2005. február / 1. bejegyzés

Amikor végre összeszedem magam, és kisöprök egy hajtincset a homlokból, majdnem lefordulok a székről. A szellemi erőfeszítés megviselt, és még csak észre sem vettem az izgalomtól, pedig én csak statiszta voltam, meg L1 helpdesk. Igaz, négy példányban.

A mágikusan megsokszorozott sameszok egyike kikíséri Ophélie-t, aki egy valódi derékszíjas melót képes volt kockára tenni azért, mert nem tudja az orrpiszkálóját távol tartani az elsütőbillentyűtől. Oké, ez nem fair a részemről, én sem értek hozzá – teszem hozzá, nem is ezért fizetnek. Ophélie, a roueni elcseréltek dísze, megkönnyebbültnek és elégedettnek tűnik. Barbara, a frissiben újított tartótisztje, lecsap az aprósütire a tárgyalóban.

Helló, a nevem Michel, és ez itt a Jackass. Jacquasse.
Tarts velem a Saint Denis-i Szabadítmány / Alapítvány / Dafuq mindennapi kalandjain.

Ha arra vagy kíváncsi, mi van a madarakkal meg a méhekkel meg az Elcseréltekkel, akkor lapozz tovább bátran, arra vannak jobban képzett előadók.
(Amikor egy Tündér nagyon szeretne egy Embert… mindegy, hagyjuk, szar volt.)

Hadd mutassam be a társaimat.

Barbara, aki épp magától értetődő módon győzi le a sütit, szőke és csinos, és sosem lehet pontosan tudni, hogy igazat mond-e, mindenesetre igen meggyőzően adja elő. Változatos elkövetési módokban is járatos, de sikerrel birkózott már meg nemzetközi tárgyalással is. Többször kiderült már, hogy akármilyen valószínűtlen a sztori, amit előad, szó szerint igaz, nem valami szimbolikus értelemben. Még szolgálati fegyvere és rendőrigazolványa is van. Hiába tudtuk róla, hogy nemzetközi értelemben vett csaló, nála hagytuk a csapat pénzét, és megvolt a végén az összes, ezt add össze. Enigma, rejtély, becsomagolva egy adag titokba. Elementál amúgy.

A szomszéd szobában az orvosi köpenyben a vállas hölgy Franky, aki még az utolsó Nagy Háború idején került eltulajdonításra, de külsőleg egész jól viseli az egyirányú időutazás mellékhatásait. A franciát erőteljes német akcentussal beszéli, viszont hiába régies kicsit, jobb nyelvtannal beszél, mint én. (Perelj be, nem figyelek mindig oda.) Orvos volt és kutató, most, ennyi idővel később, kénytelen lejjebb adni a presztízsből. Amúgy kiméra, és olyat üt, mint a buszkerék. Az orvosi esküjét a brutálhent közelharci képességei ellenére igen komolyan veszi. Amikor rám néz az irattartó fölött, mindig megfogadom, hogy vigyázok a koleszterinemmel.

A recepción a pasziánsszal küzdő, unott néger csaj Abira, ex-gyerekkatona, akit Árkádiából visszafelé a Szabadítmány közelében rakott le a jó szerencse. Akkor annyira nem voltunk olyan helyzetben, hogy válogathassunk, és nem is bántuk meg. Azóta kiderült róla, hogy érdekli az okkult és a fűszernövények (nagyobb az átfedés, mint gondoltam volna), volt vérdíj a fején (már nincs), boldogul a Sövényben és Párizsban is, ért a lövészethez és a közelharchoz, és nem tétovázik, ha valakit arcba kell tenyerelni. Jól is megy neki, mert párduc.

Jasmine nemrég csatlakozott hozzánk, kevés derült ki róla azon kívül, hogy szerinte idővel mindmeghalunk, jól motorozik, és hogy ő is képes megjelenni egy közepesen fontos nemzetközi mítingen anélkül, hogy hülyét csinálna magából. Kábé elfogadtuk, hogy velünk lóg. (Én speciel kicsit kínosan érzem magam a testvére miatt, ez tuti bejátszik.) De van egy olyan érzésem, hogy ha megrázza magát, az emlékezetes lesz.

Gérard – aki a ravaszdi képű roueni öregurat kíséri az ajtóig, érzelemmentes udvariassággal – éppen elkövetés közben pottyant a nyakunkba. Róla tudni a legkevesebbet, de biztos, hogy nem szolgálja tudatosan a Másokat, jól bánik az offenzív információbiztonsági eszközökkel, és egész sokáig hajlandó várni, amíg véleményt nyilvánít. Teal’c jut róla eszembe. Nem akar részt olyan zsákmányból, amiért nem dolgozott meg, ez alapból szimpatikussá teszi. Majd még meglátjuk, mire jutunk egymással.

A tárgyalóban elválik a faltól Szürke, aki nem jellegtelen, de néha még akkor is elfeledkezel róla, amikor még a szobában van.

Vakonddal fáradtan összevigyorgunk. A nyüzsgő iroda látszatát kelteni fárasztó mulatság volt, akár csak fél óráig is. Ha a menedzsment megtudja, vicceskedik Vakond, ez lesz a norma. A menedzsment egyébként elégedettnek tűnik: sok embert mozgattak meg ezért a kis színjátékért, és akármilyen bonyolult is volt a művelet, kisebb paráktól eltekintve hibátlanul lement.

…ja, hogy én ki vagyok?
Kötve hiszem, hogy elfogulatlan lennék a kérdésben. Öndicséret amúgy is büdös.

A hivatalos sztori az volt, hogy Ophélie szegénykém már nem először viselkedik dinamikusabban annál, ami a szolgálati szabályzat szerint elfogadható, ezért most behívták Párizsba egy kis lecseszésre / orientációs elbeszélgetésre. Mi már találkoztunk Ophélie-ékkel, amikor más ügyből kifolyólag épp egy vonaton utaztunk, őket pedig letámadta egy ismeretlen harmadik fél. (Mi eltereltük az útból a civileket, és elloptuk Ophélie-ék csomagját, hátha találunk benne valami érdekeset, de végül nem tudtuk kinyitni.) Valójában nagyjaink már elsikálták a dolgokat, és most egy fedőcégen keresztül megismertették Barbarával, aki mostantól a tartótisztje.

Barbara felhasználta az alkalmat, hogy visszaadja a csomagot. A roueniek, akik kísérték, felhasználták az alkalmat, hogy felnyomják a védtelenebb végpontokat, és megfertőztessék magukat egy figyelmeztető jellegű malware-rel. Üps. Valaki ezért nem lesz megdicsérve a festői Rouenben.

Hogy a roueniek mit láttak a kis elterelésünkből? Tököm tudja. Lehet, hogy szakmaibb lett volna egyszerűen beengedni őket egy üres szobába, vagy olyasmit telepíteni, ami nem beszél, csak lop, de annak is van üzenetértéke, hogy tudunk kicsinyesek lenni, ha úgy adódik.

Na, ennyit a mai napról, a jutalomlakoma is elfogyott, és én is úgy nézek ki, és Barbara is úgy néz ki, mint akinek szórakoztató felfednivalója van. A többiekhez fordulok, az arcomon szarevő vigyor játszik.

– Eddig istenien megy, nem? Srácok, még jól éljétek át az elégedettséget, mert van egy kisebb problémám…