2021. december hónap bejegyzései

2005/09 – Frontline: Dreamland

Azért van abban valami ironikus, hogy a legracionálisabb tag a csapatból – Franky – küzd a leginkább az álmaival. (Eddig.) Szóval Franky nem állítgatja sokáig a labdát, ráküldi erőből, és ez igen gyakran be is válik. Elég sok lehetőség elfér a fejében, és rövid idő után tud döntést hozni. Ha nem jön be, nem jön be, ez benne van. De a kiméra kinézete ellenére ő az egyik, hm, legjózanabb egyed a brigádban.

Ezért is volt némiképp meglepő, amikor a koncert után jelentkezett, hogy gond van. Nála ez inkább úgy szokott kinézni, hogy gond volt, de már nincs. Komolyan is vettük a problémát. Szóval az volt, hogy ő lelépett korábban a koncertről, amikor is álmot látott – mármint nem azt a fajtát, amikor jön egy nemeuklideszi rettenet, és közli, hogy vallásalapítónak fog életet adni, hanem azt a fajtát, amikor jön egy iguanatestű, madárszárnyú, csivavafejű seggdugasz, és közli, hogy vissza fogja vinni a Mesterhez.

Ez nem kevésbé bizarr, mint egy véletlenszerűen kiválasztott bibliai menyecske rácsodálkozása az Úr útjaira, de mégis kezelhetőbb.

Nulláska kiszagolta a jelenlétét, és hosszasan ecsetelte, hogy vissza fogja vinni közös teremtőjüknek, a Mesternek, és az majd milyen jó lesz. Franky hosszasan cipőzte a nyomorultat. Azért közben csak elmondta a kis rohadék, hogy az a figura (tigrisfej, hisztis attitűd), akit a Hotel Intercontintal alagsorában – meg egy későbbi valóságvonalon otthon – látott a tükörben, az Egyes, aki a Mester egyéb teremtményeit vadássza. Kettest és Négyest megtalálta, és állítólag nem jártak jól. A Hármas Franky. Ötös eltűnt, nincs nyoma. Az volt a szerencse, hogy Franky is ért valamennyire az álmok kontrollálásához (kábé annyira, mint én), így ebben az összeugrásban nem maradt alul. Viszont az álomvilág áthallása a mi valóságunkba azzal a mellékhatással járt, hogy Franky lezúzta a szobáját.

Ideje volt eszkalálni a problémát. Franky kiválasztotta Avrilt, hogy jelezze, hogy gond van, aki már csak alkoholpermet-üzemmel működött, ezért ő tovább eszkalálta a problémát, és az egyetlen komoly fejest, Pariszt ébresztette fel. A boldogságot tapintani lehetett, de értették, hogy nagy a gond. Levonultunk egy biztonságos szobába, ami ránézésre annyiba került, mint egy loftlakás a napfényes Párizsban, félméteres-méteres vastagságú ajtóval, légkeringetővel, meg minden olyasmivel, ami egy apokalipszis-bunkerben szériatartozék. Itt léptettek át minket Franky álmába, ahol meg is jelent rögtön a Nullás Vakarcs. Hárman-négyen szurkáltuk, de attól Avril óva intett, hogy nagyon közel menjünk hozzá, vagy netán bemenjünk abba az álombeli folyosóba, ahol tartózkodott. Avril szerint akármilyen röhejesen nézett ki a kis gyík, a saját álmában összecsomagol minket különösebb erőfeszítés nélkül. Nullás felvetette, hogy Egyes most mindenkit kerget, és ő három megoldást lát a helyzet kezelésére: Franky vagy megkeresi Ötöst, vagy visszamegy, vagy kinyírja Egyest. Hogy mi volt a helyzet, és miért ez volt a kezelés, azt még nem tudtuk.

Mintegy végszóra beesett Egyes, aki egy arrogáns takony. Elnyomta a főgenyómonológot arról, hogy az idő neki dolgozik, a végzetünk elkerülhetetlen, valamint csak a bukásunkat késleltethetjük. Segítőkészen előadta, hogy a Mester, aki mindannyiukat megalkotta – egytől ötig, a Nullást talán egy el nem pusztított bétának lehet tekinteni – elhelyezett mindegyikbe egy szilánkot a hatalmából, amitől most elgyengült, esetleg nekiestek a szomszédok. A lényeg, hogy a szopós gyengélkedik, Egyes pedig nem osztozna a hatalmon, amikor öröklésre kerül a sor, és amúgy is láthatólag fájt a lelkének, hogy ő nem volt elég Apunak. Az nem annyira maradt meg bennem, hogy hányas számhoz milyen erény társult, de asszem Franky volt a Legtehetségesebb, a hiányzó Ötös meg a Legtökéletesebb. Apu nagy pszichológus lehet, na. Ha Egyesnek sikerül kicsontozni a többieket, akkor megörökli Árkádiában Apu teljes uradalmát, teljes hatalmát, szóval istenkedhet a többi elmeroggyant között. (Hegylakó!!) Természetesen ő sosem rabolna el embereket, még ha szüksége is lenne rá, hiszen ő egy felvilágosult gennyzsák, semmivel sem rosszabb, mint egy kobaltbánya tulajdonosa, vagy egy kínai gyáros, esetleg egy öltönyös türhő a Jenkiföldjéről. Igazán bizalomgerjesztő…

Közben én szereztem pár jó pontot Nullásnál, ami lehet, hogy egy kicsit mérsékli majd a nyomást Franky-n. Ezt még később lehet, hogy meg fogom bánni, de most azt gondolom, jobb az, ha meg van osztva a kis szarzsák figyelme. (Meg élveztem, ahogy nyinnyegett.) Az Árkádiában hesszelő vadászoknak megvan az a nagy előnyük, hogy nem kell villanyszámlát fizetni, ezért ők akkor éppen dolgoznak a mi baszogatásunkkal, amikor mi aludnánk. Szóval az idő nem nekünk dolgozik, tényleg.

Ideiglenes megoldásként Avriltól kaptunk teát, ami max egy hónapig, de inkább három hétig iható egy huzamban, utána kiüresíti kicsit a fogyasztót, tehát muszáj szünetet tartani. Még adott ajándékba Franky-nek egy medaliont, ami, ha véletlenül mégis lenyomnák az álmában, segíthet elkerülni, hogy hosszasan ki legyen ütve. Jelezte, hogy a szoba szétverését üzemi balesetnek tekintik, és nem kell megtéríteni az okozott kárt.

Az orleans-iak eddig igen barátságosan és segítőkészen viselkedtek, ezt fel is jegyeztem arra az időre, ha ők kérnének valamit.

Elbúcsúztunk azoktól, akik még nem szállingóztak el, és átmentünk Buborékhoz, aki az elkövetkezendő pár napban a társaságunk lesz, figyel ránk, minket, és gondoskodik róla, hogy ne menjünk olyan helyekre, ahol bajunk eshet.

Mialatt kedélyesen csevegtünk a rövid távú programlehetőségekről, a mentális feljegyzéseim három, egymással versengő feladattal bővültek:
– rettenthetetlen álomharcossá válni, és rágyújtani Egyesre a házat.
– alternatíva: találni valakit, akinek jobban kell a Mester uradalma, ráuszítani azt, és elállni az útból (goblinpiac?)
– alternatíva: megtalálni Ötöst, és összefogni vele

Már ha lesz véleménykérdezési szakasz, de azért az szokott lenni.

2005/08 – Bakancsnyomok a plafonon

A fejemben még versenyeznek a gondolatok, most ittam meg a harmadik nagy pohár vizet, és betermelem a negyedik szőlőcukromat is. Durván odavertem a politoxikomániának, na, mert a szőlőcukor volt a legdurvább az este. Ha a konyakot nem számítjuk, de azt már csak a koncert után kezdtem pusztítani. De ha az ember gyereke már megtanulta önhackelni zenével a vegyi boszorkánykonyhát az agyban, a drogok már nem is jelentenek annyira elegáns megoldást.
A szemöldököm viszket, mert leégettem tűznaranccsal még a délelőtt. Mély levegő, Michel, próbálj meg valami sorrendet kialakítani, légy szíves.
Menni fog?

Minden menni fog, nincs választása.

Szóval délelőtt magunkhoz tértünk, reggeliztünk, szocializálódtunk az orléans-iakkal, és megtudtuk, hogy a Smaragd udvar tagjai sem teljesen százasak. Két népszokásuk is van, ami kábé annyira biztonságos, mint a pamplonai bikafuttatáson indulni kerekesszékkel. Az egyik a tűznarancs pörgette gladiátorviadal. A másik a free for all „lopd el a kendőt” verseny a Sövényben.

A tűznarancs Sövény-gyümölcs, az eltarthatósági ideje hűtés nélkül egy hónap, amit illik komolyan venni, mert másként az öngyulladás spontán lesz és emlékezetes. Ha valaki le tudja gyűrni, mielőtt kigyullad, irgalmatlan bitangpusztulatos harci képességekre lehet tőle szert tenni rövid ideig, kábé full fae borg lesz tőle az ember gyereke. Emellett mérsékelten kurvamód addiktív – nem maga a cucc, hanem a hatalomérzet, amit ad. Képzeld el a legtisztább kokaint, amitől tényleg hanyatt lököd a világot, és kedvedet leled benne. Szerencsére a víz megszünteti a hatását – már csak egy vödörnyi elég belőle. Elhívtak minket is – én először kivontam magam a buliból Abirával és Gérard-ral együtt, különb-különbféle okokból. A magam részéről úgy vagyok vele, hogy az egymás leölését, ha már tenni kell, akkor szerelemféltésből, nyereségvágyból, aljas indokból, vagy önvédelemből illik végrehajtani. Franky és Barbara tettek vele egy próbát, de nem voltak elég jók az időnyomás alatti gyümölcszabálásban, ezért leperzselődött a szemöldökük. Hogy szégyenben ne maradjunk, jelentkeztem én is – mínusz egy pár szemöldök – és Gérard is. Mindannyiunk kedvenc sztoikus kódzsonglőre egyrészt időre betermelte a tűznarancsot, majd az egyik, bagolyfejű orléans-ival állt neki másfél tonnás pofozóversenyre. Amit durván megnyert. Úgy értem, durván. Volt darabos salsaszósz, meg minden. Szerencsére az aréna úgy működött, hogy a menet közben beszopott sebzés csak pár fájdalmas zúzódásként marad meg a normalitásban. Gérard végül pontozással nyert (értsd: szétmorzsolta az ellenfelét, de látványosabban, mint pl Buborék az övét). A nyereményen megosztozott a párbajpartnerével, de ő már aznap délután eldurrantotta a részét a kendőlopó versenyen. Amin mi nem vettünk részt.

Amikor Jeanie jelezte később, hogy ez azért egy teszt volt, mert a tűznarancs hatása alatt alighanem elárultuk volna, ha valamelyik Mást szolgáljuk, vagy egyéb sanda szándékaink vannak, nem lepődtem meg túlzottan. Úgy értem, meglepődtem persze, de szerintem logikus. Amúgy is adott pár tanácsot, hogy hogyan szervezzük az életet Saint Denis-ben. Ennek a legfontosabb eleme, hogy találnunk kell valamit, amivel Eskü nélkül tudjuk vizsgálni a kétes hovatartozású idegeneket – azzal is lehet, csak annyi Esküt fenntartani drága, és nem gazdaságos. És van felső határa, hogy hány Esküt bírunk el egy időben. Úgy tűnik, elfogadták, hogy mi a Saint Denis-i Szabadítmány vagyunk, és Franky vezényletével fel is vettük a diplomáciai kapcsolatot. Ennek része, hogy adunk kontaktot, és ha látogatóba mennénk egymáshoz, szólunk előre – és ha szállás kell rövid időre, azt biztosítjuk egymásnak, jutányos díjazásért fejében. Az értesítési kötelezettséggel összefügg, hogy a Szabadítmány Titkára lettem. (Az én számomat adtuk meg.)

Orléans-ban Buborék fog ránk vigyázni, hogy részint ne dugjuk a fejünket a helyi élővilág szájába, részint meg mi se csontozzunk ki senkit. A Smaragd Udvar, úgy nézem, megkedvelte a buránkat, de van még három másik, és nem biztos, hogy mindenki ránézésre felismer, hogy mi itt vendégek vagyunk. Amúgy is vannak arra utaló jelek, hogy az egyes Udvarok egyes tagjai nem egészen vannak zsírban.

Trécseltem pár arccal, köztük Buborékkal, akit mindig öröm látni, de a gondolataim az esti fellépés körül forogtak. Legutoljára, amikor önként léptem fel, az Artillerie-ban, már pár száz, pár ezer ember volt a közönség – ami azóta történt, arról nem beszélünk, de ez a szám sokáig nulla volt – most harmincan várták, hogy végre belőjem a sérómat. Azért ez sok szempontból keményebb tömeg volt – eltérő zenei ízlések, nem is feltétlenül bulizni akartak, és nem voltak gyanús külsejű alakok, akik a megfelelő pszichoaktív rásegítéssel csencseltek volna a zúzni vágyókkal.

Hoztam két kész számot, amivel elég jól megalapoztam a hangulatot, meg is indult a tánc, és igazából, igazából idáig is terveztem a dolgot, de aztán beröffent az egóm tizenhat literes dízelzabáló szörnyetege, és azt mondtam magamnak, hogy ez így nem elég, ez így biztonsági játék, ez a helyzet itt az, amikor a tizenkilencre lapot kell húzni. Húztam is.

Huszonegy.

Tényleg a belemet kidolgoztam a pultnál, csorgott ki a fülemen a misztikus hatalom, amikor építettem az előadást – improvizáció volt az egész, és ha előveszed a krokodilcsipeszeket, akkor sem valószínű, hogy ezt pont így, pont ezzel a hatással még egyszer meg tudnám csinálni. A hangulat elkapott, és órákig nem is eresztett, az egyik, ha nem a legjobb buli volt, amin valaha voltam. (Kölökként nem volt pénzem a nagy előadók koncertjeire, utána meg már szakmabeliként, riválisként tekintettem rájuk.) Kábé a felénél estem volna a fejemre, ha Henri nem áll be segíteni, de csöppet sem bánom, hogy kihajtottam magam.
Ez az alkalom az én kis privát világomban történelmi.
Az új Michel első fellépése.

Köszi, srácok, hogy segítettetek.