A fejemben még versenyeznek a gondolatok, most ittam meg a harmadik nagy pohár vizet, és betermelem a negyedik szőlőcukromat is. Durván odavertem a politoxikomániának, na, mert a szőlőcukor volt a legdurvább az este. Ha a konyakot nem számítjuk, de azt már csak a koncert után kezdtem pusztítani. De ha az ember gyereke már megtanulta önhackelni zenével a vegyi boszorkánykonyhát az agyban, a drogok már nem is jelentenek annyira elegáns megoldást.
A szemöldököm viszket, mert leégettem tűznaranccsal még a délelőtt. Mély levegő, Michel, próbálj meg valami sorrendet kialakítani, légy szíves.
Menni fog?

Minden menni fog, nincs választása.

Szóval délelőtt magunkhoz tértünk, reggeliztünk, szocializálódtunk az orléans-iakkal, és megtudtuk, hogy a Smaragd udvar tagjai sem teljesen százasak. Két népszokásuk is van, ami kábé annyira biztonságos, mint a pamplonai bikafuttatáson indulni kerekesszékkel. Az egyik a tűznarancs pörgette gladiátorviadal. A másik a free for all „lopd el a kendőt” verseny a Sövényben.

A tűznarancs Sövény-gyümölcs, az eltarthatósági ideje hűtés nélkül egy hónap, amit illik komolyan venni, mert másként az öngyulladás spontán lesz és emlékezetes. Ha valaki le tudja gyűrni, mielőtt kigyullad, irgalmatlan bitangpusztulatos harci képességekre lehet tőle szert tenni rövid ideig, kábé full fae borg lesz tőle az ember gyereke. Emellett mérsékelten kurvamód addiktív – nem maga a cucc, hanem a hatalomérzet, amit ad. Képzeld el a legtisztább kokaint, amitől tényleg hanyatt lököd a világot, és kedvedet leled benne. Szerencsére a víz megszünteti a hatását – már csak egy vödörnyi elég belőle. Elhívtak minket is – én először kivontam magam a buliból Abirával és Gérard-ral együtt, különb-különbféle okokból. A magam részéről úgy vagyok vele, hogy az egymás leölését, ha már tenni kell, akkor szerelemféltésből, nyereségvágyból, aljas indokból, vagy önvédelemből illik végrehajtani. Franky és Barbara tettek vele egy próbát, de nem voltak elég jók az időnyomás alatti gyümölcszabálásban, ezért leperzselődött a szemöldökük. Hogy szégyenben ne maradjunk, jelentkeztem én is – mínusz egy pár szemöldök – és Gérard is. Mindannyiunk kedvenc sztoikus kódzsonglőre egyrészt időre betermelte a tűznarancsot, majd az egyik, bagolyfejű orléans-ival állt neki másfél tonnás pofozóversenyre. Amit durván megnyert. Úgy értem, durván. Volt darabos salsaszósz, meg minden. Szerencsére az aréna úgy működött, hogy a menet közben beszopott sebzés csak pár fájdalmas zúzódásként marad meg a normalitásban. Gérard végül pontozással nyert (értsd: szétmorzsolta az ellenfelét, de látványosabban, mint pl Buborék az övét). A nyereményen megosztozott a párbajpartnerével, de ő már aznap délután eldurrantotta a részét a kendőlopó versenyen. Amin mi nem vettünk részt.

Amikor Jeanie jelezte később, hogy ez azért egy teszt volt, mert a tűznarancs hatása alatt alighanem elárultuk volna, ha valamelyik Mást szolgáljuk, vagy egyéb sanda szándékaink vannak, nem lepődtem meg túlzottan. Úgy értem, meglepődtem persze, de szerintem logikus. Amúgy is adott pár tanácsot, hogy hogyan szervezzük az életet Saint Denis-ben. Ennek a legfontosabb eleme, hogy találnunk kell valamit, amivel Eskü nélkül tudjuk vizsgálni a kétes hovatartozású idegeneket – azzal is lehet, csak annyi Esküt fenntartani drága, és nem gazdaságos. És van felső határa, hogy hány Esküt bírunk el egy időben. Úgy tűnik, elfogadták, hogy mi a Saint Denis-i Szabadítmány vagyunk, és Franky vezényletével fel is vettük a diplomáciai kapcsolatot. Ennek része, hogy adunk kontaktot, és ha látogatóba mennénk egymáshoz, szólunk előre – és ha szállás kell rövid időre, azt biztosítjuk egymásnak, jutányos díjazásért fejében. Az értesítési kötelezettséggel összefügg, hogy a Szabadítmány Titkára lettem. (Az én számomat adtuk meg.)

Orléans-ban Buborék fog ránk vigyázni, hogy részint ne dugjuk a fejünket a helyi élővilág szájába, részint meg mi se csontozzunk ki senkit. A Smaragd Udvar, úgy nézem, megkedvelte a buránkat, de van még három másik, és nem biztos, hogy mindenki ránézésre felismer, hogy mi itt vendégek vagyunk. Amúgy is vannak arra utaló jelek, hogy az egyes Udvarok egyes tagjai nem egészen vannak zsírban.

Trécseltem pár arccal, köztük Buborékkal, akit mindig öröm látni, de a gondolataim az esti fellépés körül forogtak. Legutoljára, amikor önként léptem fel, az Artillerie-ban, már pár száz, pár ezer ember volt a közönség – ami azóta történt, arról nem beszélünk, de ez a szám sokáig nulla volt – most harmincan várták, hogy végre belőjem a sérómat. Azért ez sok szempontból keményebb tömeg volt – eltérő zenei ízlések, nem is feltétlenül bulizni akartak, és nem voltak gyanús külsejű alakok, akik a megfelelő pszichoaktív rásegítéssel csencseltek volna a zúzni vágyókkal.

Hoztam két kész számot, amivel elég jól megalapoztam a hangulatot, meg is indult a tánc, és igazából, igazából idáig is terveztem a dolgot, de aztán beröffent az egóm tizenhat literes dízelzabáló szörnyetege, és azt mondtam magamnak, hogy ez így nem elég, ez így biztonsági játék, ez a helyzet itt az, amikor a tizenkilencre lapot kell húzni. Húztam is.

Huszonegy.

Tényleg a belemet kidolgoztam a pultnál, csorgott ki a fülemen a misztikus hatalom, amikor építettem az előadást – improvizáció volt az egész, és ha előveszed a krokodilcsipeszeket, akkor sem valószínű, hogy ezt pont így, pont ezzel a hatással még egyszer meg tudnám csinálni. A hangulat elkapott, és órákig nem is eresztett, az egyik, ha nem a legjobb buli volt, amin valaha voltam. (Kölökként nem volt pénzem a nagy előadók koncertjeire, utána meg már szakmabeliként, riválisként tekintettem rájuk.) Kábé a felénél estem volna a fejemre, ha Henri nem áll be segíteni, de csöppet sem bánom, hogy kihajtottam magam.
Ez az alkalom az én kis privát világomban történelmi.
Az új Michel első fellépése.

Köszi, srácok, hogy segítettetek.