Barbara igazából csak az utolsó hajnal során borul ki – mintha elfelejtette volna addig, hogy képes sírni. Nem mintha jellemző lett volna rá, hogy a zokogástól csukladozva, üvöltve dobálja a tengert a poharával. Esetleg más poharával. Meg egy tálcával és egy hamutállal. Vagy hát, ki tudja – de Barbara azt sejtette, általában tevékenyen csillapította a saját tudatát: ivott, drogozott, szexelt, vagy (el)tett dolgokat, rohant keresztül az utcákon, nyomában mindenféle rosszakarókkal, szóval az a jelenség, hogy végül csak ül, lábát a homokba fúrva, és még mindig szipog, meglehetősen zavarba ejti.

A zavar szó azért túlzás, inkább csak… meglepetés.

Nem tudni, mire ébredt fel – lehet, hogy a saját álma dobta ki, vagy csak nagyon kellett pisilnie, de a hajnal 4:13 teljesen értelmetlen időpont volt, még úgy is, hogy mellette a délután négy óra aludt olyan mélyen, amint azt az előző este, napok indokolták.

21:30-ból 16:00 is 5:30 lenne.

Az a jó a pihenésben, hogy jut ideje az embernek az összeomlásra, és nem futtában kell kifújnia az orrát, meg kidörgölni szeméből a maró szemfestéket.

Barbara a napkeltét egy fokkal jobban szerette, mint az alkonyatot – elvégre a fetch-je akkor mászott ki a homokból, ami egy fokkal kellemesebb, mint elásatni és belehalni. Majdnem. Ugye? És még annyi csodás halál-lehetőség van hátra!

Mintha tisztult volna körülötte a levegő, és képes lenne egy picit messzebb látni, mint korábban. Tovább megtartani a gondolatait. Felismerni és mintába rendezni a világot – nem csak vakon követni az ösztöneit, és nagyjából viselkedni, néha, mert a külvilágnak igénye van rá. Most már legalább sejti, hogy mik azok az arckifejezések, amik a másik embert megtorpantják.

Hogy miért nem röhögünk fel a bácsika halálán.

… lehet, hogy a bácsika… lehet.

Lenéz a maga mellé lazán leejtett két cigisdobozra: az egyiket a színe, a másikat az íze alapján választotta – Barbara nem szerette az ízesítettet, míg Adelaide örömmel sikkantott fel a mangós ízű változat láttán. Nem tudta, melyikre gyújtson rá először, ennek látta kárát a hamustál.

Vagy annak, hogy ezúttal tisztább fejjel állt bele abba a gondolatba, hogy ez a két név ős, és nem ő – hogy valószínűleg egyik sem, hogy könnyebb két halott nővéreként gondolnia rájuk, akikkel rengeteg időt, az egész életét töltötte, de a cselekedeteik nem az övéi voltak, bármennyire is szerette volna, ha ő is olyan ügyes és okos, és főleg NAGY, mint ők, ő mindig csak a kishúg maradt.

És most mindketten otthagyták.

Aztán meg van ez a fickó, aki szarabbul van, mint ahogy Barbara szeretné, hogy legyen. És már ettől a gondolattól is kényelmetlen csomó ül a gyomrába. Legalább egy, de gyanúsan két hang suttogja, hogy most kéne lelépni, mielőtt még tényleg számítani fog. Mielőtt még valaki otthagyja.

Ezt azért ne parázd túl. Valaki úgyis mindig meghal, nincsen otthon, lelép, és te is elég sokat léptél le ahhoz, hogy statisztikailag… bármi legyen. A jövőn való agyalás sose segített még.

Jól megtalálták egymást az Orgonafiúval, gondolja Barbara, a lassan világosodó eget bámulva, meg a Vénuszt talán, ránézésre egyik sem a felelősség kirakatembere. Miközben a fél világ súlyát a vállukon és szívükön hordják. A világsztár-gyanús DJ nem nyúl drogokhoz, a szélhámosnak lelkiismeretfurdalása van, és mindketten aggódnak a környezetükért.  A náci orvos legalább vágyik valamennyire az emberkísérletekre.

Barbara számára a közösség iránti aggodalom, a csoportösszefogó erők mind távoli, idegen koncepciók, hallotta őket előadáson, dumáltak már mások is erről körülötte, de valahogy mindig fontosabb volt a közvetlenül előtte lévő, a rokon, a barát, mint az ilyen elvont fogalmak, mint banda, csapat, Rend…

Még az a fetch is jobban ráérzett erre.

Vajon az került belém? 

Nem volt semmi értelmes érve, miért ne bólintson rá Belga ötletére, hogy lépjenek le együtt. Miért is ne? Kíséri Michelt is a turnén, futnak Franky álomtestvérei elől, és a múltkor Afrikában jártak kirabolni és megölni Abira ősellenségét…

Talán, ha nem magyarázza ennyire, ha nem rágja át a problémát, akkor Barbara vállat von, és megkérdezi, mikor indulnak, és azért még megnézik-e Michel koncertjét. De pont annyi időt töltött el az ötlettel, hogy Barbara gondolatai közé befúrja magát pár furcsa kétség, hogy még pár koncertet le kell szervezni, hogy még nem gyújtották fel a házukat, pedig azt megnézné, hogyan (nem) teljesül a jóslat, és mindjárt mennem Rouenbe, hát milyen vicces lesz Adriannel találkozni újra, ki ne hagyják a lehetőséget… meg Ophélie-vel, pláne.

Nem, ez nem felelősség. Ez kíváncsiság, ez várakozás. Semmivel se kevésbé izgalmas az LDS-vel bukdácsolni, mint Tenerifén szabadítmányt alapítani. A közvetlen életveszély minden opciónál ott van, a lehetetlen kihívás is…

Most, ahogy ujjai között pergeti a homokot, viccesnek találja, milyen könnyen rá lehetne venni bármire. Épp lemondott egy olyan hivatásról, ami az egyik nővérének minden bizonnyal rettenetesen fontos volt – vagy azelőtt, hogy ráállt volna a titkos nyomozására, vagy közben is. Tessék, nem számít. Semmi nem számít korábbról, ezek csak halott testvérei lenyomatai.

Él még a bátyád? A bácsikád az az apád volt?

Könnyebb elmerülni a homokban. Akkor felkapja a szél, és elviszi, akárhová.

Ebből 10 év? Hogyan? Minek? Miért ne?