2022. április hónap bejegyzései

Az a jó a nyaralásban…

Minden vélemény számít!

Barbara igazából csak az utolsó hajnal során borul ki – mintha elfelejtette volna addig, hogy képes sírni. Nem mintha jellemző lett volna rá, hogy a zokogástól csukladozva, üvöltve dobálja a tengert a poharával. Esetleg más poharával. Meg egy tálcával és egy hamutállal. Vagy hát, ki tudja – de Barbara azt sejtette, általában tevékenyen csillapította a saját tudatát: ivott, drogozott, szexelt, vagy (el)tett dolgokat, rohant keresztül az utcákon, nyomában mindenféle rosszakarókkal, szóval az a jelenség, hogy végül csak ül, lábát a homokba fúrva, és még mindig szipog, meglehetősen zavarba ejti.

A zavar szó azért túlzás, inkább csak… meglepetés.

Nem tudni, mire ébredt fel – lehet, hogy a saját álma dobta ki, vagy csak nagyon kellett pisilnie, de a hajnal 4:13 teljesen értelmetlen időpont volt, még úgy is, hogy mellette a délután négy óra aludt olyan mélyen, amint azt az előző este, napok indokolták.

21:30-ból 16:00 is 5:30 lenne.

Az a jó a pihenésben, hogy jut ideje az embernek az összeomlásra, és nem futtában kell kifújnia az orrát, meg kidörgölni szeméből a maró szemfestéket.

Barbara a napkeltét egy fokkal jobban szerette, mint az alkonyatot – elvégre a fetch-je akkor mászott ki a homokból, ami egy fokkal kellemesebb, mint elásatni és belehalni. Majdnem. Ugye? És még annyi csodás halál-lehetőség van hátra!

Mintha tisztult volna körülötte a levegő, és képes lenne egy picit messzebb látni, mint korábban. Tovább megtartani a gondolatait. Felismerni és mintába rendezni a világot – nem csak vakon követni az ösztöneit, és nagyjából viselkedni, néha, mert a külvilágnak igénye van rá. Most már legalább sejti, hogy mik azok az arckifejezések, amik a másik embert megtorpantják.

Hogy miért nem röhögünk fel a bácsika halálán.

… lehet, hogy a bácsika… lehet.

Lenéz a maga mellé lazán leejtett két cigisdobozra: az egyiket a színe, a másikat az íze alapján választotta – Barbara nem szerette az ízesítettet, míg Adelaide örömmel sikkantott fel a mangós ízű változat láttán. Nem tudta, melyikre gyújtson rá először, ennek látta kárát a hamustál.

Vagy annak, hogy ezúttal tisztább fejjel állt bele abba a gondolatba, hogy ez a két név ős, és nem ő – hogy valószínűleg egyik sem, hogy könnyebb két halott nővéreként gondolnia rájuk, akikkel rengeteg időt, az egész életét töltötte, de a cselekedeteik nem az övéi voltak, bármennyire is szerette volna, ha ő is olyan ügyes és okos, és főleg NAGY, mint ők, ő mindig csak a kishúg maradt.

És most mindketten otthagyták.

Aztán meg van ez a fickó, aki szarabbul van, mint ahogy Barbara szeretné, hogy legyen. És már ettől a gondolattól is kényelmetlen csomó ül a gyomrába. Legalább egy, de gyanúsan két hang suttogja, hogy most kéne lelépni, mielőtt még tényleg számítani fog. Mielőtt még valaki otthagyja.

Ezt azért ne parázd túl. Valaki úgyis mindig meghal, nincsen otthon, lelép, és te is elég sokat léptél le ahhoz, hogy statisztikailag… bármi legyen. A jövőn való agyalás sose segített még.

Jól megtalálták egymást az Orgonafiúval, gondolja Barbara, a lassan világosodó eget bámulva, meg a Vénuszt talán, ránézésre egyik sem a felelősség kirakatembere. Miközben a fél világ súlyát a vállukon és szívükön hordják. A világsztár-gyanús DJ nem nyúl drogokhoz, a szélhámosnak lelkiismeretfurdalása van, és mindketten aggódnak a környezetükért.  A náci orvos legalább vágyik valamennyire az emberkísérletekre.

Barbara számára a közösség iránti aggodalom, a csoportösszefogó erők mind távoli, idegen koncepciók, hallotta őket előadáson, dumáltak már mások is erről körülötte, de valahogy mindig fontosabb volt a közvetlenül előtte lévő, a rokon, a barát, mint az ilyen elvont fogalmak, mint banda, csapat, Rend…

Még az a fetch is jobban ráérzett erre.

Vajon az került belém? 

Nem volt semmi értelmes érve, miért ne bólintson rá Belga ötletére, hogy lépjenek le együtt. Miért is ne? Kíséri Michelt is a turnén, futnak Franky álomtestvérei elől, és a múltkor Afrikában jártak kirabolni és megölni Abira ősellenségét…

Talán, ha nem magyarázza ennyire, ha nem rágja át a problémát, akkor Barbara vállat von, és megkérdezi, mikor indulnak, és azért még megnézik-e Michel koncertjét. De pont annyi időt töltött el az ötlettel, hogy Barbara gondolatai közé befúrja magát pár furcsa kétség, hogy még pár koncertet le kell szervezni, hogy még nem gyújtották fel a házukat, pedig azt megnézné, hogyan (nem) teljesül a jóslat, és mindjárt mennem Rouenbe, hát milyen vicces lesz Adriannel találkozni újra, ki ne hagyják a lehetőséget… meg Ophélie-vel, pláne.

Nem, ez nem felelősség. Ez kíváncsiság, ez várakozás. Semmivel se kevésbé izgalmas az LDS-vel bukdácsolni, mint Tenerifén szabadítmányt alapítani. A közvetlen életveszély minden opciónál ott van, a lehetetlen kihívás is…

Most, ahogy ujjai között pergeti a homokot, viccesnek találja, milyen könnyen rá lehetne venni bármire. Épp lemondott egy olyan hivatásról, ami az egyik nővérének minden bizonnyal rettenetesen fontos volt – vagy azelőtt, hogy ráállt volna a titkos nyomozására, vagy közben is. Tessék, nem számít. Semmi nem számít korábbról, ezek csak halott testvérei lenyomatai.

Él még a bátyád? A bácsikád az az apád volt?

Könnyebb elmerülni a homokban. Akkor felkapja a szél, és elviszi, akárhová.

Ebből 10 év? Hogyan? Minek? Miért ne?

Barbara blogja

Minden vélemény számít!

Az önreflexiót nem tartottam soha a tulajdonságaim között számon – nem mintha fogalmam lenne ezekről a tulajdonságaimról, de viszonylag nehezen hallom a saját számból azokat a mondatokat, hogy mennyire ismerem a belső gondolatfolyamaimat, vagy, hogy… hogy a csokis croissont finomabb pizzás nélkül.
Na, szóval, hagyjuk a hosszú mondatokat a bölcsészekre.

A ma délelőtt egy szolíd másnap eleganciájával lüktetett végig a fejemben, és szembesített vele, hogy:
1. Szörnyű és érthetetlen dolgokat tudtam meg, amik nem is zavarnak annyirta, mint… kellene?
2. Vannak, akik aggódnak értem, ami meg emlékeztet emberekre, akikre alig
3. Nem tudom, hogy mit jelentenek a szavak, amiket mondok, és milyen gondolat.. érzésekre épülnek rá.

Ez most hülyén hangzik. Tudom, hogy éreznem kell magamat valahogy. Lásd: szörnyű dolgok. De, amint megpróbálom beazonosítani őket, akkor jön a a hosszú sípolás a fülemben, és csak azt tudom, hogy ha éhes vagyok, mit szeretnék enni, hogy mennyire megnyugtató az alkohol, vagy akár a dobhártyámon lüktető szívdobogás és az izgatott félelem, hogy elkapnak-e.

Halott emberek házában lakom. Olvasom a felirataikat, feltöröm a gépeiket és próbálom követni a nyomozásukat. Látom a fényképeket a családjukról. Emlékszem arra, hogy én is voltam ők? Ha én kevésbé, csak villanásokra, a testem és a szavaim igen.
Más kézírás, más ember. És a régiek már nem jönnek vissza. Ketten belémolvadtak, jelentsen ez bármit, a másik meg fetch volt. Az ő sztorijának ott vége.

Hidegen hagy, hogy Csúnya Gonosz Embert lop meg a Belga / Rend. Nem értem, hogy miért kockáztat. A Rend. Azt értem, hogy miért nekockáztatni? Azt is értem, amikor Abira dühös lesz mellettem, akkor kicsit én is. Franky mérgén nevetek, mert tudom, hogy szürreális ilyesmit mondani, de másik oldalról meg… hát nyilván. Nyilván hatékony. Aztán Michelre nézek, és eszembe jut, hogy ő a lelkiismeret, és akkor valakinek a fejében ezek a dolgok nem annyira okések.

Valami hang azt mondja a fejemben, hogy csúnya, gonosz dolog visszaélni a vendégfogadással. Vagy csak nem akarom Davidot megbántani? Adi kedvelte? Nem akadályozna meg ez a gondolat, de attól még eszembe jut, és nem tudom hova tenni az érzést, ami azt diktálja, hogy ne nagyon szarjak a vendéglátók házába.

Imposztor vagyok a saját testemben. Adiként ismernek fel és regálnak rám, de… én nem ő vagyok. Ilyen lehet Fetchnek lenni? Biztos nem vagyok fetch?

Azt tudom, hogy akciózni, és csinálni dolgokat jó dolog. Hogy agyalni és ötletelni jó dolog.
Meg azt is, hogy nem szeretek aggódni másért. Az rossz érzés, a gyomrom környékén. Irracionális. Felesleges. Nem segít semmin. Attól még ott van. Nem tudom, miért aggódom a Belgáért, amikor valóban triviális az, amit tervez. Hülyeség. Mióta figyelek másokra?! Semmi értelme.

De lehet, hogy nem aggódom, csak hirtelen érdekes lett az, hogy vajon mi történt vele, ami miatt segítséget kér ilyesmiért. Tényleg kell neki más hallgatóságnak? Ötleteknek? Dolgok vannak vele is, amikről fogalmam sincsen, és az az érzésem, hogy beszélni akar róluk.
Azt se tudom, hogy “milyen szinten van a kapcsolatunk”, mert elképzelésem sincsen arról, hogy mik az opciók. Mik kellenének, hogy legyenek, nálunk elraboltaknál? (Ne gondolj rá, hogy a halott emberek a fejedben se tudták.)
Szórakoztató volt úgy tenni a múltkor, mintha egy cuki pár lennénk moziba menéssel meg minden, de én egy zsák nedves homok vagyok, neki meg ki tudja, hogy mi az igazi arca. Nekem halott emlékek vannak a fejembe, neki meg… nem tudom.

Vajon rendőr Barbarának volt pasija? Vagy nője? Adinak volt, azt tudom, de nem vagyok benne biztos, hogy valaha hajlandó lett volna párkapcsolatként gondolkodni, elköteleződéssel, amit mondani szoktak. Mintha a gyomrom viszketne belülről.

Mondjuk még az is lehet, hogy Tenerifén is be kell törni valakihez. Meglepődnék, ha nem lenne semmi csavar a sztoriban.

Most komolyan az rántotta össze a szétszaladó gondolataimat bármilyen kezelhető köteggé, hogy a fickó segítséget kért? Több teljes órán át képes voltam emlékezni ezekre a dolgokra.