Az önreflexiót nem tartottam soha a tulajdonságaim között számon – nem mintha fogalmam lenne ezekről a tulajdonságaimról, de viszonylag nehezen hallom a saját számból azokat a mondatokat, hogy mennyire ismerem a belső gondolatfolyamaimat, vagy, hogy… hogy a csokis croissont finomabb pizzás nélkül.
Na, szóval, hagyjuk a hosszú mondatokat a bölcsészekre.

A ma délelőtt egy szolíd másnap eleganciájával lüktetett végig a fejemben, és szembesített vele, hogy:
1. Szörnyű és érthetetlen dolgokat tudtam meg, amik nem is zavarnak annyirta, mint… kellene?
2. Vannak, akik aggódnak értem, ami meg emlékeztet emberekre, akikre alig
3. Nem tudom, hogy mit jelentenek a szavak, amiket mondok, és milyen gondolat.. érzésekre épülnek rá.

Ez most hülyén hangzik. Tudom, hogy éreznem kell magamat valahogy. Lásd: szörnyű dolgok. De, amint megpróbálom beazonosítani őket, akkor jön a a hosszú sípolás a fülemben, és csak azt tudom, hogy ha éhes vagyok, mit szeretnék enni, hogy mennyire megnyugtató az alkohol, vagy akár a dobhártyámon lüktető szívdobogás és az izgatott félelem, hogy elkapnak-e.

Halott emberek házában lakom. Olvasom a felirataikat, feltöröm a gépeiket és próbálom követni a nyomozásukat. Látom a fényképeket a családjukról. Emlékszem arra, hogy én is voltam ők? Ha én kevésbé, csak villanásokra, a testem és a szavaim igen.
Más kézírás, más ember. És a régiek már nem jönnek vissza. Ketten belémolvadtak, jelentsen ez bármit, a másik meg fetch volt. Az ő sztorijának ott vége.

Hidegen hagy, hogy Csúnya Gonosz Embert lop meg a Belga / Rend. Nem értem, hogy miért kockáztat. A Rend. Azt értem, hogy miért nekockáztatni? Azt is értem, amikor Abira dühös lesz mellettem, akkor kicsit én is. Franky mérgén nevetek, mert tudom, hogy szürreális ilyesmit mondani, de másik oldalról meg… hát nyilván. Nyilván hatékony. Aztán Michelre nézek, és eszembe jut, hogy ő a lelkiismeret, és akkor valakinek a fejében ezek a dolgok nem annyira okések.

Valami hang azt mondja a fejemben, hogy csúnya, gonosz dolog visszaélni a vendégfogadással. Vagy csak nem akarom Davidot megbántani? Adi kedvelte? Nem akadályozna meg ez a gondolat, de attól még eszembe jut, és nem tudom hova tenni az érzést, ami azt diktálja, hogy ne nagyon szarjak a vendéglátók házába.

Imposztor vagyok a saját testemben. Adiként ismernek fel és regálnak rám, de… én nem ő vagyok. Ilyen lehet Fetchnek lenni? Biztos nem vagyok fetch?

Azt tudom, hogy akciózni, és csinálni dolgokat jó dolog. Hogy agyalni és ötletelni jó dolog.
Meg azt is, hogy nem szeretek aggódni másért. Az rossz érzés, a gyomrom környékén. Irracionális. Felesleges. Nem segít semmin. Attól még ott van. Nem tudom, miért aggódom a Belgáért, amikor valóban triviális az, amit tervez. Hülyeség. Mióta figyelek másokra?! Semmi értelme.

De lehet, hogy nem aggódom, csak hirtelen érdekes lett az, hogy vajon mi történt vele, ami miatt segítséget kér ilyesmiért. Tényleg kell neki más hallgatóságnak? Ötleteknek? Dolgok vannak vele is, amikről fogalmam sincsen, és az az érzésem, hogy beszélni akar róluk.
Azt se tudom, hogy “milyen szinten van a kapcsolatunk”, mert elképzelésem sincsen arról, hogy mik az opciók. Mik kellenének, hogy legyenek, nálunk elraboltaknál? (Ne gondolj rá, hogy a halott emberek a fejedben se tudták.)
Szórakoztató volt úgy tenni a múltkor, mintha egy cuki pár lennénk moziba menéssel meg minden, de én egy zsák nedves homok vagyok, neki meg ki tudja, hogy mi az igazi arca. Nekem halott emlékek vannak a fejembe, neki meg… nem tudom.

Vajon rendőr Barbarának volt pasija? Vagy nője? Adinak volt, azt tudom, de nem vagyok benne biztos, hogy valaha hajlandó lett volna párkapcsolatként gondolkodni, elköteleződéssel, amit mondani szoktak. Mintha a gyomrom viszketne belülről.

Mondjuk még az is lehet, hogy Tenerifén is be kell törni valakihez. Meglepődnék, ha nem lenne semmi csavar a sztoriban.

Most komolyan az rántotta össze a szétszaladó gondolataimat bármilyen kezelhető köteggé, hogy a fickó segítséget kért? Több teljes órán át képes voltam emlékezni ezekre a dolgokra.