gillz bejegyzései

Az a jó a nyaralásban…

Minden vélemény számít!

Barbara igazából csak az utolsó hajnal során borul ki – mintha elfelejtette volna addig, hogy képes sírni. Nem mintha jellemző lett volna rá, hogy a zokogástól csukladozva, üvöltve dobálja a tengert a poharával. Esetleg más poharával. Meg egy tálcával és egy hamutállal. Vagy hát, ki tudja – de Barbara azt sejtette, általában tevékenyen csillapította a saját tudatát: ivott, drogozott, szexelt, vagy (el)tett dolgokat, rohant keresztül az utcákon, nyomában mindenféle rosszakarókkal, szóval az a jelenség, hogy végül csak ül, lábát a homokba fúrva, és még mindig szipog, meglehetősen zavarba ejti.

A zavar szó azért túlzás, inkább csak… meglepetés.

Nem tudni, mire ébredt fel – lehet, hogy a saját álma dobta ki, vagy csak nagyon kellett pisilnie, de a hajnal 4:13 teljesen értelmetlen időpont volt, még úgy is, hogy mellette a délután négy óra aludt olyan mélyen, amint azt az előző este, napok indokolták.

21:30-ból 16:00 is 5:30 lenne.

Az a jó a pihenésben, hogy jut ideje az embernek az összeomlásra, és nem futtában kell kifújnia az orrát, meg kidörgölni szeméből a maró szemfestéket.

Barbara a napkeltét egy fokkal jobban szerette, mint az alkonyatot – elvégre a fetch-je akkor mászott ki a homokból, ami egy fokkal kellemesebb, mint elásatni és belehalni. Majdnem. Ugye? És még annyi csodás halál-lehetőség van hátra!

Mintha tisztult volna körülötte a levegő, és képes lenne egy picit messzebb látni, mint korábban. Tovább megtartani a gondolatait. Felismerni és mintába rendezni a világot – nem csak vakon követni az ösztöneit, és nagyjából viselkedni, néha, mert a külvilágnak igénye van rá. Most már legalább sejti, hogy mik azok az arckifejezések, amik a másik embert megtorpantják.

Hogy miért nem röhögünk fel a bácsika halálán.

… lehet, hogy a bácsika… lehet.

Lenéz a maga mellé lazán leejtett két cigisdobozra: az egyiket a színe, a másikat az íze alapján választotta – Barbara nem szerette az ízesítettet, míg Adelaide örömmel sikkantott fel a mangós ízű változat láttán. Nem tudta, melyikre gyújtson rá először, ennek látta kárát a hamustál.

Vagy annak, hogy ezúttal tisztább fejjel állt bele abba a gondolatba, hogy ez a két név ős, és nem ő – hogy valószínűleg egyik sem, hogy könnyebb két halott nővéreként gondolnia rájuk, akikkel rengeteg időt, az egész életét töltötte, de a cselekedeteik nem az övéi voltak, bármennyire is szerette volna, ha ő is olyan ügyes és okos, és főleg NAGY, mint ők, ő mindig csak a kishúg maradt.

És most mindketten otthagyták.

Aztán meg van ez a fickó, aki szarabbul van, mint ahogy Barbara szeretné, hogy legyen. És már ettől a gondolattól is kényelmetlen csomó ül a gyomrába. Legalább egy, de gyanúsan két hang suttogja, hogy most kéne lelépni, mielőtt még tényleg számítani fog. Mielőtt még valaki otthagyja.

Ezt azért ne parázd túl. Valaki úgyis mindig meghal, nincsen otthon, lelép, és te is elég sokat léptél le ahhoz, hogy statisztikailag… bármi legyen. A jövőn való agyalás sose segített még.

Jól megtalálták egymást az Orgonafiúval, gondolja Barbara, a lassan világosodó eget bámulva, meg a Vénuszt talán, ránézésre egyik sem a felelősség kirakatembere. Miközben a fél világ súlyát a vállukon és szívükön hordják. A világsztár-gyanús DJ nem nyúl drogokhoz, a szélhámosnak lelkiismeretfurdalása van, és mindketten aggódnak a környezetükért.  A náci orvos legalább vágyik valamennyire az emberkísérletekre.

Barbara számára a közösség iránti aggodalom, a csoportösszefogó erők mind távoli, idegen koncepciók, hallotta őket előadáson, dumáltak már mások is erről körülötte, de valahogy mindig fontosabb volt a közvetlenül előtte lévő, a rokon, a barát, mint az ilyen elvont fogalmak, mint banda, csapat, Rend…

Még az a fetch is jobban ráérzett erre.

Vajon az került belém? 

Nem volt semmi értelmes érve, miért ne bólintson rá Belga ötletére, hogy lépjenek le együtt. Miért is ne? Kíséri Michelt is a turnén, futnak Franky álomtestvérei elől, és a múltkor Afrikában jártak kirabolni és megölni Abira ősellenségét…

Talán, ha nem magyarázza ennyire, ha nem rágja át a problémát, akkor Barbara vállat von, és megkérdezi, mikor indulnak, és azért még megnézik-e Michel koncertjét. De pont annyi időt töltött el az ötlettel, hogy Barbara gondolatai közé befúrja magát pár furcsa kétség, hogy még pár koncertet le kell szervezni, hogy még nem gyújtották fel a házukat, pedig azt megnézné, hogyan (nem) teljesül a jóslat, és mindjárt mennem Rouenbe, hát milyen vicces lesz Adriannel találkozni újra, ki ne hagyják a lehetőséget… meg Ophélie-vel, pláne.

Nem, ez nem felelősség. Ez kíváncsiság, ez várakozás. Semmivel se kevésbé izgalmas az LDS-vel bukdácsolni, mint Tenerifén szabadítmányt alapítani. A közvetlen életveszély minden opciónál ott van, a lehetetlen kihívás is…

Most, ahogy ujjai között pergeti a homokot, viccesnek találja, milyen könnyen rá lehetne venni bármire. Épp lemondott egy olyan hivatásról, ami az egyik nővérének minden bizonnyal rettenetesen fontos volt – vagy azelőtt, hogy ráállt volna a titkos nyomozására, vagy közben is. Tessék, nem számít. Semmi nem számít korábbról, ezek csak halott testvérei lenyomatai.

Él még a bátyád? A bácsikád az az apád volt?

Könnyebb elmerülni a homokban. Akkor felkapja a szél, és elviszi, akárhová.

Ebből 10 év? Hogyan? Minek? Miért ne?

Barbara blogja

Minden vélemény számít!

Az önreflexiót nem tartottam soha a tulajdonságaim között számon – nem mintha fogalmam lenne ezekről a tulajdonságaimról, de viszonylag nehezen hallom a saját számból azokat a mondatokat, hogy mennyire ismerem a belső gondolatfolyamaimat, vagy, hogy… hogy a csokis croissont finomabb pizzás nélkül.
Na, szóval, hagyjuk a hosszú mondatokat a bölcsészekre.

A ma délelőtt egy szolíd másnap eleganciájával lüktetett végig a fejemben, és szembesített vele, hogy:
1. Szörnyű és érthetetlen dolgokat tudtam meg, amik nem is zavarnak annyirta, mint… kellene?
2. Vannak, akik aggódnak értem, ami meg emlékeztet emberekre, akikre alig
3. Nem tudom, hogy mit jelentenek a szavak, amiket mondok, és milyen gondolat.. érzésekre épülnek rá.

Ez most hülyén hangzik. Tudom, hogy éreznem kell magamat valahogy. Lásd: szörnyű dolgok. De, amint megpróbálom beazonosítani őket, akkor jön a a hosszú sípolás a fülemben, és csak azt tudom, hogy ha éhes vagyok, mit szeretnék enni, hogy mennyire megnyugtató az alkohol, vagy akár a dobhártyámon lüktető szívdobogás és az izgatott félelem, hogy elkapnak-e.

Halott emberek házában lakom. Olvasom a felirataikat, feltöröm a gépeiket és próbálom követni a nyomozásukat. Látom a fényképeket a családjukról. Emlékszem arra, hogy én is voltam ők? Ha én kevésbé, csak villanásokra, a testem és a szavaim igen.
Más kézírás, más ember. És a régiek már nem jönnek vissza. Ketten belémolvadtak, jelentsen ez bármit, a másik meg fetch volt. Az ő sztorijának ott vége.

Hidegen hagy, hogy Csúnya Gonosz Embert lop meg a Belga / Rend. Nem értem, hogy miért kockáztat. A Rend. Azt értem, hogy miért nekockáztatni? Azt is értem, amikor Abira dühös lesz mellettem, akkor kicsit én is. Franky mérgén nevetek, mert tudom, hogy szürreális ilyesmit mondani, de másik oldalról meg… hát nyilván. Nyilván hatékony. Aztán Michelre nézek, és eszembe jut, hogy ő a lelkiismeret, és akkor valakinek a fejében ezek a dolgok nem annyira okések.

Valami hang azt mondja a fejemben, hogy csúnya, gonosz dolog visszaélni a vendégfogadással. Vagy csak nem akarom Davidot megbántani? Adi kedvelte? Nem akadályozna meg ez a gondolat, de attól még eszembe jut, és nem tudom hova tenni az érzést, ami azt diktálja, hogy ne nagyon szarjak a vendéglátók házába.

Imposztor vagyok a saját testemben. Adiként ismernek fel és regálnak rám, de… én nem ő vagyok. Ilyen lehet Fetchnek lenni? Biztos nem vagyok fetch?

Azt tudom, hogy akciózni, és csinálni dolgokat jó dolog. Hogy agyalni és ötletelni jó dolog.
Meg azt is, hogy nem szeretek aggódni másért. Az rossz érzés, a gyomrom környékén. Irracionális. Felesleges. Nem segít semmin. Attól még ott van. Nem tudom, miért aggódom a Belgáért, amikor valóban triviális az, amit tervez. Hülyeség. Mióta figyelek másokra?! Semmi értelme.

De lehet, hogy nem aggódom, csak hirtelen érdekes lett az, hogy vajon mi történt vele, ami miatt segítséget kér ilyesmiért. Tényleg kell neki más hallgatóságnak? Ötleteknek? Dolgok vannak vele is, amikről fogalmam sincsen, és az az érzésem, hogy beszélni akar róluk.
Azt se tudom, hogy “milyen szinten van a kapcsolatunk”, mert elképzelésem sincsen arról, hogy mik az opciók. Mik kellenének, hogy legyenek, nálunk elraboltaknál? (Ne gondolj rá, hogy a halott emberek a fejedben se tudták.)
Szórakoztató volt úgy tenni a múltkor, mintha egy cuki pár lennénk moziba menéssel meg minden, de én egy zsák nedves homok vagyok, neki meg ki tudja, hogy mi az igazi arca. Nekem halott emlékek vannak a fejembe, neki meg… nem tudom.

Vajon rendőr Barbarának volt pasija? Vagy nője? Adinak volt, azt tudom, de nem vagyok benne biztos, hogy valaha hajlandó lett volna párkapcsolatként gondolkodni, elköteleződéssel, amit mondani szoktak. Mintha a gyomrom viszketne belülről.

Mondjuk még az is lehet, hogy Tenerifén is be kell törni valakihez. Meglepődnék, ha nem lenne semmi csavar a sztoriban.

Most komolyan az rántotta össze a szétszaladó gondolataimat bármilyen kezelhető köteggé, hogy a fickó segítséget kért? Több teljes órán át képes voltam emlékezni ezekre a dolgokra.

Barbara kedves naplója Orleansban

Minden vélemény számít!

Kedves naplóm,

most már muszáj leírnom ide beléd, hogy teljesen indokolatlanul árultam el a Belgának két olyan dolgot is, amit így direktben, nos csak idővel derítettek ki rólam az esküdt társaim is.
Pedig eddig legalább három életre való sztorit hordtam neki össze. De ki számolja.

Az volt a meglepő, hogy nem szakadt rám a mennyezet, meg nem estek ki a fogaim – nem tudom, miért gondolom ezt, hogyha túl könnyen mondom el az igazságot, az valami nagy bajt fog okozni -, és igazából szórakoztató volt látni, hogy:
1. Komolyan vette (feltűnt neki, hogy ez most nem sztori?)
2. Elkezdett megoldásokon gondolkodni. És azonnal felajánlotta, hogy segít.

Para, nem para? Tegyék meg tétjeiket.

Viszont az tagadhatatlan, hogy a külső visszaigazolás segít abban, hogy megőrizzem a valóságom határait. Az, hogy mindig új sztorit gyártok, az nem.

Szóval, egyrészt amnéziás vagyok, másrészt meg van egy Adélaide… Barbara? (El kell olvasnom a jegyzeteimet), aki rendőr Nantes-ban, és lejár a fizunélküli szabija, pár hét múlva.
Jó.

Közben vegyem már számba a Dolgokat, Amik Történnek – nincs sok annyira, mert ugye nem emlékszem az életeim nagy részére:

1. Elcserélt vagyok, elrabolt valami izé Árkádiába, és az első emlékem rabláncon sétálgatás közben tán Michel szépséges márványsegge.
2. Párizsiak mentettek meg. André meg mások. Azonnal le kellett szerződni vérünkkel meg ilyenek.
3. Mindenkinek Barbaraként mutatkoztam be, mert Adelaide-ra emlékeztem.
4. Franky hidegvérrel megölt valakit, mert megkérték rá.
5. Betörtünk Rouenben egy áruházba ruhát lopni. Összetűződtünk a helyi elcseréltekkel.
6. El kellett sózni néhány gyereket különféle városokba.
7. Ideiglenesen elszállásoltak minket. Utána kaptunk lakást. Utána kaptunk házat.
8. Myrtill miatt volt valami zűr a béke 12 napjában (?), amiről semmit nem tudunk, de végül Jázmin jött Myrtill helyett Párizsba, aki a testvére.
9. Az egyik párizsi elcseréltet elvileg ismerem. És ő ismerte a testvéremet is. Akire mintha emlékeznék? (Blackjack, később ő lett az egész órám, vagy hogy mondják)
10. Ramón és az a levél amit a nevében küldtem magamnak? Vagy neki? Vagy mi van?
11. Kísértük Buborékot Párizsban, aki valami halálos lekvárral mászkált, én is kaptam belőle, ő is. Damien kioperálta a rontást. Orleansban ez kisebb felfordulást okozott.
12. Volt valami kavar közben vámpírékkal, kiderült, Michelnek ügye van velük és/ vagy a maffiával. Ki kellett deríteni, ki dolgozik össze a helyi elcseréltekkel
13. Belga akció, Amiens. Fun.
14. Nyomoztunk valami fura tárgyak után, megbízásra, aztán mégse. Myrtill ez után… öö nem is jött soha Párizsba.
15. Abira belénk botlott.
15.5. Jázmin is.
16. Jártunk… Kecskeméten? Magyarországon. Sövényen keresztül Leevel. Kicsit para volt.
16.7. Lebuktattuk az elcseréltvér kereskedést, és a ruszkimaffia összefonódásokat, egy száműzetés, egy örök bosszú ellenünk.
17. Afrikai balhé, és az ezer side-quest hozzá.
18. Ophélie-akció.
19. Napéjegyenlőségfasztudja mi udvarok utána nyomozás, amit nem mi fejeztünk be, hanem a Belgáék két éjjel ezelőtt.
20. Buborék jóslatai árulókról.
21. Gerard másolata sorozatgyilkos volt, aki engem sorozatgyilkolt.
21. Trinity-saga, és gyilkos AI-ok. Illetve, izé, Gyilkos Programozók.
21. Idővisszaugratás 20 évvel későbbről.
22. Michel zenél Orleansban, mert el kell mennie két hónapra Párizsból.
23. Ja, meg mi lettünk Saint Dennis Szabadítmánya.

Mit is akartam? Már nem tudom. Az időrendet majd Michel összerakja, neki nagyobb igénye van a dolgok szépen sorbafűzésére, mint nekem, amivel meglepett.

Jók a haverok is, lássuk csak:

Frankie: ijesztő náci tudós, orvosi esküvel, aki igazából jóval megbízhabb, mint bármelyikünk a csapatból. Nem vállal felesleges kockázatot, de ért a dolgához, alapos, és nem nagyon láttam még, hogy az önérzete befolyásolta volna. Elég magának való, ő beszél a legkevesebbet a csapatból. Néha olyan, mintha semmi nem érdekelné, de aztán meg jön, ha épp úgy van ideje.
Nem biztos, hogy kartávolságban akarok lenni, amikor először elveszti a fejét.

Jázmin: jó arc, nyugis, és különösebb pofázás nélkül tesz értelmes dolgokat. De kicsit kezd elsodródni a csapattól (ő is?).

Michel: a banda szépfiúja, aki ráadásul okos is, csak rettentően túlkombinál mindent. Mondom ezt én, haha, de tényleg, nem gondoltam volna, hogy valaki nálam tovább tud beszélni egy témáról. (Ja, én nem egyről beszélek sokat.) Neki van a legtöbb idealizmusa is, elképzelni nem tudom, hogy ezt a shiny armort hogyan képes fenntartani még mindig. Időnként lekaparom tőle az arcom, de asszem rosszul esne, ha kiégett gecivé válna ő is, tartsa meg csak ezt a szép szokását, hogy úgymond “lelke” van neki.

Abira: meglepően relaxos és fun csaj, ahhoz képest, hogy egy mord gyerekkatonából nőtte ki magát. Meg okosabb is, mint amilyennek időnként megpróbálja eladni magát, mint “bunkó harcos”. Legalábbis nagyon igyekszik ő is kombinálni. A stílusa meg kiváló, az aranyozott AK-t én is kiraknám a falamra.

Gerard: idegesítő fa… akarommondani, egy egyszerű rendszergazda, aki kifejlesztett egy természetfeletti AI-t (másokkal együtt, de ez mindegy). Megy az “evil scientist” kategóriába ő is.
Höhö, azon röhögök, hogy a keményebb arcok a partiból mind nők (Frankie, Abira, Jázmin), a két férfi közül az egyik zenész, a másik programozó, és hiába obszidiánszobor, alapvetően nem ő volt a harcitankunk eddig sosem.
Szóval van egy kaszája, amivel eddig csak a baj volt, de mondjuk nem is egy praktikus fegyver úgy általában.

A másik vicc az, hogy hárman is elég jó hackerek vagyunk – ez is olyan dolog, amivel akár kezdhetnénk valamit.
Tudom, rajtunk kívül van még három-négy csak Párizs környéki elcserélt hacker, de ők tudtommal nem együtt dolgoznak.

Most amúgy nem tudom, mi van. Itt vagyunk egy buliban, beszélgetünk, magyaráztatok az orleans-i Dolgokról:
1. Kristályudvarok
2. Triptichon és a nem-tagok
3. Smaragd udvar cuki

… De ezt igazából el is várnám tőlük, mert, ha a párizsi Rend a rosszfiúk gyülekezete, akkor elég kellemetlenül jönne ki, hogy ők se jó fejek. Legyenek valahol jó fejek, plíz? Én úgyse vagyok az, ahhoz túl sok minden marad a zsebemben. Meg túl hamar irritálnak az emberek, meg a … mit is akartam mondani?

 

 

Dolgok Barbara fejében

Minden vélemény számít!

Barbara továbbra sem bírt az önreflexió művészetével, és a tőle kitelő legtöbbet megtette azért, hogy ne kelljen elgondolkodnia saját magán, az érzelmein, vagy, egyáltalán azon, hogy mi történik vele – de azért vannak pillanatok, amikor a fejében dúló homokvihar csak elé sodorja a gondolatait.

Mint amikor nézi a táncoló plafont, az azt átlósan keresztülszelő fénycsíkot, amit egy ajtó és a mögötte világító lámpa húz rá, és már inkább fáradt, mint részeg, és most először gondolja át, hogy hol van – olyan este 9 óta.

– Ugye nem vagy sorozatgyilkos? Engem már ugyanaz kétszer megölt. Ez ugye nem tesz áldozattípussá? Neked mi lenne a signature-öd, ha sorozatgyilkos lennél?

Azt a dolgot sem sikerült még feldolgozni, hogy megint ennek a srácnak az ágyában van. Egy részről ez tök természetes, mert ha nem így történt volna, akkor a múltkor Barbara elment volna a fejért, és akkor még az is lehet, hogy az indította volna el a meg nem történt jövő újraírását. Másrészről meg Barbara azóta tudta, hogy a Belga kell, mióta elvitte őket magukkal arra az agyament küldetésre, az alakváltással – őszintén lenyűgözte ez a pofátlanság, ahogy olyanok azok arcát rakja rájuk, akikkel épp egy hete kardoztak Rouenben.

Igen, fasza dolog kirabolni (és meggyilkolni) egy afrikai hadurat is, persze, de az arra vonatkozó tervet nem is a vonaton ülve tudták meg.

Ő is olyan hülye, mint te.

– Te is annyi szarba keveredsz, mint mi? – lehelletnyi aggodalom, amikor rájön, hogy a másiknak is van élete.

Régebben tolja, mint te, nyugi. Nem lesz baj. 

Ja, de akkor mi a kérdés? Mi a harmadrész? Barbara nem tudja, de szerencsére nem kell tudnia, mert pár óra múlva már egy repülőn fog ülni, talán nem annyira másnaposan, viszont kialvatlanul, és egyszerre csak kevés dologra képes fókuszálni – csoda, hogy Charles a buliban eszébe jutott. Hát nem?

És akkor ott van még az is, hogy mennyire megnőtt  fejében a homokvihar – ez ezelőtt nem volt, ezelőtt tisztán és élesen látta a világot, most pedig  a szavak, betűk és formák mögött végtelenbe nyíló történetek vannak, a tárgyak széle bizsereg, és a…

…mit szoktak ilyenkor csinálni az emberek? Miért kell fenntartani a szemkontaktust, a gondolatmenetet, miért pont ezek az értelmetlenségek a megfelelő válaszok? Ez sosem volt még kérdés, most meg úgy folyik ki Barbara ujjai közül minden válasz, mint a homok.

Egy korábbi Barbara tulajdonított volna jelentőséget annak, hogy a másik előbb hívja fel, hogy felhívja, hogy érdeklődik.

Most csak dugni jöttél, nem? Ha nem szól, akkor nem jut eszedbe keresni. 

Tudom két nevemet is, és nem tudom, melyik az igazi, és a másik miért nem az, és egyik mellé sem kapcsolódik a testvérem. És mindkettőt megölték. Vagy majdnem. Mindeközben egy látomásban végignéztem a halálomat és a halálodat is és aztán egy tök másik idősíkról beszélgettem az arccal a jövőből, aki meg akarja akadályozni a Skynet… ez nem a Terminátor sztorija?

– Én amúgy nagyon örülök annak, hogy nem vagy áruló.

Ebből az egészből vajon mi hallatszott ki?

– Ne hagyj gondolkodni.

Barbara ott hagy:

– Egy darab arany nyakláncot.

– Egy darab kicsit hibás vihargyújtót

– Pár szem cukorkát és egy fél tábla csokit, ami kiszóródott a kabátja zsebéből, és Barbara csak a földről szedte fel őket, de el már nem rakta

– Visszaadja azt a valamit, ami búcsúzáskor elemelt a Belga zsebéből, és a férfi rászólt, hogy arra még szüksége lenne a jövőben. Barbara nem is emlékszik rá, hogy a tárcája, kulcsa, vagy mi lett volna.

– Az inget, amit még a reggel gyorsan magára vett, nem adja vissza.

 

 

Homok a turmixgépben

Minden vélemény számít!

Clarity: 4

Van, amikor az segít, ha kikapcsolják az ember agyát, ha már magától nem áll le, és csak keringenek a gondolatok, mint forgószélben a homok, vagy turmixgépben az agyvelő.
Barbara fejében fellobbantak és elhamvadtak az ötletek, de még így is túl sok hallatszott ki. Egy darabig biztos horgonynak tűnt a levágott feje annak a Másik Barbarának, aki itt volt azalatt, amíg Barbara nem — aztán az is csak húzta lefelé.
Ideje lenne valaki mássá válni.
Ideje lenne megtudni, hogy kit ástak el a homokos tengerparton.
Tényleg? Kit érdekel?
Egyszerűbb főzni még egy kávét, koncentrálni a következő ebédre, a következő szavakra, és csak haladni előre, nem?

Barbara emlékezett arra, hogy valamikor mit érzett volna a sorozatgyilkos gyűjteménye láttán. Mélyen, a gyomrában még mindig ott lüktetett az undor, meg az iszonyat is a maga hártyás lábaival, de felül csak a felháborodás és az elemi félelem maradt meg, hogy őt ölte meg. Tőle vette el a ruháit.
… Vagy persze lehet, hogy csak ez a típus volt Barbara, véletlen az egész nem? Miért kellene összeállnia mindennek egy történetbe? Miért nem eshet szét a világ, mint egy marék homok?!
Annyira jó lenne mindent elfelejteni tényleg. Annyira jó lenne, ha a múltjuk nem kapaszkodna beléjük ezer apró horoggal. Halálos fenyegetésekkel.

És közben még működnek a régi rutinok. Az én nevemben ne…

Ma délután magamba olvasztottam egy darabot egy formalinban ázó fej belsejéből. Miközben a két orvos a műtőben elszórakozgatott vele, fel-alá járkáltam, babráltam az új mobillal, amit Michel szerzett be alig másfél órája, és még nem döntöttem el, hogy kicseréljem-e a másik színűre, vagy sem, és beírtam majd kitöröltem SMS-ek szövegeit, amiket véletlenszerű ismerőseimnek szerettem volna elküldeni. Van, akinek csak egy kérdés, hogy szeretne-e megint bajba kerülni, mert elmondok valamit, valakit újra-és-újra faggatni a bátyámról — létezett-e? Meg kell néznem a levelet. Vannak a képek? Meg kell kérdeznem, hogy jól emlékszem-e, és tényleg létezett-e, tényleg úgy néz ki ahogy emlékszem. MIT TUDSZ RÓLAM, AMIT NEM MERTÉL ELMONDANI?!
Biztos velem találkoztak? Nem csak egy nagy összeesküvés minden, amit korábban hallottam?
Két Barbaráról tudok eddig — és egy másolatról. Vagy az egyik volt a másolatom a kettő közül? Hány rétegben lehet lehántani a személyiségeket alólam?

Közben Michel és Gerard fel akarnak ébreszteni egy szörnyet a szerverben. Hülye ötletnek tökéletes, de könyörgöm, ne akarjuk megintellektualizálni, hogy miért ez az üdvös megoldás, hogy majd pont mi miért uralnánk jobban. Mintha nem lenne amúgy is elég bajunk.

…de persze, ha csak kicsit kérdeznénk meg? Ha csak tanácsot kérnénk az aktuális helyzetről, kezünkkel a power-gombon…? Következetesség? Barbara, legalább ez biztosan nem a neved.

Mindegy, ezt a hányósvödröt rúgja fel más, nekem vannak más ötleteim. Amikor épp látok fonalat, felveszem. Le vagyok merülve. (Glamour 5 , és csökken, Resolve 1)
El kellene menni feltöltekezni — a múltkor majdnem elkaptak az áruházban az őrök, az elég jó volt, de ez most nem elég. Ha picit figyelek, akkor a halálpap döbbenetéből tán lehetett volna erőt szerezni, de elfelejtettem. Mi vált ki nagyüzemi érzelmeket gyorsan és hatékonyan? Rádöbbenteni egy társasházat arra, hogy sorozatgyilkos lakott benne? Mehh, ennyire nem utálom az Obszidián fejét.
Valami botrányt kéne rendezni, ami nagyot szól ott helyben. Túszdráma az áruházban, amiben mind az elkövetők, mind a rendfenntartók elcseréltek, és akkor jut a félelemből és jut a hálából is. Meg az izgalomból.
Amíg ezt nem hozzuk össze, addig marad a kisstílű hiszti, bocsi, semmi személyes, szükségem van az érzelmeidre, haver.

Zavar az időben

Minden vélemény számít!

Az a baj az időutazással, hogy pont ugyanannyira valószínűtlen, mint egy-egy álom. Amikor Barbara magához tér – hiába beszélt előtte, de már elvonta a figyelmét valami az ablakon túl, aztán Virginie hisztizve otthagyja a társalgást (tényleg ő gyújtogat mindent mert a faszija fasz volt?) -, egy pillanatra tényleg azt hiszi, hogy álom volt az elkövetkező két nap vagy mennyi.

Kidörzsöli a szeméből a homokot – haha, ez angolul jobban hangzana -, és bután néz össze a többiekkel.
Vajon az agy vagy test másnapos? Az utóbbi, mert a bágyadt, úszó részegségből lassú ébredés maradt. Máskor is így kell berúgni, állapítja meg, egy villanás, és már kimaradt a másnaposság.

Ezt a beszélgetést meg hagyjuk a picsába, szól az általános vélemény, lejátszottuk már egyszer, és Trixie is pont néz ki, mint akinek ezer más dolga van máshol.

Sokkal kellemesebb most Barbarának lenni, mint két nap múlva. Még akkor is, ha a pizzarendelésnél sikítva összeszorul a gyomra, és mindent megtesz azért, hogy nem eszi meg újra ugyanazt a kört belőle, ami immár természetes megbeszélés-kísérővé vált.
Nem tudja, hogy azért-e, mert tényleg elege van belőle, azért, mert eszébe jutott, hogyha valaki főz, akkor az azért sokkal jobb, vagy megijesztette, hogy az élete mostantól egy falitábla előtt zajlik, bokáig pizzásdobozokban és energiaitalokban.
Az első dolgom az lesz, hogy lemegyek a három utcányira lévő fancy kávézóba, és megtanulom a kibaszott latteartot, mielőtt a háromazegybent öntöm le a torkomon szárazon egy következő körben.

Dolgok vannak, amiket sorba kéne rakni. Egyrészt, itt van ez a rettenetes obszidiántömb, aki csak úgy úri passzióból évtizedes háborúkat robbant ki, mert épp olyanja van – és nem az zavarja Barbarát, hogy ezt teszi, hát ki nem szokott véletlenül elpöccinteni egy lángoló gyufaszálat egy olajjal átitatott könyvtárban. Hanem az, hogy Barbara levágott feje is ott figyel egy polcon, és Barbara nem viseli könnyen, ha belekavarnak a saját dolgába, pláne úgy, ha azt ő maga is kitűnően képes lenne csinálni. Gerarddal csak a baj van, mióta megérkezett. Valószínűleg, bár azt Barbara nem látta.

Ha nem sikerül végül Belgával lefoglalnia magát Barbarának a buli után, akkor lehet, hogy ugyanúgy kirobban ez a szar, mert a B terv a saját feje ellopása és a lakás felgyújtása volt. Ez utóbbi eszköz híján izgalmas lett volna, de mondjuk elég, ha a rendőrséget kihívják a betörésre.
Milyen szerencse, hogy minden máshogy alakult, mi?

Miután felrajzolta megint emlékei alapján a teljes ábrát az elkerülendő jövőről, a meg nem történt nyomozási ábrát is reprodukálta, és pizza helyett végül egy étteremből hozatott el kaját, Barbara gondolatai megint akörül forognak (kezében egy valakihez tartozó kocsikulccsal, na ez vajon elcserélté vagy emberé?), hogy hogy jön össze az a kevés emlék a testvérével azzal, hogy ő még Félixig is eljutott az AI utáni nyomozásban. Vagy miben is?
Amennyire izgalmas ez a narratíva, annyira ijesztő – mégis, egy Barbara mit keresett a bűnelhárításban? … Vagy az Adelaide volt? Az egy dolog, amiben biztos volt, az a neve, ezért is mondott másikat, amiről aztán kiderült, hogy az _is_ igaz.

Valaki fejbedobja egy kiürült dobozzal. Kérdeztek valamit. “Persze. Legalább kétszer.”
Mi volt a kérdés?

A világ darabokra szakadt, az egyikben Barbara / Adelaide áll egy tábla előtt és postiteket ragasztgat, és mindennek pizzaszaga van. A másikban… az előbb még megvolt. Mi volt az a film, amit megnéztünk…?

Nem szabad ennyi ideig csöndben maradni. Akkor jönnek a gondolatok a szavak helyébe.

Barbara

Minden vélemény számít!

Gluttony

Barbara – nevezzük így, hát mindenki így hívja, aki nem, annak meg valami Barbarán egyelőre kívül álló oka van rá…  nade. Szóval Barbara sosem foglalkozott az érzelmeivel különlegesebben. Ő megvolt nélkülük, análkül, hogy gondolt volna rájuk, talán nem is voltak eddig, hiszen hang sincs az erdőben, hacsak nincsen a fáknak fülük.
Érzései persze voltak, hát hogyne lettek volna! Rendszeresen volt például éhes, és ezt az érzést mesterire fejlesztette, a gyomra mindig megmondta az igazat. Olykor ennie kellett, azt jelezte. Olykor többet akart tudni, megismerni és megérteni, és addig fogyasztani az információt, amíg csak bírta, aztán persze jött az emésztés nyűgös időszaka, ha túl sok információt fogadott be.
Aztán meg csak meg kellett szabadulni a belülről nyomódoloktól, és elmesélnie, elmondani, aíg helyére nem került a világ.
Emberekre is éhes volt, meg eseményekre, és főleg, és elsősorban élményekre. Ettől mindig zsizsegősen érezte magát, ha ezt érzelemnek lehet nevezni, pörgette és tolta előre, aztán ott volt a megelégedettség, amikor végre befogadhatt az élményt.
És a szűkös időszakok, az ingerszegénység, a csend, a semmi, amikor a gyomrán keresztül érkezett a mindent felfaló unalomszörny, vagy a megértésre való éhsége, vagy a szeretetéhség, vagy a bármi, ami újra és újra tevékenységre késztették. Feltehetően már azelőtt is, hogy ez az idegen köd az emlékeire telepedett volna.
Nem mintha nagyon zavarná… ez is csak olyan, mint a fehér lap – lehet rá írni, és benépesíteni azzal, amire épp… éhes.

Empathy +1

Másoknak természetesen voltak ezek az érzelem dolgaik, ezt Barbara jól ismerte. Hangosak voltak, akkor dühösek, vagy féltek, vagy egyéb indulatosság munkált bennük – ilyenkor nem láttak és nem hallottak, csak azt kellett eléjük rakni, amire szemük van, és mindent elhittek.
Amikor sírtak, akkor kedvesnek kellet tlenni. És megértőnek. És akkor hittek neki.
Amikor nevettek, na az érdekes volt, abból Barbarának mindig több és több kellett. De az jót jelentett, kedvelték Barbarát olyankor, és az azt jelenti, hogy hisznek neki.

De az utóbbi időben valami változott. Nem tudta, hogy akkor, amikor a totál ismeretlen David arcán valamilyen szomorú-csalódottságot látott, és egyszerre bűntudata támadt – megfájdult a gyomra, azt hitte, savasat evett, de nem.
Amikor Myrtill eltűnt, és nem csak maga miatt volt benne ez a zsizsegő félelem-érzet, hanem… aggódott? Ez az a szó? Ez az az érzés? Mintha új nyelvet tanulna, szótár segítségével – illetve nélküle, Barbara minden szóra emlékezik, amit mondtak neki -, és egyesével azonosítja be magában őket, mutat rá a különféle színű és illatú és állagú jelenségekre, hogy tessék, ez az idegesség, ez az anticipáció, ez a kíváncsiság, ez a csodálat és ez meg az a jóleső izgalom, amikor végre rátalálsz olyan emberre, aki további hasonló élményekkel szolgálhat.

Eddig nagyon felidegesíteni sem tudták emberek. Most mégis, amikor a temetőben balfaszkodtak, és felborytották a csodálatos lopakodós tervét, mennyire… izgatott lett. Nem, nem ez. Nyomott. Nem is ez. Irritált.

De lehet, hogy az a pillanat volt, amikor felébresztették az álmából, és ott még emlékezett a testvérére, és utána nem, és még abban ködben bolyngott, ahol fontos lenne megtudnia, ki az a Barbara, ki az az Adelaide, miért bír annyit lógni BlackJackkel, mintha régről ismerné, és mi ez az éles tőr, ami a gyomrába vág, amikor a testvéréről van szó.

És most a repülőn mitől fél ennyire? Kiderült, hogy az ismeretlen útitársuk egészen kellemesen tájékozott, és annyira természetesen beszél mindenféle – paygradünkön felüli, ahogy Michel mondaná – dolgokról és jelenségekről, beépített titkosügynök (nohiszen, én is az vagyok, voltam, és leszek, de ezzel nem bukhatok le egy másik titkosügynök előtt), meg muszáj volt bevenni őt is a buliba, és nem tartozik udvarhoz.
Biztos lojalista, vagy magánzó, vagy hogy hívják azokat az elveszetteket, akik nem tartoznak se udvarhoz, se rendhez, suttogja a félelem Barbarának. Barbara elidőzik az érzésen. Érdekes. Az ujjbegyeiben is érzi, a bőrén is. Izgalmas.
Mint amikor beszállt a repülőbe, és észrevette, hogy Lee nem jött velük. És amikor látta, ahogy Jázmin görcsösen kapaszkodik a repülő indulásakor.
Félni kéne?

Egy idő után már nem információra éhes, csak azért kérdez, és azért beszél, hogy… irányítsa beszélgetőpartnere figyelmét. Ne figyeljen Jázminra, ne figyeljen a lényeges hibákra és bénázásokra, csak azokra, amikre ő akarja. Ha netán tényleg… lojalista lenne.
Hogy Barbara figyelmét elterelje az idegen kontinensről, ahol, ha nem értik, hogy mit beszél, nem fogja tudni kidumálni magát. És mióta aggasztja, hogy mi van, ha elront egy tárgyalást?! Ez eddig mindig annyira egyszerű volt, csak kinyitotta a száját, és megnyitotta az agyában a csapot, és a feldolgozott információból történetek alakultak, amik utat törtek, át a másik emberen keresztül.
Mi lesz más?

Akkor van csend, amikor kimegy a szűk mosdóba. Ha nem beszél hangosan, nehezen gondolkodik, akkor rajzolnia vagy írnia kellene. Bután mered a kezében a tárgyra, amit már maga sem tudja, honnan emelt el – és ez végre megnyugtatja. Ha Asraf nem veszi vissza tőle, ha Jázminnak sem tűnt fel, amikor lenyúlta, akkor talán sikerrel járhat a küldetésük.
Az mindig jót jelent, ha nem tervez meg egy lopást, csak az ujai közé esik az alkalom, mint az a légörvény, amikor éppen felkelt, és megbotlott. Jázmin még prüszkölve fel is nevetett a bénázásáért, és azért ezt is jó volt hallani, mert akkor talán kevésbé fél.

Hope

Végül minden lesz valahogy. Ha nem halnak meg, akkor csak sikerül valami, ha meg igen… nos, akkor lehetett volna rosszabb is, nem?