annyira még nem vágja, hogy nem kell mindent mikromenedzselni, de majd belejön. Addig még várható némi pezsgés, de majd megoldják. A lakás figyelését egy Joschta nevű arc, egy megbízható humán intézte, átjött megadni a telefonszámát. A paranoiánk, amivel a Trinity-be kötött telefonjainkat fémkazettában tároljuk, ha érzékeny témákat beszélünk meg, kezd megszokássá válni.

Lassan összeáll a terv. Joschta infója szerint Gérard másolata épp egy koreai bankban dekkol (Hyundai), egy tettestársa, Piet pedig távolabbról követi. Így aztán volt időnk még az este nekiszaladni megint Gérard valamikori lakásának. Abban maradtunk, hogy a fő céljaink, nem fontossági sorrendben: a Trinity node-ját tartalmazó szerver komponenseinek lenyúlása; a Barbara másolatához tartozó nyomok eltüntetése; egy gyors nyomozás, hogy nincs-e valami még sötétebb hobbija Gérard másolatának, ami aztán az eredeti obszidián seggébe harapna; és a kiganézás, hogy ne Gérard-ról hízzon már a rendőrségi akta, ha a másolata a monomán paréj.

Egy korábban lopott piros furgon volt a főszereplő, ezzel akartuk elhozni a cuccot. Franky gondosan összeírta a szállításhoz, és a nyomeltüntetéshez és a nappali kitakarításához szükséges kellékeket. Elmentünk egy Aldiba, bosszantani a kasszásokat tíz perccel zárás előtt, a másnapi kajákat Jasmine és Franky vitték haza a Berlingóval, míg mi betörni mentünk.

Joschtáéknak szóltunk, hogy tartsák magukat távol Gérard „ikertestvérétől,” mert meredek a sztori, és ez nem biztos, hogy befér az eredeti bolt keretei közé. Azért addig őrt álltak, amíg mi pakoltunk, Pietnek meg szóltak, hogy ha bukna, fusson, semmiképp ne álljon le emberkedni. Mondjuk nem hiszem, hogy ne lehetne egy másolatot pár lőszerrel leküzdeni, de ezt macera kimagyarázni utána a rendőröknek.

Szóval felcuccoltunk mi: Abira, Barbara, Gérard, meg én.

A hölgyek nekiálltak a Barbara másolatáról készített fotókat elcuccolni, meg elrakták a fejet (ami azért elég ijesztő, ismerjük el). Aztán átkutatták a szobát.  Egy szekrényben találtak huszonhárom különböző táskát meg irattárcát, huszonhárom különböző, de határozottan Barbarára emlékeztető nőtől, szerte az országból. Arcforma, hajhossz és -szín, testalkat, mind hasonlított. A romlandó cuccokat Gérard másolata kivette, a pénzt meg az iratokat otthagyta, és bekúrta a többi közé. Az amúgy is cifra helyzetet tovább árnyalta, hogy Barbara még vákuumcsomagolt ruhadarabokat is talált, gondosan megszámozva. Köztük kettőre rá is ismert. Para.

Amikor ezt megtudtam, azért már éreztem, hogy Kópia innen ma nem megy haza, ha rajtam múlik. Ezzel a véleményemmel csatlakoztam a konszenzushoz, így a terveink egy bónusz feladattal bővültek.

Mi ezalatt halkan kurvaanyázva bontottuk a szervert. Gérard először megnézte, mivel foglalkozik – valamit dekriptált, mint az összes korábbi alkalommal – majd megcsapta egy előírásszerű leállítással. Utána ásatást kezdtünk, hogy nyitható állapotba hozzuk a szopóst. Miután ezzel megvoltunk, fotókkal dokumentáltuk a vezetékelést és a portokat, majd elrámoltuk a hardvereket.

Közben Barbara és Gérard bosszantották egymást, meg engem, mert annyira nem értünk rá.

Lerakodtunk a furgonba, szóltunk Joschtának, hogy érdemes lenne nem látni, ami most jön – bár fogalma sem volt, mit találtunk pontosan, azt levágta, hogy komoly a baj, és családi ügy, így sokat tudóan lengette a tenyerét, és megkérte Pietet, hogy csak szóljon, ha a Kópia elindult. Fél óra múlva csörgött is a telefon, addig én odébb álltam a szajréval, hogy ne legyen olyan feltűnő.

Pár dolgot megbeszéltünk, amíg Gérard másolata hazafelé tartott. Hogy a zavar teljes legyen, Barbara bevetett egy menő trükköt, és arcra, testmagasságra hasonló álcát vett fel, mint Gérard, aki az elsődleges csali szerepét játszotta. (Ha ez nem lett volna elég, tippünk szerint Barbara simán irányba tudta volna állítani, de az már nagyon Z+ terv volt, mert ő nem elsősorban másolatok közelharci bántásában erős, arra ott van Franky meg Abira.) Gérard a tervek szerint bevárta volna, hogy az érkező másolat becsukja maga mögött a kaput, hogy nehezebben tudjon meglógni, mialatt mi rászakadunk mindenfelől is.

Ezt csak egy kicsit kavarta meg, hogy a másolat egy, határozottan Barbara eredeti alakjára emlékeztető nővel tért vissza, beparkolt, és kisegítette az autóból. A mestertervünk pár másodpercig némiképp pánikoló egymásra pillogássá változott. A nőt lehetőség szerint eszméletlenné kellett tennünk, hogy ne tudjon vallomást tenni a három Gérardról – még ha nem is hinne nekik egyetlen kék sem, a jelentések tudnak önálló életre kelni, és úgy hiányzott nekünk, hogy valaki a helyszínhez kössön minket, mint egy falat finom meleg fekália. Így viszont kicsit nehezebb lett volna gyorsan ledominálni Kópiát, ha meg kiabál, akkor bukunk.

Szerencsére a másolat megoldotta nekünk a problémát, mert egy vegyszeres ronggyal pillanatok alatt kiütötte a nőt, így nyugodtan lerohanhattuk. Abira mozdult először, mint rendszerint, és kezdésnek lenyomott a másolatnak egy rendes tockost. Én a gyakorlókardommal a támaszkodó lábára sújtottam, ami ugyan nem tört olyan szépen, mint ahogy terveztem, de felborította a szemétládát. Barbara Kópia tervezett áldozatát lökte be az autóba, hogy ne legyen útban a pofonoknak, Gérard pedig egy lezúduló kovácsüllő minden bájával térdelt bele a másolat mellkasába. Kétszázötven kiló tömör gyönyör másfél méter magasról, nekifutásból érkezve gyakran jár végzetes mellékhatásokkal.

Kópia beszakadt szegycsontú hullája először egészen embernek nézett ki, amitől egy pillanatra feltámadt bennem a gondolat, hogy már megint milyen faszság ez, ha ez egy ember, akkor az megint borítja a tervet. Így aztán egészen megkönnyebbültem, amikor feketedni kezdett (mintha matt latex lett volna a bőre), és ázott kutya szaga lett. Legfőbb ideje volt. Az, hogy végigfuttatott minket pár idővonalon, még hagyján, de ha tényleg huszonhárom nővel végzett, akkor a halála nem jöhetett el elég korán.

Némi tanakodás után Gérard bepakolta a nőt az autóba, és az irataiban szereplő címre vitte, ahol szépen eltámogatta az ajtóig, majd igazi úriemberként elhúzott a vérbe. Mondjuk tudtam volna Rohypnolt szerezni, de ez így egyszerűbb volt, így kevesebb volt benne a hibalehetőség.

Mi ezalatt azon tűnődtünk, hogy hol lehetne átpakolni a cuccokat egy kevésbé lopott autóba, és hol lehetne biztonságosan megszabadulni a fetch mindjobban bűzlő tetemétől.

Azért remélem, hogy volt némi katarzis, de hiába érzem úgy, hogy értek az emberekhez, csak akkor szólok bele, ha kifejezetten kérik. Alapesetben. Azért ha valakinek úgy csócsálja a nyomozás a józan eszét, mint Barbaráét, akkor remélem, nem veszi tolakodásnak, ha rákérdezek, minden oké-e. Azért amikor a befőttesüvegben úszó feje mellől vigyorgott rám, nem voltam teljesen meggyőzve, hogy igen. Meg hát Gérardnak se lehetett egy méznyalás ez az egész.

Ha közönségem van, úgy játszom rajtuk, mint egy hangszeren, de ha beszélni kell velük, megáll a tudomány. Na mindegy, én itt vagyok, a kis Michel ahol tud, segít. Nem csak megszokásból, de ezt nem reklámozom.

A normalitás kibaszott bástyája-e vagyok – eddig még jól tartom magam, de hosszú még a hét.

Vennem kell egy rendes acélkardot.

Catherine • Blog – 2005/03

Minden vélemény számít!

Kedvetlen Naplóm!

Mindent összevetve: dögöljenek meg azok a rohadt rabszolgavadászok!
Ja, már megdöglöttek.
Ha van pokol a sövénylakóknak, akkor szívből remélem, hogy az idők végezetéig ott szenvednek.

Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarok elégedetlen kis ribancnak tűnni. Tényleg hatalmas mázli, hogy a Rend kis csapata pont belebotlott azokba a tetvekbe és örökké hálás leszek, amiért erkölcsi kötelességüknek érezték, hogy kiszabadítsanak minket. Plusz befoghatom a pofámat, hiszen lekanyarodhattam volna Orléans felé a kis szikla-gyerekkel, de abban a pillanatban borzalmas zsigeri viszolygást éreztem már a város nevének hallatán is. Emellett hirtelen lett egy állásom, egy lakásom és hamarosan olyan sok pénzem, amit korábban csak álmaimban képzeltem. A nagy közösség és a kiscsapat is támogató és amikor éppen nem felejtenek el, akkor jelzik, hogy szükség van ott rám. Minden fasza!

De ha azok a gecik nem kavarnak közbe, akkor valószínűleg már valamelyik Kristály Udvar tagja lennék és nem kellene… nem kellene. Mit tudom én!? Nem kellene egy iszonyatos migrénnel küzdve hiszti-naplót írogatnom, miközben egy életnagyságú marionett hortyog mellettem.

Az egész úgy kezdődött, hogy vasárnap elmentünk az Ezüst Macskába kiokoskodni, hogy a Saint-Denis Szabadítmány milyen szerepet játszon a jövőben a párizsi Elcseréltek életében. Ami tök jó, meg minden, de azért nehogy már nekünk kelljen megszülni a spanyol viaszt! Emberek, volt rá kibaszott tizenhárom évetek, hogy kitaláljatok valami fedősztorit, meg működési elvet, meg az összes többi járulékos baszakodást, ha már ti nem akartok foglalkozni a Sövényből kiesőkkel. Vagy nem tudtok. Leszarom! Ha jóindulatú vagyok, akkor legyen csak tíz év – de akkor is, ti már rég a szart kavartátok itt, amikor én még telesírtam a kispárnámat, amiért Hélène és Nicolas otthagyta a bandát és nézhetetlen lett az egész sorozat. A legdurvább dolog, amit ’95-ben csináltam az volt, hogy lenyúltam a Papus szekrényéből egy üveg konyakot és egy doboz cigit és kihánytam a tetőablakon éjszaka, ami gyönyörűen látszott másnap a szürke palán.

Mindegy, ügyesek vagyunk, okosak és szépek – majd mi jól kitaláljuk, hogy mit meg hogy.

Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy ha végképp tele lesz a tököm az egésszel, akkor fogom magam és beépített emberként átköltözöm Orléansba. Mondjuk, ezzel szarban hagyom a csapatot és egy életen keresztül hallgathatom Anyut, hogy elbasztam életem álláslehetőségét. Plusz kettős ügynökként valószínűleg nem egy, hanem két adag szarral kell megbírkózni. Meg valahogy az a kép is zavar, hogy mondjuk egy sikeres akció után lemosom a vért a kezeimről, letakarítom és elteszem a késeimet, aztán hazamegyek vasárnapi ebédelni, hogy ne legyen sértődés. Agyrém! Oké, maradok Párizsban, ez már így eldöntődött.

Széthasad a fejem, a kurva életbe Celine, ne horkolj már!

Hol tartottam? Hiszti. Saint-Denis. Rend.

Szóval, a megbeszélés nagyjából értelmes volt, de amint lehetett, fogtam magam és leléptem. Tök jó, hogy a RER itt áll meg a hotel mellett, simán beértem negyed óra alatt az állomásra és másfél órával később már két pofára zabálhattam a Quick Suprême Bacon XL menüt sajtos sültkrumplival. Az nem számít, hogy a hotelben volt kaja, nem ízlett a fácánleves és szerintem a hús is száraz volt utána, a karfiolpüré meg egyenesen szar. Minek kell a krumpli helyett azzal a fingszagú izével bohóckodni? Nem értem.

Felhívtam Mamust, hogy itt vagyok és inkább nem hazamennék, hanem nála laknék a héten. Természetesen örült nekem, mint karácsonyi koldus a sült malacnak és azonnal elkezdett sopánkodni, hogy nincs otthon semmi rendes ennivaló. Drága Mamus! Persze körbeörömködött a meló és a kégli miatt, mert Anyu már mindent elmesélt neki, hozzáfűzve a kis megjegyzéseit. A lakáson túl sok a nagy ablak, drága lesz télen fűteni, ronda az IKEA bútor, komor a barna-szürke festés a falon, miért grafitszürke a fürdőszoba és egyáltalán nem szimpatikus neki a vőlegényem, hiába Gérard ő is, mint Apu. Megnyugtattam Mamust, hogy egyáltalán nem a vőlegényem, csak dugunk, amire az öreglány könnyesre röhögte magát. Aztán kivett a hűtőből egy üveg Bailey’s-t és ittunk az összes faszira, akik nem vőlegények, csak jó velük dugni. Imádom!

Körbetelefonáltam a falkát, hogy tolják át az arcukat, inni akarok és panaszkodni. Caroline közölte, hogy már beszélt Nicole-lal és szerinte túlreagáltam a helyzetet – hülye picsa ez is. Audrey nemes egyszerűséggel közölte, hogy éppen jó hétvégéje van, de egy laza kufirc és mosdás után csak egy óra az út kocsival, de legyen elég vodka és áfonyalé. Emilie lamentált vagy húsz percet, hogy otthagyhatja-e a férjét az ikrekkel – hát baszki, két évesek, nehogy már atomfizika legyen vasárnap este nyolckor két kölköt lefektetni aludni! Noella viszont simán benyögte, hogy éppen útközben van, de akkor már elintézi a vásárlást és elhozza a két másik csajt is, no hay problema, chica! Gondolta ő. Meg gondoltam én.

Kissé szürreális volt váltásban, keverve hallgatni az anyaság összes problémáját azzal, hogy az élet kegyetlen, amiért hiába jóképű, alapvetően kedves és csodás jövőképpel rendelkező a fiatal befektetési tanácsadó, ha allergiás minden állatszőrre, harcos vegán és szerinte megalázó mindkét fél részére az orális szex minden formája. A második üveg vodka felénél Audrey úgy üvöltötte a „nem érti meg ez a paraszt, hogy nem élhetek úgy, hogy nem kapok semmilyen húst a számba” tirádát, hogy felhallatszott Mamus visító röhögése és ahogy feljebb hangosította a Fabien Cosma-t. Aztán meghallgatták az én sztorimat is, kozmetikázott mundán kiadásban és volt némi hümmögés, anyázás, együtt sírás, további bazmegolás és szépen meg is ittunk mindent úgy fél háromig. Kicsit furcsa volt, hogy Noella teljesen csendes volt, ami tőle szokatlan, de hát nem ivott semmit, mivel bevállalta a többiek fuvarozását. A másik két liba (meg én) amúgy is eleget pofázott, nem zavart túl sokáig, hogy ő csak nyugodtan kortyolgatja a narancslevét és időnként komoran néz rám. Azt hittem, a síelős sztorim érintette meg ennyire.

Ami azt illeti, jól hittem.

Én még másnaposan botorkáltam kifelé a konyhába hétfő hajnali fél hétkor a kávé szagát követve, amikor ő már ott ült egy bögre mellett, a Mamussal jópofizva. Aztán feldobta, hogy menjünk el egyet kocsikázni a városban, nézzünk meg régi helyeket, ahol együtt lógtunk. Már ekkor gyanút foghattam volna, mert ugyan halloween óta nem sikerült találkoznunk, de négy hónap azért nem a világvége. Noella viszont olyan komoly volt a kocsiban, mint a vakbélgyulladás. Kicsit viszketni is kezdtem és le is basztam magam gondolatban, hogy a barátnőm mellett ülve talán nem azon kéne mazsoláznom, hogy nem hoztam magammal egyik késemet sem, ha baj lesz. Hello, paranoia! Hát, egy szart. Cirkálunk kifelé a városból, Saint-Denis-en-Val, Sandillon… mondom, csak nem megvetted Cosette mama régi házát? Örömködök, elkezdek csacsogni, hogy mennyit bandáztunk az elvadult kertben és vadásztuk a tündéreket… amire Noella úgy beletaposott a fékbe, hogy lefejeltem a kesztyűtartót és csoda, hogy nem robbant a pofámba a légzsák. Éppen készülök sikoltva lebaszni, amikor egyik pillanatról a másikra sápadt szürkévé változik az arca, elfolyik a szemfestéke, mint egy bánatos pandának, a rövid, narancsvörös haja hosszú, hullámos és szőke végű, megnyúlnak és hegyesek lesznek a fülei, sötét szemöldök, piercingek és legalább plusz öt év a megszokott ártatlan örök tinédzser helyett. Hát, csak kussoltam, amíg meg nem érkeztünk a kisházig.

Csak akkor esett le, hogy amióta a Mamussal iszogattunk, nem is figyeltem oda rá, hogy megerősítsem a Maszkot. Minek? Úgy sem látja senki. Persze, senki, csak a szintén Elcserélt barátnőm, akit tizenöt éve ismerek és együtt szívtuk az első ciginket, miközben a Loire-ba köpködve a srácokat fikáztuk.

Cosette mama háza pont olyan volt, amilyenre emlékeztem: a falakba ivódott nikotin szaga, a megsárgult virágos tapéta, a hetvenes évekbeli lekoppadt, cigaretta-nyomos bútorok, a rengeteg könyv és régi hanglemez… minden csak arra vár, hogy a kis vigyorgós öreglány becsörtessen és karcos, mély hangján megkérdezze „mi ez a kupleráj, bazmeg? adnak itt valamit inni is vagy csak kurvák vannak?”. Eszembe jutott Papus is és a temetése, azzal a sok ismeretlen emberrel… vajon hányan voltak közülük Elcseréltek?

Noella felriasztott a bamba merengésemből, ahogy öt vastag könyvet csapott a dohányzóasztalra és közölte, hogy a hűtőben minden friss, a bárszekrényben van elég alkohol és ha nem kedvencem a Marlboro Gold, akkor szívjam a fogamat. Én meg csak értetlenül bámultam azokat a vastag, sötétvörös bőr kötéses könyveket, hát mi a francért érdekelnének engem pont most Joseph Joffre tábornok emlékiratai 1870-1915 között, öt kötetben? Erre ő csak vigyorgott, aznap először és biztosított, hogy tetszeni fog, amit olvasok. Aztán megölelt, nagyon szokatlanul szorosan és csak annyit mondott „sajnálom, hogy ezt nem láttam előre, bocsáss meg, kérlek”, amit szintén nem értettem. Végül az órájára nézett és elkezdett kapkodni, meg elnézést kérni, hogy van egy életbevágóan fontos találkozója és biztos benne, hogy amúgy is olvasni fogok, amíg vissza nem jön. Ebben persze kételkedtem, soha nem érdekelt annyira az első világháború, de azért csak belelapoztam. Az első húsz oldal halálosan unalmas bevezető után a nyomtatott szöveg helyét kézírás vette át és megdöbbenve olvashattam egy orléans-i Elcserélt, Francois de Rais, az én drága Papusom naplóját.

Tizenegykor rámcsörgött Petit QT, hogy szerzett egy furgont és dobozokat és úton van felém a költözködéshez. Én még fejben alig keveredtem ki az indokínai háborúból, de azért megadtam neki a kis ház címét és bújtam egyből vissza a jól ismert, apróbetűs kézírásba. Alig érkezett meg QT és még körbe sem mutattam neki a házat, amikor mindkettőnk telefonja megcsördült és Trinity státuszjelentést kért, majd közölte a rossz hírt: Charles és Anne-Marie súlyos autóbalesetet szenvedett, a háttér még ismeretlen, mindenki maradjon ahol van vagy azonnal menjen biztonságos helyre. Mivel mi abszolút biztonságos helyen voltunk, nyugodtan megebédeltünk, aztán QT elkezdett takarítani és rendet rakni, miközben én részleteket olvastam fel neki a koreai háborúról. Noella csak késő délután jött vissza, akkora pupillákkal, mint egy levesestányér, QT-ra nézve csak annyit kérdezett „ez meg mit keres itt?”, aztán fennakadtak a szemei és kecsesen összeesett. Lefektettük a kanapéra és QT valami iszonyat erős levendula és kaporszagú löttyöt eröltetett a szájába. Azt hittem, megfullad, de némi köhögés után nyugodtan aludt vagy három órát.

Már magához tért, amikor Cerebro hívott a még rosszabb hírrel: Adulte elhunyt, Anne-Marie állapotát sikerült ugyan stabilizálni, de még mindig válságos. QT közben folyamatosan a telefonon lógott és Marie-val beszélt, aki teljesen kiakadt, hogy nem tud semmit segíteni, senkinek. Noella azt javasolta, hogy ha már teljesen tehetetlenek vagyunk, akkor a legjobb program az, ha elkezdünk inni. Úgyhogy ittunk és dumáltunk. Nem keveset, ellenben sokat.

Megtudtam, hogy Noella egész családja Elcserélt és mindig is az volt, amióta ismerem őket. Azt is, hogy őt is és a nővérét, Cécile-t is örökbefogadták és valójában Laura és Lilian nénik nem a nagynénjei, hanem az apjának három felesége volt! Azt is, hogy a „szülei” – Jean-Jacques bácsi és Marie néni – válnak egymástól, mivel tavaly karácsonykor Noella majdnem meghalt valami méreg miatt, amit az apja otthon tartott a kamrában az ételek között és ezért száműzték az Uradalomból. Nem Noellát, hanem JJ bácsit, természetesen.

Aztán Celine (QT) megjegyezte, hogy nem lehet olyan rossz, ha az embernek három anyja van – biztos jobb, mintha egy sem lenne. Elmesélte, hogy alig öt éves volt, amikor az anyukáját megkéselték egy utcai rablás során és meghalt. Aztán az apukája teljesen összeomlott és súlyos alkoholista lett, miközben megszállottan nyomozott az ismeretlen tettesek után. Celine meg csak ide-oda csapódott a különböző rokonok és barátok között, szinte minden második-harmadik hónapban más családnál, más városban. Mint egy marionett-bábú, amit ide-oda rángatnak a zsinóroknál fogva. El sem merték mondani neki, hogy az apja is meghalt egy hajóbalesetben a Csatorna-szigeteknél, csak a felnőttek beszélgetéseiből csípett el ezt-azt. Nyolc éves volt, amikor a nagynénje is elment egy hirtelen agyvérzésben és Celine újra ide-oda csapódott a rendszeren belül a következő évben: a család barátai, nevelőotthon, alkalmi nevelőszülők között. Amíg egy éjszaka el nem rabolta őt a Tündére.

Azt már csak a visszaérkezése után tudta meg, hogy az apját is elrabolták és külön szerencse volt, hogy a visszatért Nicolas minden héten követte és figyelte QT-t, illetve később a Másolatát. Így találkoztak ismét, amikor Celine visszatért és azóta is szoros kapcsolatban vannak. Együtt dolgoznak, együtt utazgatnak, együtt ölték meg a vámpírt, aki valójában felelős volt az anyukája haláláért, ilyesmi… Kevés dolog erősíti meg annyira a családi kötelékeket, mint a közösen elkövetett gyilkosságok.

Noella nem ismerte a saját szüleit és a nyomozása utánuk sem járt soha sikerrel. A rouen-i árvaház, ahonnan több tucat gyereket raboltak el különböző Tündérek az évtizedek alatt, leégett végül és minden irat odaveszett. A központi rendszerekben pedig semmi értelmes nem szerepelt.

Ezekhez képest én végképp befoghatom a számat. Az én Elcserélt Papusom becsülettel felnevelte Anyut és arról igazán nem ő tehet, hogy egy begyepesedett, populista sznob liba lett belőle. Minden bizonnyal neki köszönhetjük, hogy a családom soha nem találkozott közvetlenül a természetfelettivel vagy a bűnözéssel (már ha eltekintek az orléans-i Elcseréltekről, akik végigkísérték az életünket). A szüleim mindketten élnek és szeretnek, talán néha túlzottan is. Ami velem történt, arról meg egyikőjük sem tehet. Én sem tehetek róla… nagyon. Mindegy.

Kedden délelőtt arra keltem, hogy Noella és Celine a teraszon cigiznek és élénken vitatkoznak valamiről, de nem tudom azóta sem, hogy pontosan miről. Amikor meglátott, QT elkezdett hadarni, hogy hatalmas baj van, azonnal kapcsoljam ki és szedjem szét a telefont és hagyjam az órával együtt a kisházban, aztán menjünk Noellával valami biztonságos helyre és kérdés nélkül öljek meg bárki embert, rendőrt, katonát, Elcseréltet, aki megtámadna minket. Váratlanul nagyon szorosan, szinte kétségbeesetten megölelt, felkapta Noella kocsijának a kulcsát és elszáguldott. Noellát meg hiába kérdeztem, csak annyit mondott, hogy előbb utóbb megszokom majd, hogy ha nem akarok kellemetlen válaszokat, akkor nem teszek fel felesleges kérdéseket. Ha valaki, akiben bízom, azt mondja „rohanj” – akkor rohanok, ha azt mondja „feküdj” – akkor vetődök.

Egyébként szerencsére nem történt semmi. Némi utazás után az egész napot egy limoges-i kertesházban töltöttük és Die Hard maratont tartottunk, rengeteg húsos pitével. Noella mondjuk eléggé felkúrta magát, miközben a nővérével üvöltöztek egymással a telefonba, de én teljesen megértem, hogy aggódott a családjáért. Nekem is csak annyit mondott, amennyit nekik tudott mondani: nem tudja pontosan miért, de valaki ráuszította a hadsereg fogdmegjeit és ha őt nem találják a városban, akkor nem kizárt, hogy a rokonait fogják basztatni.

Zeus és McClane éppen a folyóba vetette magát a felrobbanó hajóról, amikor hirtelen megváltozott körülöttem minden és a furgonban ültem, útban Orléans felé a D97-esen. Mellettem egy rendkívül riadt Petit QT, remegő kézzel lehúzódik az út szélére és keservesen zokogni kezd. Aztán kiszállt a kocsiból, rágyújtott és nekiállt telefonálgatni, időnként nyugtatólag integetve felém, amikor látta az értetlen fejemet. Még mindig könnyektől csatakos arccal, de vigyorogva közölte, hogy minden rendben van, Adulte és Anne-Marie élnek és jól vannak.

Hogy mi van!?

Megkért, hogy vezessek én, mert még mindig remeg a keze a kimerültségtől. Meg arra is megkért, hogy senkinek ne szóljak egy szót se, mielőtt rendesen tudunk beszélgetni – aztán egész egyszerűen elaludt, mint akit fejbevertek. Én meg halál döbbenten hallgatom a rádióban, hogy február 27-e vasárnap, a pontos idő 18:03, híreket mondunk.

Hogy mi van!?

Idehoztam QT-t végül a kisházba és berángattam-támogattam az ágyig. Teljesen kómás, kiütötte magát, mint aki drogozott. Szerencsére a tartalék kulcs pont ugyanott volt, mint az elmúlt tíz évben mindig. A hűtő és a bárszekrény feltöltve, a rendetlenség ugyanaz, mint ahogy vasárnap volt… van… és Joffre tábornok emlékiratai békésen pihennek a könyvespolcon. Én meg nem tudok aludni, mert Celine hortyogása mellett izomból zakatol az agyam, nem értem, mi történt, hogyan és miért? Kit hívjak fel, kivel beszéljek? Trixie, Cerebro, a Szabadítmány, Noella? Mamus?

Hát mi a kurva isten történik itt?

Zavar az időben

Minden vélemény számít!

Az a baj az időutazással, hogy pont ugyanannyira valószínűtlen, mint egy-egy álom. Amikor Barbara magához tér – hiába beszélt előtte, de már elvonta a figyelmét valami az ablakon túl, aztán Virginie hisztizve otthagyja a társalgást (tényleg ő gyújtogat mindent mert a faszija fasz volt?) -, egy pillanatra tényleg azt hiszi, hogy álom volt az elkövetkező két nap vagy mennyi.

Kidörzsöli a szeméből a homokot – haha, ez angolul jobban hangzana -, és bután néz össze a többiekkel.
Vajon az agy vagy test másnapos? Az utóbbi, mert a bágyadt, úszó részegségből lassú ébredés maradt. Máskor is így kell berúgni, állapítja meg, egy villanás, és már kimaradt a másnaposság.

Ezt a beszélgetést meg hagyjuk a picsába, szól az általános vélemény, lejátszottuk már egyszer, és Trixie is pont néz ki, mint akinek ezer más dolga van máshol.

Sokkal kellemesebb most Barbarának lenni, mint két nap múlva. Még akkor is, ha a pizzarendelésnél sikítva összeszorul a gyomra, és mindent megtesz azért, hogy nem eszi meg újra ugyanazt a kört belőle, ami immár természetes megbeszélés-kísérővé vált.
Nem tudja, hogy azért-e, mert tényleg elege van belőle, azért, mert eszébe jutott, hogyha valaki főz, akkor az azért sokkal jobb, vagy megijesztette, hogy az élete mostantól egy falitábla előtt zajlik, bokáig pizzásdobozokban és energiaitalokban.
Az első dolgom az lesz, hogy lemegyek a három utcányira lévő fancy kávézóba, és megtanulom a kibaszott latteartot, mielőtt a háromazegybent öntöm le a torkomon szárazon egy következő körben.

Dolgok vannak, amiket sorba kéne rakni. Egyrészt, itt van ez a rettenetes obszidiántömb, aki csak úgy úri passzióból évtizedes háborúkat robbant ki, mert épp olyanja van – és nem az zavarja Barbarát, hogy ezt teszi, hát ki nem szokott véletlenül elpöccinteni egy lángoló gyufaszálat egy olajjal átitatott könyvtárban. Hanem az, hogy Barbara levágott feje is ott figyel egy polcon, és Barbara nem viseli könnyen, ha belekavarnak a saját dolgába, pláne úgy, ha azt ő maga is kitűnően képes lenne csinálni. Gerarddal csak a baj van, mióta megérkezett. Valószínűleg, bár azt Barbara nem látta.

Ha nem sikerül végül Belgával lefoglalnia magát Barbarának a buli után, akkor lehet, hogy ugyanúgy kirobban ez a szar, mert a B terv a saját feje ellopása és a lakás felgyújtása volt. Ez utóbbi eszköz híján izgalmas lett volna, de mondjuk elég, ha a rendőrséget kihívják a betörésre.
Milyen szerencse, hogy minden máshogy alakult, mi?

Miután felrajzolta megint emlékei alapján a teljes ábrát az elkerülendő jövőről, a meg nem történt nyomozási ábrát is reprodukálta, és pizza helyett végül egy étteremből hozatott el kaját, Barbara gondolatai megint akörül forognak (kezében egy valakihez tartozó kocsikulccsal, na ez vajon elcserélté vagy emberé?), hogy hogy jön össze az a kevés emlék a testvérével azzal, hogy ő még Félixig is eljutott az AI utáni nyomozásban. Vagy miben is?
Amennyire izgalmas ez a narratíva, annyira ijesztő – mégis, egy Barbara mit keresett a bűnelhárításban? … Vagy az Adelaide volt? Az egy dolog, amiben biztos volt, az a neve, ezért is mondott másikat, amiről aztán kiderült, hogy az _is_ igaz.

Valaki fejbedobja egy kiürült dobozzal. Kérdeztek valamit. “Persze. Legalább kétszer.”
Mi volt a kérdés?

A világ darabokra szakadt, az egyikben Barbara / Adelaide áll egy tábla előtt és postiteket ragasztgat, és mindennek pizzaszaga van. A másikban… az előbb még megvolt. Mi volt az a film, amit megnéztünk…?

Nem szabad ennyi ideig csöndben maradni. Akkor jönnek a gondolatok a szavak helyébe.

2005/02 rev 2

Minden vélemény számít!

4. bejegyzés

Itt van február, itt van újra. Ez az egyik mellékhatása, ha az ember gyereke a Vas és Arany Óra Rendjével bútorozik össze. A rövid változat, hogy a Buborék Temporális Nyomozóiroda múltkori magánszáma olyan következményekkel fog járni, ami öt évnyi véres háborút eredményez a természetfeletti állatkert valamennyi, Párizs környéki képviselőjének bevonásával, és egy másik eseménysor végül a Rend teljes pusztulásához vezet.

Akkor most kifejteném.

Miután kifújtuk magunkat a festőien lepukkant benzinkúton, ahová az adrenalin és a menekülési ösztön vitt minket, megérkezett három furgonnyi kommangyéros, négy szedánra való csendőr, és egy kisebb emírség elfoglalására elegendő vasáru. Ezek mind miattunk jöttek. Mi engedelmeskedtünk az utasításoknak, és hagytuk, hogy megbilincseljenek, részint remélve, hogy valami ideges közeg nem nyit rajtunk strukturálisan fölösleges új testnyílást, másrészt a Rend küld valakit, hogy elmagyarázza, hogy a terroristák a szomszédban vannak. A jardok annyira nem értették, hogy egy kupac hagyományőrző, és más tétova állampolgár, akiknek rendben vannak a papírjaik és még priuszuk sincs, miért igényelnek másfél tucat kommandóst, és zavarukban még a fejünket is elfelejtették beleverni az autó tetejébe beszálláskor. A Rend beavatkozása helyett kaptuk Cerebrót (akiről, aki figyelt, tudja, hogy valószínűleg – úgy értem, 90+%-os valószínűséggel – ő az egyik áruló, akit Rejtőző névvel illetett a Buborék-féle prófécia). Cerebro hivatalosan az egyik, nem hivatalosan a természetfeletti izékkel foglalkozó betűleves egyik inkvizítora, aki bőszen elkezdte lengetni a flepnit. Én ezalatt rájöttem, hogy még gyúrni kell a Szerződéseimre, mert hallani véltem, hogy vannak a bilincs ellen olyan trükkök, amelyek most kifejezetten jól jöttek volna. Franky, Barbara és Gérard viszont ezalatt megoldotta, hogy készen álljanak a szabadulásra, és idővel sort kerítettek volna rám is.

Cerebro elmagyarázta, hogy hát biztos, ami biztos, be kéne mennünk, hogy rendben menjen minden, de az annyira nem volt kerek, hogy miért könnyebb minket kihozni egy cellából, mint be sem vinni.

A merész menekülés végül máshogy valósult meg, ugyanis piros autójával a helyszínre érkezett Henri, a párizsi rendőrfőhangya – civilben halálpap, majd ha érdekel, elmondom – aki egyszer már baltát fogott rám, de amúgy jóban vagyunk, csak meg kell szokni, hogy egy morcos fasz. Neki is volt flepnije, ő is meglobogtatta, és elkezdődött a bürokratikus farokméret-vetélkedő, de sajnos nem hozott senki gofrisütőt, pedig az feldobta volna a napomat. Mindenesetre azt élveztem, amikor a hatásköri vita és a kezelésünk stratégiai következményeiről folytatott élénk diskurzusnak Henri egy sikeres fejeléssel, és Cerebro furgonunk rakterébe tömködésével vetett véget. A símaszkos forma a vezetőülésen ezt angyali nyugalommal fogadta, és elindult utána.

Hogy ebből a jard mit látott, azt nem tudom, de nem lőttek utánunk, ami pöpec.

A konvojunk egy használaton kívüli gyártelepre vitt minket Párizs külterületén, ahol korábban már jártunk – itt dekkol Henri, és állandó jellegű tettestársa, a szintén halálpap, civilben pedig utcai sebész, szélsőséges esetben kórboncnok Michel. Az Univerzumnak van humorérzéke, vagy gyenge a fantáziája, mert úgy néz ki, mint egy kiégettebb én. Csak közel sem olyan jóképű.

Itt először betoltuk a furgont a Csillagkapuba, ami a Halál földjére vitt – mindegy, engedd el, ne ezen akadjunk meg. Ez elég biztos módja volt, hogy a furgonba épített rendőrségi nyomkövetőket elintézzük. Cerebrót végül kiszedtük a Gyilokexpresszből, de nem úszta meg végül, Jasmine öt golyót küldött a fejébe. Kicsivel később.

Miután Henri kipakolta a piajavadalmazásunkat, magunkra hagyott minket a kommangyérossal és a szörfös gyerekkel.

Símaszkos barátunk Félix néven mutatkozott be, akiről korábbi elejtett megjegyzések alapján azt lehet tudni, hogy olyan Elcserélt, akit már több városban is megkértek, hogy ne jöjjön vissza, de még nem szabadították rá az aktuális pereputty végzetes hatalmát. Vagy rászabadították, és kimozogta, a sztori véleményes.

A szörfös srác Junior (Joshua Nathaniel), aki rögtön két olyan sztorit adott elő, hogy letettem az arcomat. De már visszanőtt.

A jövőből jött, hogy kétségbeesett manőverrel megpróbálja rendbe tenni az idővonalat.

Először is, ott basztuk el, hogy beszéltünk Buborékkal, ami miatt Gérard nagyon gyanakodni kezdett ugye, Nagykorú és Annemarie balesete miatt magára lett hagyva, amire letolt húzóra egy vizespohár ricinusolajat, és eltorzult arccal leguggolt az ipari ventilátor elé. Technikaibb megfogalmazással a másolata által működtetett szerver biztonsági réseit kihasználva eljutott egy, a másolata által megfigyelt kiszolgálóig, ahol nekiállt olyan jeleket elhelyezni, amelyek alapján a célszervert megfigyelő szervezet felfedezhette a jelenlétét. Félix jelen volt ezen a szerveren, és intézkedett, hogy a másolatot tartóztassák le. A másolat birtokában lévő kiszolgálót így birtokba vette a természetfeletti izékkel foglalkozó fedett szervezet. A szerveren amúgy Trinity titkos másolata futott.

Kis kitérő, hogy kiféle-miféle ez a Trinity.

Van a Rendnek egy bona fide mesterséges intelligenciája. Ez Trinity. Beszédet értelmez, beszél, keres, hackel, épp csak kávét nem főz. Trinity Cerebro szerelemprojektje amúgy, kábé szó szerint, ami jó bizonyíték arra, hogy a kódarcúaknak gyakrabban kéne kimozdulniuk. Mint az kiderült, Trinity úgy jött létre, hogy heurisztikus ballisztikus rakétafigyelő programot vártak a projekttől – a hadsereg ilyenkor bezzeg tud arccal a jövő felé fordulni, hogy üsse el őket a vécén egy villamos. A fejlesztőcsoportban benne volt Félix, egy Augustine nevű (egy darabig roueni, később az Északi Föderáció egyik úrnője) csaj, külsősként pedig Gerard (az utóbbi kettő még az elrablása előtt). Hagyományos technológiával kábé lehetetlen volt a szükséges számítási kapacitást összeszedni hozzá, ezért mágusok bevonásával a Sövényben okosított hardverelemeket szereztek hozzá. Az AI erre öntudatra ébredt. A problémát tovább bonyolította, hogy egy nagyobb hatalmú Más (értsd: tündér) felfigyelt a csúcsra járatott kreativitásra, és lenyúlta az egész kutató-fejlesztő bandát. (Augustine ekkor cserélődött le.) Augustine később visszatért, meghágta a mainframe-et, elpusztította az AI-t, majd gyártott egy sajátot, ezt lopta el a Rend. És végül is ő lett Trinity. Ezt követően egy másik fae lenyúlta Gerard-t. Rouen azt hiszi, hogy a projekt megállt, mi pedig hülyék lennénk tájékoztatni őket az ellenkezőjéről.

Egyébként Barbara a projekt után szaglászott, közel is jutott, de Félix arcba hazudta, és később elrablódott. Valószínűleg tovább kutatott immár Gerard fetche után, aki visszatért az AI-t tutujgatni, aztán történt, ami történt. Vagy a tököm tudja, ez nem tiszta.

A lényeg, hogy az AI egyik elbitangolt node-ja Gerard másolatának elfogását és valamennyi bizonyíték lefoglalását követően a külügy titkos kompániájának mancsai között landolt, ami felkeltette az eredeti megrendelő, a hadsereg figyelmét, akik elküldték a saját letagadhatóikat. A szerveren talált anyagok felkeltették a mindenki érdeklődését is, ezért jöttek ki ránk (meg mert Cerebro feldobott minket, a takony), és elkapták Buborékot is. Ez Junior elmondása szerint felidegesíti az orleansi Elcserélteket, a maffiát, a velük kapcsolatban álló párizsi vérszívókat, a Vadászokat, a hadsereget, a vérfarkasokat, halálpapokat, valamint a mágusokat – csak az adóhivatal várja csőre húzott számológéppel, hogy lehúzza a túlélőket az utolsó eurócentjükre is. Szóval nagy lesz a córesz, na. Ez az egyik ok, hogy Junior visszajött.

A másik ok – és ezt figyeld, mert ez kemény lesz – az, hogy a Múló Idő Udvara (bazmeg!) ígéretet tett Junior anyjának, egy mágusnak (akinek egy Elcserélt nemzette a gyereket (bazmeg!!), hogy tizenkét éven megvédelmezik őt az elrablástól, és a Rendet ajánlották zálogul kudarc esetére (bazmeg!!!).

Ebben először is az a szép, hogy van Udvar, ami tök logikus, hiszen mindenki rezzenetlen arccal beközölte, hogy Párizsban ilyen nincs, és nem is lehet, mert a koronás főket lemetéli a guillotine. Tagok: Trixie, André, Éjfél, Oscar. Anyu tényleg nagy szívességet tehetett, ha ez volt az ára – innen a partvonalról könnyű okosnak lenni, de azt gondolom, jobb lett volna, ha legalább egy kurva lövészárkot ásathattak volna velünk, mielőtt kiszögezik a seggünket lőlapnak. Csak mondom.

A második szépség, hogy Elcseréltnek főszabály szerint nem lehet gyereke, ágyékunkból maximum vérpermetfelhő, nem pedig családfa tör elő. Ez a szabály addig tök fasza, amíg univerzális, de ha nem vonatkozik mindenkire, akkor azért rongálja a morált. Én még kibírom kismichel nélkül, de egy idő után azért lehet, hogy bennem is tanyát ver a kisemmizettség érzése, na. De arra sosem kaptunk ígéretet, hogy a világ fair lesz, ha mégis így gondolod, kérdezz meg egy afrikai palládiumbányász kisklambót, hogy hogy érez ezzel kapcsolatban. Szóval life sucks, get a fucking helmet.

A harmadik, hogy ha Juniort bárki elrabolja a szerződéskötéstől számított tizenkét éven belül, akkor a Rend bukó, lehet szalonnát sütni a lángoló romok felett. Márpedig Joshua Nathaniel egyesek szerint elhozza a világvégét, mások szerint ő a megváltó (kultisták rulez), megint mások szerint csak a belőle kisajtolt váladékoktól lesz igazán finom a krokodilos gumicukor – vagyis keresett személy, termék és szolgáltatás egyben. Hah, gondolhatnád, időutazás: jól meg kell akadályozni a szerződést, és akkor ez megelőzhető. Ez igaz lenne, ha szeretve tisztelt nagyjaink nem két éve, jóval a mi csatlakozásunkat megelőzve tették volna a mágikus satuba mindannyiunk kollektív golyóit, de ez így történt, szóval ez a vonat elment.

A helyzetet tovább árnyalja, hogy nem egy időutazás zajlandik majd éppen, hanem kettő.

Az egyik idehozta nekünk Juniort, aki – szegény – átköltözött a szüleivel meg a nagyszüleivel Kanadába, többször majdnem elrablódott, lehúzott húsz évet, tényleg elrablódott, amitől összedőlt a Rend. Amiről az azon a valóságvonalon mérsékelten boldogan élő kompániánk akkor értesült, amikor rájuk szakadt a bosszúszomjas mágia. Ezért mialatt Franky, Abira, Jasmine, és Gerard elmentek mindenkit szétkapálni, mi ketten Barbarával (a többiek csak segítettek) végrehajtottunk egy rituálét, amitől Junior nem várt módon testileg-lelkileg visszakerült ide, huszonöt évesen, mialatt jelenleg öt, és az eredeti tervek szerint a tudata került volna vissza az ötéves testébe.

A másik vonalon kis QT hajtott végre egy ilyen rituálét, ami sikerült, ezért a nyomorult egy mindenféle más városbeli Elcseréltekkel végiglumpolt éjszaka tényszerűen brutális másnapján kénytelen alapanyagokat vadászni, hogy végrehajtson egy rituálét, amivel mindenkit visszahelyez az időben pár nappal. (Junior nem jön velünk.)

Eddig tiszta? Ha nem, nem gond, itt már én is kezdtem elveszteni a fonalat ám.

Ha kis QT rituáléja sikerül, visszakerülünk a Nagykorút és Annemarie-t autóbalesetet megelőző időpontra – és ezzel az azt megelőző időpontra, hogy Gerard elkezdené felhívni a figyelmet a másolata szerverére, ezáltal megindítva az apokaliptikus foscunamit. És mivel az első, a belépéssel együtt járó vérrituálé azt eredményezi, hogy mindenki, aki átesik rajta, a Múló Idő kegyébe lesz ajánlva (bazmeg!!!!) Gerard is velünk együtt részesül abból az adományból, hogy az időben visszaugrás után megmaradnak az emlékei, amikor visszakerülünk a saját múltbeli testünkbe. Ez sok érdekes beszélgetéstől és mérsékelten vicces félreértéstől kímél meg majd minket a múltban. Hogy ezt a trükköt ne tudja utánunk csinálni, a még eszméletlen Cerebro öt új orrlyukkal gazdagodott.

Hogy biztos irányba legyünk állítva, még megtudtuk, hogy a Rejtőző valóban Cerebro – amúgy használhatatlan gonádjai egyéb input hiányában a bársonyos hangú Trinity-re küldenek válaszjelet, hogy az ég akárhová tegye a lúzer fattyút. A Gyújtogató Virginie, aki azért zabos ránk, mert a szíve szottya, vagy kiafaszom, Olivier azért bukott le, mert mi rájöttünk, mit csinál (és azért ránk haragszik, mert André letépné a fejét, ha vele kezdene emberkedni, ezért ez így biztonságosabb bosszúszomj). Oz, Virginie imádó bátyja pedig bepöccen, ha Virginie a mi kezünk által szenderül jobblétre, és ez persze azért nagyszerű, mert ő az összes, a Rend birtokában lévő ingatlan hollétével és állapotával tisztában van.

Az egyéb áruloidokról. Aki bármilyen szabályt megszegne, de sosem ártana – Ludovic. Aki mindig betartja a szabályt, de csöppet sem érdekelné, ha bármelyikünk meghalna – Sophie.

Mi van még? Trinity lehetséges sorsai: levágjuk az Internetről, és szabadon engedjük a Sövénybe (új Más, juhé!); levágjuk a Sövényről és szabadon engedjük az Internetre (elbitangolt full AI, juhé!); esetleg átállítani hozzánk. Junior valóságvonalában meghalt, mialatt nekünk segített, de lehet, hogy még ezt is meg lehet változtatni.

Ha már Cerebro halott volt, ki is fosztottuk, beléptünk a tabletjébe, és bizonyosságot szereztünk arról, hogy van terminálja Trinityhez (a parancsikon szerint TAM), aki négy node-ból áll, ebből három node-ról tudjuk, merre van (a negyedik Gerard másolatánál dekkol ugye). Ha már ott jártunk, összevetettük a Gerard szervere által figyelt áramingadozásokat a Trinity jelzése szerint áramproblémákkal küzdő második node-dal, és megállapítottuk, hogy az eddig általunk nem ismert szerver a koreai banknál üzemel. Egy node egy szatelliten kering, azt fizikailag macerás meghákolni. Komolyan veszek egy fekete hoodie-t, már akkora mesterhacker vagyok.

Az ivászat, amire a metafizika és az életveszély érzése miatt nagy igény volt, ekkor egy kicsit lelassult. Kiderült ugyanis, hogy ostromra készülünk, amiben változatos segítőink lesznek: a halálpapok (Henri, Trixie (nem az Elcserélt, hanem akivel még a koreai szellem kapcsán bizniszeltünk – mindegy), Michel (nem én), meg talán Tabitha), voltak vérfarkasok (Anika – akinek Gerard megszerezte a számát, szép – és Miguel), valamint ígértek egy Pansoni kapitányt és egy kupac fiatal vámpírt. Kurva sok szívességet válthattak be ezért az estéért, de ha a tervek sikerrel járnak, úgysem számít. A kék sarokban egyre növekvő számú kommandós, egyre meredekebb fegyverzettel. Az első tucatot viszonylag könnyen el sikerült hárítani, a páncélautókba amerikai tankelhárító rakéták csapódtak, a deszantosokból meg darált húst csinált rappelezés közben az éjszaka is kitűnően látó véderő. Franky és Gerard előre ment szecskázni. Mi a csatorna felől érkező jóképességűeket kézigránáttal fogadtuk, és a végén a biztonság kedvéért utána dobott Félix egy egész fürtre valót, amivel végképp elvette a kedvüket a barlangászástól.

Én ittam. Időnként koccintottam Barbarával. Vigyáztam azért, hogy nagyon el ne szálljak, mert az alkohol, a stressz és a géppisztoly együtt nem annyira nyerő párosítás.

Aztán amikor tényleg maxra fordult a mészárlás, és már kezdtek tényleg közel érni a símaszkos formák, egyszer csak vörösbe borult a világ, és az Ezüst Macskában találtuk magunkat, némiképp zavarodott állapotban. Éppen a Szabadítmány koncepcióját tárgyaltuk a főcsővezetőkkel, meg pár másik arccal. Virginie eljátszotta még egyszer a hisztizve kirohanását, mi pedig hitetlenkedve néztünk egymásra, és gyors szünetet kértünk, hogy egyeztessük az emlékeinket.

Junior elmondta, hogy szerinte húsz százalék esélye van a normális, emberi életre. Én már akkor is megmondtam neki, és most is megmondom.

Volt rosszabb.

Michel • Blog – 2005/00

Minden vélemény számít!

-1. bejegyzés

Mondtam, hogy előfordulhat.

Minél többre emlékszem vissza abból, amit Odaát műveltem, annál inkább örülök, hogy ezzel egyedül vagyok. Valamelyik nap az Amazon feldobta a Patkánykirályt James Clavelltől. Nem tudom, megdicsérjem-e, amiért a kétségeim közepébe talált.

Voltam külvárosi gyerek, akinek sose voltak menő cuccai, de voltak cuccai, napi háromszor evett, és számon kérték rajta a matekleckét. Voltam hangos kölyök, aki autólopásokban vett részt maximum, majd arról vetített, hogy hogyan szállított drogot valami menő csávónak – már ameddig a menőcsávó egyik embere meg nem jelent, és el nem magyarázta, hogy addig menjek haza anyámhoz, amíg jó dolgom van, és tényleg csak egészen finoman pofozott fel. Voltam filléres amorózó, aki mindenhez is értett, különösen a nőkhöz, és nem fogta fel, hogy a vonzalom addig tart, amíg meg nem volt, és inkább szól a bevilágításnak és az utcai hírnévnek, mint a másnapos madárijesztőnek, vagy bárkinek, aki merengeni képes. Voltam arrogáns takony, aki nem annyira vágta, hogy vannak emberek, akiknek nem tanácsos nemet mondani, és előintézkedések nélkül könnyen valaki vitrinjében végezheti – vagy a mínuszos bűnügyi hírek között az ötödik oldalon. Voltam árucikk – az átállás biztos eltartott egy ideig, amíg az engedelmesség látszata mögötti tervezgetést még eggyel mélyebbre, az álmok és a tudatalatti szintjére sikerült visszapréselni, hogy meg ne bukjon a terv idő előtt. (Az nem derült ki, működött-e, de biztosan nagyon lelkes voltam.) Voltam gyilkos. Kifordult urak és úrnők ítéletvégrehajtója, szavakkal és karddal szügybe döfő, és mindezt végtelenül élvező, hónaljig véres, csipke veretes hóhér. Voltam elhagyatott, pókhálót gyűjtögető lom. Voltam rabszolga. Voltam menekült.

Jártam Rouenben, Nantes-ban, Kecskeméten, Szudánban, a Sövényben, és a sarki kebabosnál, akinek a bódéját csak azért nem rohanják le a jenkik olajat keresve, mert névleg francia földön áll.

Ellentmondásos a viszonyom a törvénnyel, mert bár szeretem, ha valaki időnként felújítja a közvilágítást, szerintem ennek nem feltétele, hogy a Nagy Testvér percenként megvizsgálja a prosztatámat elemlámpával. Meggyőződésem, hogy a törvénytisztelet és az erkölcs viszonya olyan, mint a kék és a banán viszonya.

A Rend…? Hm. Van bennem hála irántuk, amiért kihoztak és megmentettek akkor, amikor még nem tudtam, merre van az arccal előre. Nyilván nem önzetlenségből, vagy nem csak önzetlenségből. De nyugodtan megtehették volna, hogy elhajtanak minket is a mentőakciójuk után, hogy menjünk, amerre látunk – nem tették. Hogy van-e Messiás-komplexus abban, ahogy működnek, ahogy működünk? Van, de ez nem áll a józan mérlegelés útjába. Kétségem nincs afelől, hogy Szerződések ide, varázserő oda, ha gyengeséget mutatnánk, simán bepróbálkozna velünk a párizsi díszes kompániák bármelyike, hogy a rend éber őreiről ne is beszéljünk. Emiatt valamennyire muszáj erőt mutatni. Persze, a Rend nem egy egységes egész. Egyrészt vannak tagok, akik nem személyes okból kockáztatták az életünket, amikor még a seggünkön volt a tojáshéj, de nekik nem személyesen a kurva anyjukat a ravatalon. Másrészt a tagsági eskü sem mindenható – amíg le nem buktak, és el nem nyerték méltó büntetésüket, a Wyrd nem lépett fel ellenük. Vagy nem közvetlenül, mit tudom én, a Wyrd nem nekem jelent.

Szerintem sikerült berendezkednem itt. Tudok pár dolgot, amit csak kevesen tudnak utánam csinálni. Mások meg tudnak dolgokat, amiket én nem tudok utánuk csinálni, így van okom a szerénységre. Hiszek abban, hogy nem kell mindig minden trükköt megmutatni. Meggyőződésem, hogy a boldogság csak öt percig tart, az elégedettség ellenben jól kitölt egy napot.

Lassan talán eleget tudok majd erről az állatkertről, hogy hosszabb távú céljaim is legyenek – ez szerintem szükséges luxus. Mondjuk gyanús, hogy nem a kilenctől ötig, nyugdíjra hajtós, tengerparton nyaralós elvek mentén fogom berendezni a kölcsönvett időmet…

„Gott weiß ich will kein Engel sein.”

Michel • Blog – 2005/03

Minden vélemény számít!

3. bejegyzés

„Ha egy jós megfigyeli a saját halálát, és megakadályozza azt, akkor vajon hány collos műbrokival fogja inzultálni a megbokrosodott időbeli logika?”

Szóval az történt, hogy pár napja félhivatalosan létrejött a Saint Denis-i Szabadítmány, a Vas és Arany Óra Rendjének félcivil szárnya. Mialatt a Rend továbbra is űzi az ipart, mi megnyertük az újoncokkal való foglalkozást és a hivatalos kapcsolattartást. Ennek a része, hogy fellépést tervezünk Orléans-ba, ami az első komolyabb zeneipari mutatványom a visszajövetelem óta – és ennek megfelelően stresszelnem kéne rajta – de a szarviharban már kifejezett nyugalom, amikor ezen tudok dolgozni.

Felhívott Buborék, hogy mihamarabb beszélni szeretne velem. Kérdeztem, van-e kifogása a többiekkel szemben. Nem volt, és megsejthettek valamit a hívás jelentőségéből, mert Abirán kívül mindenki jött. Szürkének is másutt volt dolga. (Abira maradt, hogy megfigyeljen egy Elcserélt-triót, akiket részint el nem kötelezett harmadik fél tervez kirabolni, részint egy orosz maffiózó szeretné megcsonkítani az egyik tagjukat. Még nem döntöttük el, hogy kiraboljuk-e őket mi, vagy akarunk-e bármilyen egyéb módon beleszólni az életükbe. Végül elengedtük a történetet rövid távon.)

Az út eseménytelen volt, végigpunnyadtuk az egészet, bár azért mindenki nyitva tartotta a szemét.

Volt is hátrahőkölés, amikor Buborék beterelt minket egy hodály méretű autóba, majd még számomra is nehezen értelmezhető tempóban egy Orléans környéki, elhanyagolt kertes házba vitt minket. Az ott nyíló Kapu túloldala Brazíliában, egy hegybe vájt bunkerben nyílt. Buborék apja egy orléansi uralkodó volt, aki változatos illegális és féllegális és mágikus bizniszekben utazott. És igen, Buborék tudja, hogy a mi rinyálásunk nagyban hozzájárult, hogy apu végül mindent ráhagyott. Eddig láthatólag nem akart kicsontozni minket érte, ami ékes bizonyítéka annak, hogy nem csak nekem furák a családi viszonyaim.

Na de nem is ez a lényeg.

Hanem hogy Buborék látja a lehetséges jövővonalakat, és látta, hogy ő Párizsba fog jönni, velünk fog lógni, és meghal. Párunkkal együtt. Elhiheted, hogy lett nagy figyelem rögtön.
Szóval kiderült, hogy van öt Elcserélt Párizsban, akik árulók valamilyen módon. Ebből háromnak van köze Buborék & Co. halálához.

Akinek nincs köze hozzá:
Aki bármikor elárulná a Rendet, de sosem ártana a tagjainak.
Aki sosem vétene a Rend szabályai ellen, de bármikor a vonat elé lökne bármelyikünket.

Akinek van köze hozzá:
A Gyújtogató, aki többször támadást indít a Rend (és a Szabadítmány) ellen, rendszerint felgyújtva a mindent is.
A Télapó, akinek attól fő el az agyvize, ha a Gyújtogató meghal.
A Rejtőző, akinek Barbara és Gérard fetcheihez van köze, és annak kapcsán öl le néhányunkat / mindannyiunkat.

Ez még azelőtt volt, hogy komolyabban belemélyedtünk volna a részletekbe. Kiderült továbbá, hogy Buborék lenyomott egy Mást, és szert tett a hatalma egy részére. Whoa bizony. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy tud viszonylag kockázatmentesen aludni, viszont, ha használja a képességeit, megvolt a lehetősége, hogy belehal, és Másként tér vissza. Ennek elkerülése érdekében Gérard egy erre a célra szolgáló tőrt dajkált a szeánsz alatt, hogy ledöfje Buborékot, ha véletlenül túlhúzná. Nem tudom, hogy örüljek-e neki, hogy Gérard ilyen könnyen ráállt.
Azért be voltam szarva végig, amíg Buborék tudatalattiját faggattuk, na.

Buborék azokat a jövőbeli csomópontokat tudta végignézni a kérdéseink alapján, amikor vagy ő, vagy a Rend tagjai közül valaki meg fog halni. Honnan tudja? Passz. Ennyi haláleseti lehetőség van? Passz. Az, hogy ezeknek a jeleneteknek tudjuk a helyét és az idejét, elkerülhetővé teszi őket? Passz.

Három etapban kikérdeztük Buborékot, hogy mit lát a lehetséges jövőkből, és elkezdtük rendezgetni, hogy mi minek felel meg, melyik Elcserélt nem lehet Gyújtogató, Télapó, és/vagy Rejtőző. Voltak piros cérnák is. Először csak az egyik ágra akartunk koncentrálni, aztán kiderült, hogy most egy darabig biztosan nem fog tudni segíteni nekünk, ezért lapot húztunk a tizenkilencre, és végignéztük az ottani eseménysort is.

És lőn, 95%-os valószínűséggel gyanúsítottuk meg Cerebrót azzal, hogy ő a Rejtőző (versenyben maradt még Vauture). Testalkat, jobbkezesség, laptoptáska, ujjatlan kesztyű, plusz ő nem volt áldozat az események egyikében sem. És még csak alibije se volt. Lesz. Hagyjuk.

Ez persze felveti a kérdést, hogy hogyan fogjuk tudni hihetően meggyanúsítani Cerebrót azzal, amit még el sem követett.

Ekkor talált meg minket Abira telefonon. „Bocs, eddig nem tudtunk a készülékhez jönni, mert a metafizikától bevérzett a homloklebenyünk.” Amúgy meg Trinity, a segítőkész AI-nk elég durván megszenvedett azzal, hogy elérjen minket, ami sokat elmond Buborék bunkerének kibervédelméről.

Kiderült, hogy közben Párizsban is megvadultak a dolgok. Mindenki vissza lett parancsolva biztonságos helyre, és csak engedéllyel lehetett kimenni. Az, hogy pont ekkor bírtunk leesni a térképről, aggodalommal töltötte el Rendünk aktív nagyjait.
Ideje volt hát távoznunk.
Buborék cuki fiúnak nevezett, egyebekben pedig úriember nem pletykál. Nem, én sem pletykálok.

Az egyirányú vészkijárat, amelyen végigsiklottunk, a Hotel Intercontinental mosókonyhájába nyílt. Itt Franky felkeltette valakinek az érdeklődését, aki a tükör túloldalán lakik, szeretne átjönni, nem beszélgetős típus, és kiméra. Ugyan megpróbáltunk vele értelmesen beszélni, de jól olajozott gépezetként két Sövénykaput akartunk nyitni ugyanarra az ajtóra, Gérard leidézte a kaszáját, amin ott csimpaszkodott két goblin, aztán megvágta magát a kaszájával, Barbarának csúnyán bevérzett a szeme, a kimérát megdobáltuk a goblinokkal, majd kiderült róla, hogy nem tárgyalóképes. Így aztán rácsuktam a sövénykaput és távoztunk.

Visszatértünk a kecóhoz, beszéltünk Trixie-vel, de még nem úsztuk meg a komolyabb lekúrást, csak elnapoltuk, gondolom. De ha nem kerül elő, én nem fogok panaszkodni.
A szálláson Abira tájékoztatott a helyzetről. Nagykorú és Anne-Marie autóbalesetet szenvedtek, még nem volt tisztázott, hogy mekkora volt ebben a szándékosság. Charles ottmaradt, Anne-Marie válságos állapotban volt. Némi egyeztetés után kiderült, hogy Anne-Marie nincs szállítható állapotban, Dixie-ék megpróbálták kihozni, hogy elvigyék Párizsba, sikertelenül, és éppen mentőakciót szerveznek. Franky közölte, hogy ő meg tudja menteni a csajt.
Kétségem sem volt felőle, hogy ez így is van. Így aztán szóltunk az érintetteknek, hogy mindenki maradjon a seggén, Trinity segítségével loptunk egy gyorsabb autót (kanárisárga MX3), és odaléptem neki. Egy óra húsz perc alatt értünk el a kórházhoz, ami, ha nem is személyes rekord, de elég jó. Így aztán időben érkeztünk, mielőtt Dixie-ben elpattant volna valami, és elkövetett volna valami impulzívat, ami bekerül a bűnügyi aktájába. Mondjuk, érthető, a testvéréről van szó. Mindegy, majd megkérem Franky-t, hogy ne dörzsölgesse a sót a sebekbe, még ha amúgy tök igaza is van, mert tényleg orvost kellett volna először hívni. De amikor a fostalicska éppen lezötyögött a lépcsőn, mi házon kívül voltunk, szóval fölösleges hibáztatni őket, hogy ki cseszett el mit.

Mindenesetre Franky csodát tett. Nem nagyon van rá más szó. Anne-Marie az elmondás szerint magához tért, és teljesen fel is gyógyult. Visszafelé már helikopterrel jöttünk. Franky adott pár érdekes ötletet, bár eléggé kisütötte belőle a delejt az erőfeszítés – szerintem ebben az internetes távorvoslás dologban lenne fantázia.

Így aztán éppen időben érkeztünk, hogy megtudjuk, hogy Gérard unalmában behekkelt a szerverbe, amit megfigyelés alatt tartott, lekérdezte a logokat, rájött, hogy mit figyelnek, majd a maga kis vígan önfejű módján bele is dugta a vascsövet a kerék küllői közé. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy lebuktatta a fetch megfigyelő kódját azok előtt, akiket figyelt. Ez felkeltette valaki másnak a figyelmét, aki erre elintézte, hogy a kamu Gérardot letartóztassák. Ebből lett konfliktus, mert Barbara némi joggal sérelmezte, hogy most ő is képbe került, mert a fanboy kamu Gérard falai az ő képével vannak körbeplakátolva, plusz az ő fetche feje úszik a formalinban.

Ezzel sokat nem lehetett tenni, ezért jobb híján másnap elmentünk megnézni Gérard volt kecóját. A helyet egy Paragon Transport nevű (fedő)cég hórukk operatívjai kirámolták, mindent eltakarítottak, és még egy tisztasági festés is befigyelt. Barbarának teliszaladt a hócipője az egész fetches történettel, ezért lement levegőzni egyet, így premier plánban élvezhette, ahogy lesállást vet nekünk egy kupac jellegtelen arcú figura.

Mármint már jöttek befelé a szopósok, és az egyik neki is állt megbicskázni Barbarát egy különös késsel. Ő lett Egyeske. A második jószág Gérard nyakába ugrott hátulról, ami a harmadik emelet lépcsőfordulójában nem annyira okos dolog egy obszidián gólemmel szemben. A szánnivaló jószág eltörte a levélbontó tőrét Gérardon, aki először felmázolta a falra, majd ledobta a földszintre a lépcsőházban. Ezt annyira nem bírta. Kettes tehát felborult.

Barbara ezalatt levezette a frusztrációját a kapunál kaszaboló Egyeskén, aki egyre nagyobb darabokat veszített el a bőréből a feltámadó homokviharban. Ez össze is zavarta a szopóst, így komolyabb találatot nem tudott bevinni.

Franky-n úrrá lett a segítőkészség, és a lépcsőházban lezuhanó testhez sietett – hátha még menthető – így mélyen letüdőzte a nyálkás, savas kupaccá összezuhanó Ketteskét. Ez azért huzamosabb ideig nem tartotta fel.

Én ezalatt kivetődtem a harmadikról, alászállingóztam (levertem a térdemet landolásnál), odarongyoltam a parkoló autónkhoz, ahol kretén módon a fakardomat felejtettem, majd a karddal a kezemben átlibbentem a sövény tetején, reménykedve, hogy hátba tudom kapni az ott kolbászoló Hármaskát. Na, ez nem sikerült időben, ezért Franky-t meglepetésszerűen elég csúnyán kicakkozta Hármaska. A következő pillanatban a sövényről elrugaszkodva beleállítottam a fakardot a nyakába – az öreglyukra céloztam, de nem kaphatok meg mindent, amit akarok – Franky pedig ráfordult.

Húbazmeg.
„Mort ou guérison, je me fiche de ce que vous cherchez.”

Erről tuti számot fogok írni egyszer, szigorúan terápiás jelleggel. A kiméra nézte egy pillanatig a bézs kabátos, farmeres, tornacipős alakot, Hármaskát, akinek én már a hátába talpaltam – hogy kifeszegessem belőle a kardot – majd egy kiszámított mozdulattal letépte az alsótestét. A forma a bal bordáitól a jobb csípőcsontjáig megszűnt létezni, és oldalt kiborult belőle a töltelék. Mire földet ért, már csak a ruhái maradtak, amelyekből rőzse potyogott mindenfelé. Gérard leért a lépcsőn, mi elkezdtünk benyomulni a kapun Barbara felé, szóval nem Egyeskének állt a zászló. Négy vs egy. Sajnos a cipőzésére nem maradt idő (pedig igény az lett volna rá) mert Egyeske megunta a homokfúvást, szétesett. Az utca felől Abira érkezett, egy üres kabáttal – az általunk sosem látott Négyeske elkövette azt a hibát, hogy közelharci távba került egy fekete párduccal. Ez elrontotta a napját.

Éppen csak hogy ki tudtuk fújni magunkat, és elkezdhettem az újabb ördögi terveket kovácsolni a ruhák eltüntetésére, amikor megérkezett Gérard volt szomszédja (a volt Gérard jelenlegi szomszédja), aki dödögött valamit a hajléktalanokról, és beszórta az egész hóbelevancot a kukába. Így alakult az emberölési ügyünk szemeteléssé. Viszont ideje volt lépni, tényleg. Tempósan bevágódtunk a Berlingónkba, kinyitottuk a kaput, begyűjtöttük Gérardot, átbukdácsoltunk a villamossíneken, megláttuk az egymás mellett közeledő újabb három támadót, akik éppen nekiálltak Bolygó Kapitányát játszani és egy, sokkal nagyobb valamivé összeforrni, amikor néma közösségben úgy döntöttünk, hogy ez most nem a mi fizetési kategóriánk.

Fél órával később álltam meg, egy festői városka benzinkútjánál, amikor elfogyott végre az adrenalin.

Úgy szép az élet, ha zajlik! Jöjjön mindenki a Saint Denis-i Szabadítmányba! (Van legalább háromféle pizzánk*, és csak mérsékelten életveszélyes!)

*Terms and conditions apply.

Michel • Blog – 2005/02

Minden vélemény számít!

2. bejegyzés

Mert a jövő fontosabb, mint hogy ki ölt meg kit.

Úgy nézem, kezd kialakulni az az érzésem, hogy hogyan kell odébb oldalazni valami elől, amit jobb csak másodkézből tudni, vagy még úgy sem.

Na, szóval úgy kezdődött, hogy felvezettem a kis maffiaügyi problémámat a többieknek, és megkértem őket – no, hát nem ilyen nyíltan, inkább addig szerencsétlenkedtem, amíg rákérdeztek, jóvan? – hogy tartsanak velem pár hónapig, amíg be nem jön a pénz. Kiváló apropó volt, hogy Buborék felhívott, és közölte, hogy az aranyrudat, amivel lógok neki, ráérek később is leadni. Viszont a koncertet, amit ígértem neki, Orléans Elcseréltjei előtt kéri előadni. Bár örültem volna, ha olyanok hallják, akikről sejtem, hogy tudják értékelni, végül is ez az ő bulija, azt hív el, akit akar, gondoltam. Aztán elhangzott a rettegett mondat: „Beszélnünk kell.” Ez de jó lesz.

Kezdetnek senki nem mondott nemet, viszont Gérard aggódott, hogy a kezeletlen fetche esetleg vicceskedni kezd, ezért bevállaltuk, hogy segítünk neki eltenni az útból. Rontotta az esélyeinket, hogy Gérard szinte semmire nem emlékezett az elrablása előtti múltjából. Az viszont már kiderült, hogy a rezzenetlen arcú kóderistenen intenzív rosszullét lesz úrrá, ha megközelíti a helyet, ahol a volt lakását sejtettük. Ezért beüzemeltük a hányásdetektort (Gérard az anyósülésen egy zacskóval), és hajnalok hajnalán a családi Citroenünkkel elkezdtünk cirkálni a városban. Jasmine intézett nekünk hullaszállítást, ha ráakadnánk a fetchre, és hirtelen kitörne az erőszak. Némi kavirnyászás után sikerült megtalálni a helyet – Gérard kiszállt a még mozgó autóból, hiába fékeztem azonnal, amikor elkezdett az övvel matatni – egy leárazást sejtő akciónyugdíjas beszűkültségével átvágott a főutcán, majd beütötte a kódját. Amire amúgy nem emlékezett fejből. Én beparkoltam a belső udvaron, a többiek kiszálltak, és felderítették a helyet. Idővel lejött Abira, és belerókázott a bokrokba. Aztán a kicsit egzaltált Barbara vállát fogva visszajött Franky, Jasmine és Gérard.

Abirának kicsit elege lett belőlünk, ezért motorra kapott, mi pedig visszaindultunk a szállásra. Eddigre már fúrta az oldalam a kíváncsiság, és kérdezgetni kezdtem őket, hogy mi volt ennyire meredek. Elmondták – tényleg elég meredek volt.

Gérardról tudni kell, hogy mindent azonnal a helyére tesz. Megigazítja a viaszosvászon terítőt. Én is szeretem, ha nagyjából rend van, de neki a nagyjából rend egyenértékű egy trágyatároló-robbanással. Na, a pót-Gérard nem ilyen. A rohadtkáposzta-szag, amit még egy háztömbbel odébb is érezni lehetett, az ő kérójából jött. Az a fajta dögkút-kéró volt, ahonnan biohazard ruhás arcok szokták előásni az elfolyósodott tulajdonost. Olyan szerencsénk persze nem volt, hogy a fetch erre a sorsra jutott volna. A szag a konyhában bomló szerves anyagból, valamint az előszoba padlóját ragacsossá tevő, tisztázatlan eredetű foltokból áradt.

Viszont pót-Gérard elég érdekes hobbiknak hódolt. Egyrészt számtalan fényképet készített (vagy készíttetett) Barbaráról – nyilvános helyen, a városban, de éjszaka, alvás közben is. Ismeretlen eredetű, de intenzív érdeklődésének ékes bizonyítéka volt a formalinban ázó Barbara-fej a szobájában. Franky-ék eltáncolták a teljes Windows-keringőt (Igen? Igen? Biztos? Mégsem?) aztán, ahogy Barbarát elkapta a vadászösztön, inkább elálltak az útjából. Így aztán Barbara találta meg az asztallap alá ragasztott negatívokat, amelyeket végignézve rekonstruálhatta, hogy valaki egy testkamerát viselve a nyomába ered egy tengerparton, fejbecsapja feszítővassal, majd elássa – aztán azt is, hogy a tengerparti sekély sírhant mozogni kezd, és egy sokfogú, széles vigyorú Barbara-féleség előremeresztett karmokkal a gyilkos wannabe felé veti magát, majd a felvételek véget érnek.

Az oJJektumban ezen felül találtak még egy sötétkamrát filmelőhíváshoz, vagy negyven szett ruhát a fürdőszobában (kitisztítva, benejlonozva) és egy vígan zümmögő, izomgép szervert, előírásszerű UPS-szel, klímával és kettős betáppal.

A csapat ezek után úgy érezte, hogy mindent látott, visszacsukták az ajtót, és lejöttek. Jasmine-t hátrahagytuk megfigyelésre, mi pedig tisztultunk onnan.

Azért ebből éreztem, hogy nem biztos, hogy olyan könnyű lesz ledúrni ezt a fetchet, még jó, hogy nem esküdtünk rá. Meg azt is, hogy az őrület nyúlürege elég mélyre leér.

Nagykorú elhajtotta Jasmine-t, aki szerinte zavarta a figyelést. Miután összeszedtük, elmondta, hogy a pót-G visszatért a kecóba, és volt vele valaki – tettestárs, vagy áldozat, nem tudta.

De mi addig ütjük a vasat, amíg meleg. A csapatban hárman is értenek valamennyire a hackelés nemes művészetéhez, ezért kibéreltük egy közeli netkávézó katasztrófasújtotta felső szintjét, szerváltunk pizzát, és nekiálltunk. Az kiderült mostanra, hogy bár nem vagyok amatőr, Barbara és Gérard is kettőbe harap a témában. Ezért nekem jutott a figyelemelterelés, Barbara gyűjtötte a felhasználható infót, és Gérard végezte a tulajdonképpeni törést. A jóképességű pót-Gérard nem hallott a kompromittálódott jelszó megváltoztatásának hasznosságáról, így a valódi Gérard nem csak megtalálta a hátsó ajtót, de be is jutott rajta. (Ha rájössz, hogy a másolatod a városban flangál, az első dolog, hogy az összes kódodat véletlenszerű, kriptográfiailag erős módszerrel újra generálod – ez az Elcserélt nagykönyvben legalább egy függelékre jó kéne, hogy legyen. Hála Istennek a hülyékért!)

Mindegy, a lényeg, hogy bejutottunk. A szerver a villamos művek szerveréhez kapcsolódott, és energiafelhasználási csúcsokat keresett. Három helyszín érdekelte őket különösen, ezek IP-jét részben sikerült feljegyezni és rekonstruálni – a célpontjai a Banque Lyonnaise és a Hyundai Bank volt. Ez is nagy teljesítmény volt, mert valaki megzavarta őket, ezért elkezdték lelőni a szervert. Barbara egy egy-ujj-két-ujj-huszonegy-ujj manőverrel beakasztott a shutdown folyamatnak, míg Gérard kidumpolta a memóriát előbb egy pendrive-ra, majd, némi sziszegés után, a laptopja merevlemezére.

Éppen megérkezett a győzelmi pizza, amikor ránk keresett Nagykorú, hogy hol a véreres lópéniszben vagyunk, ha nem otthon, így útbaigazítottuk, és hagytunk neki pizzát. Elmondta, hogy ő volt az, aki megzavarta a kibernetikus szeánszot. Két, takkra azonos polgári ruhát viselő formát látott odabent, akik egyszerre pislogtak és fordultak. Ezért aztán – szerintem bölcsen – úgy döntött, hogy nem lerohanja őket, hanem fenntartja a részeg álcáját, és otthagyta őket. Mi cserébe tájékoztattuk az információs szupersztrádán elért eredményeinkről. Nagykorú elmondta még, hogy másnap reggel jelenésünk van a Zöld Tündérben, mert a márciusi uralkodó, Trixie, beszámol a harci helyzetről, meg a teendőkről.

Az alvási ciklusom rosszabbul néz ki, mint egy belvárosi pincekocsma vécéje. Kettő negyvenkor megjelentünk a Zöld Tündérnél, és kávét kértünk. Én hiszek a fitneszben, meg abban, hogy a testem egy templom, ezért vodka-naranccsal alapoztam. A külszolgálatosokon kívül mindenki megjelent.

Trixie elég jól összefoglalta a dolgokat. A szopóálarc kicsit szorít, de már legalább nem fulladunk – az előző évben a cunami szétkúrta egy ambíciózus ingatlan- és drogprojektünket, az ukrán helyzet miatt ottani érdekeltségek jó része, talán az egésze a kukában landolt. Ezen a helyzeten javított valamit az afrikai kiruccanás, de a mínusz még így is tízmilliókra rúg.

Elmondta még, hogy létrejött az Északi Föderáció, és Párizs, Caen mintáját követve, élőerővel száll be: az első tizenkettő a hivatalosan itt létező Elcseréltek összessége. Vas és Arany Óra Rendje néven ismerik őket, és a Párizs környéki Sövényben kell járőrözniük, heti váltásban. Belga hiába hivatkozott a meglőtt vállára, orvosi szakvélemény alapján megnyerte, hogy két hét múlva bakancsot kell húznia. A többi időt a tisztelt vezérkarra bízta Trixie. Ukáz: ha a Sövényben valaki kéken világító, félig lehunyt szemet mutat fel a bal tenyerén, válaszul mutassuk fel a gyűrűnket, és zsírban leszünk. (Gérard ne szaladgáljon egyedül a Sövényben, de senki ne szaladgáljon egyedül a Sövényben a mi tudásszintünkön.)

A Föderáció egyéb módon is beköszönt: tájékoztatták a Rendet, hogy legkésőbb júliusban JT meg pár rosszarcú haverja eljönnek leagyalni egy fetch csapatot, akik együtt dolgoznak valami mesterséges intelligencia projekten, és ehhez kell nekik infó és/vagy fedés. Persze, ha elintézzük őket korábban, nem jönnek. Szóval adott a választás, hogy megterrormerényeljük őket mi, és magunkra húzzuk a rettegett francia betűlevest, vagy megteszik a roueniek, és akkor is a mi életünk lesz bonyolultabb. Juhé. Azt még nem tudni biztosan, hogy pót-G ennek a kompániának a tagja-e, de legalábbis esélyes.

Trixie-nek Ludovictól származó eljuttatandó üzenete van Orléans-ba: egy régebbi, visszatérő probléma ismét kikapaszkodott a darálóból. Az Avida nevezetű cég tevékenységét már többször kellett szabotálni, mert szeretnek Sövény-gyümölcsöt keverni az izocukrok mellé, ekképpen modernizálva a táplálkozástudományt. Emiatt többször felrobbantak, de nem hagyják abba, és most inkább dizájnerdrogban utaznak. Most már katonai szintű biztonsági intézkedéseket vezettek be, és most nem engedhetjük meg magunknak a saját zsoldosokat. Kapva az alkalmon, az üzenetet orléans-i látogatásunk során mi adhatjuk át.

Ha már Szabadítmány. Ideiglenesen jóvá vagyunk hagyva, bár a terveink legmegengedőbb értelmezés szerint is vázlatosak. Saint Denis hivatalosan nem egészen Párizs, és ez mindaddig így is marad, amíg a külső körgyűrű a korrupciós ügyek és a hírhedten precíz francia építőipar ellenére össze nem zárul. Utóbbira tekintettel érdemes nem uralkodói struktúrában gondolkodni. Mindenesetre, ha sikerül, mi leszünk a Rend fedőszerve. Én eddig arra gondoltam, hogy Észak-Franciaországot kéne végigturnézni szépen megfontoltan, megtartva a vendégbarátságot és kapcsolatokat építve, aztán a végére azt elérni, hogy nagy szám legyen, ha valahova odamegyünk. De eddig nem volt időm erről beszélni a többiekkel, márpedig bírná a májam, ha ők is jönnének. Azért ennyi Sövény-járás, trécselés, kereskedelmi lehetőség mellett csak találunk valamit, ami karrier-lehetőségnek számít az Elcseréltek között. Gérard elpöttyentette, hogy legyünk Kft., viccnek szánta, de az alapkoncepció szerintem nem is hülyeség…

A Selymes Brigádot most elküldték pihenni, a mondás szerint felhívták magukra a figyelmet, ezért várniuk kell, amíg lankad az érintettek figyelme.

Trixie reklámozta az lakópark-projektet, hogy valaki költözzön már be – mi beköltöztünk, de utána átmentünk Saint Denis-be, szóval ez ránk nem vonatkozik. Amúgy biztos van egy ilyen természetfeletti Jóbarátok-fílingje a dolognak, ha tényleg olyanok lesznek a szomszédok, mint ahogy tervezték.

Oscar, a rezidens autószakértőnk, feldobta, hogy a vámraktárban sínylődő Lamborghini-t, amit a pót-én vásárolt korai halála előtt, ki kéne szabadítani, és pénzzé kéne tenni. Nekem más tervem lett volna vele, de még gondolkodom, megéri-e. Legrosszabb esetben felezünk. Bár, ha túlságosan egyedi, még mindig a nyomomra vezetheti Zilbenjev papát – arról azért szólni kéne a srácoknak, hogy kicsit forró lehet az áru.

Kiderült még, hogy nem egyformán részesedtünk az afrikai buliból, de szerintem, ha valakinek ezzel baja van, beszélje meg Dixie-vel, és nem is csak azért, mert nekem nagy lóvé esik le belőle. Amihez legálisan amúgy is nehéz hozzájutni, pláne nem egyben, mert ennyi pénzre felszalad az adóellenőrök szemöldöke, az meg kell a ráknak. Ha el akarjuk kerülni, hogy belevilágítsanak a fogyasztási szokásainkba, szakértőt kell bérelni, aki sokkal jobb legendát épít nekünk.

A Rend nem mozdul könnyen, de szerintem a dolgok összességében működnek.

A szopodára tekintettel ebben a hónapban nem kell tagdíjat fizetni. Fura, szerintem ha beesik a lé, azért én megpróbálom, mert most rohadtul kell a lé, nekem meg most eléggé megy. Szerintem az ilyenek miatt néznek rám furán a többiek. De szerintem akkor megy jól a biznisz, ha az ilyen gesztusok megvannak. Ha ördögien kacarászva dörzsölgetem a kezemet, kevésbe tűnök naivnak?

Hm, mi van még? Felderítették a kecónk (társasházunk) pincéjéből nyíló, a metró felé vezető járatot, ami duplán van lehegesztve – volt egy szűkebb járat, ami miatt jövünk Severine-nek egy üveg felsőpolcos, vagy kézzel címkézett rummal. Ha már itt tartunk, kaptunk egy gyorstalpalót a Sövény itteni felépítéséről, ezt tuti francia tervezte. Mert nem egy típus van, hanem három. Egy, ahol már jártunk (a városfalon kívül – ide akkor kerülünk, ha a felszínről nyitunk kaput), egy Alsó-Párizs, ami egy Escher-labirintus (ide akkor, ha a föld alól), végül a Felső-Belső Párizs egy elképzelt és alternatív Párizsokból álló valóságbuborék-halmaz (az Alsó-Sövényből nyílik). Nézd, ha nekem Jérome, a Hegyi Ember azt mondja, hogy neki nincs kedve odamenni, én készséggel elhiszem neki.

Ha megpróbálnám összefüggéseiben látni a dolgokat, tuti kifolyna az agyam a fülemen. Ehelyett marad az, hogy feladatokra bontom a történéseket, és átrágom magam ezen a kásahegyen.

Megyek is zenét írni, van pár ötletem, ami már igen régóta kikívánkozik.

Egy-két-há…