Barbara továbbra sem bírt az önreflexió művészetével, és a tőle kitelő legtöbbet megtette azért, hogy ne kelljen elgondolkodnia saját magán, az érzelmein, vagy, egyáltalán azon, hogy mi történik vele – de azért vannak pillanatok, amikor a fejében dúló homokvihar csak elé sodorja a gondolatait.
Mint amikor nézi a táncoló plafont, az azt átlósan keresztülszelő fénycsíkot, amit egy ajtó és a mögötte világító lámpa húz rá, és már inkább fáradt, mint részeg, és most először gondolja át, hogy hol van – olyan este 9 óta.
– Ugye nem vagy sorozatgyilkos? Engem már ugyanaz kétszer megölt. Ez ugye nem tesz áldozattípussá? Neked mi lenne a signature-öd, ha sorozatgyilkos lennél?
Azt a dolgot sem sikerült még feldolgozni, hogy megint ennek a srácnak az ágyában van. Egy részről ez tök természetes, mert ha nem így történt volna, akkor a múltkor Barbara elment volna a fejért, és akkor még az is lehet, hogy az indította volna el a meg nem történt jövő újraírását. Másrészről meg Barbara azóta tudta, hogy a Belga kell, mióta elvitte őket magukkal arra az agyament küldetésre, az alakváltással – őszintén lenyűgözte ez a pofátlanság, ahogy olyanok azok arcát rakja rájuk, akikkel épp egy hete kardoztak Rouenben.
Igen, fasza dolog kirabolni (és meggyilkolni) egy afrikai hadurat is, persze, de az arra vonatkozó tervet nem is a vonaton ülve tudták meg.
Ő is olyan hülye, mint te.
– Te is annyi szarba keveredsz, mint mi? – lehelletnyi aggodalom, amikor rájön, hogy a másiknak is van élete.
Régebben tolja, mint te, nyugi. Nem lesz baj.
Ja, de akkor mi a kérdés? Mi a harmadrész? Barbara nem tudja, de szerencsére nem kell tudnia, mert pár óra múlva már egy repülőn fog ülni, talán nem annyira másnaposan, viszont kialvatlanul, és egyszerre csak kevés dologra képes fókuszálni – csoda, hogy Charles a buliban eszébe jutott. Hát nem?
És akkor ott van még az is, hogy mennyire megnőtt fejében a homokvihar – ez ezelőtt nem volt, ezelőtt tisztán és élesen látta a világot, most pedig a szavak, betűk és formák mögött végtelenbe nyíló történetek vannak, a tárgyak széle bizsereg, és a…
…mit szoktak ilyenkor csinálni az emberek? Miért kell fenntartani a szemkontaktust, a gondolatmenetet, miért pont ezek az értelmetlenségek a megfelelő válaszok? Ez sosem volt még kérdés, most meg úgy folyik ki Barbara ujjai közül minden válasz, mint a homok.
Egy korábbi Barbara tulajdonított volna jelentőséget annak, hogy a másik előbb hívja fel, hogy felhívja, hogy érdeklődik.
Most csak dugni jöttél, nem? Ha nem szól, akkor nem jut eszedbe keresni.
Tudom két nevemet is, és nem tudom, melyik az igazi, és a másik miért nem az, és egyik mellé sem kapcsolódik a testvérem. És mindkettőt megölték. Vagy majdnem. Mindeközben egy látomásban végignéztem a halálomat és a halálodat is és aztán egy tök másik idősíkról beszélgettem az arccal a jövőből, aki meg akarja akadályozni a Skynet… ez nem a Terminátor sztorija?
– Én amúgy nagyon örülök annak, hogy nem vagy áruló.
Ebből az egészből vajon mi hallatszott ki?
– Ne hagyj gondolkodni.
Barbara ott hagy:
– Egy darab arany nyakláncot.
– Egy darab kicsit hibás vihargyújtót
– Pár szem cukorkát és egy fél tábla csokit, ami kiszóródott a kabátja zsebéből, és Barbara csak a földről szedte fel őket, de el már nem rakta
– Visszaadja azt a valamit, ami búcsúzáskor elemelt a Belga zsebéből, és a férfi rászólt, hogy arra még szüksége lenne a jövőben. Barbara nem is emlékszik rá, hogy a tárcája, kulcsa, vagy mi lett volna.
– Az inget, amit még a reggel gyorsan magára vett, nem adja vissza.