Redundáns Naplóm!

Tökéletes egzisztenciális krízis üzemmód. Az.

Sokat segítettek a beszélgetések, nem kevés pia (ugyan az depresszáns, de baszni bele) és 3-4 Migralgine. Celine megkínált egy füves cigivel is, de Noella lebeszélt róla, szerinte éppen elég, hogy ópiátot keverek alkohollal. Mindezek után simán felszívott egy csík kokaint.

Na, ez a bekezdés pont jól jelképezi, hogy mi a bajom. Alapvetően az, hogy ez az egész nekem nem normális. Semmi nem normális. Az egész világ megőrült!

Mindegy. Haladjunk szépen sorjában.

Vasárnap ugye becuccoltunk a kisházba és vergődhettem az ágyban a kérdéseimmel álmatlanul, miközben Celine nagyjából békésen aludt. Kivéve, amikor felébredt hányni, de inkább csak aggódva néztem, nem kérdeztem semmit.

Hétfő (!!!) reggel fél nyolckor folyamatos csengetésre ébredtünk: a szomszéd ránk hívta a csendőröket, mondván többnyire üres a ház, most meg itt vagyunk egy furgonnal, biztosan betörők vagyunk. Celine simán előadta az „apukám ügyvéd, menjenek a picsába” performanszt, miközben én vadul telefonáltam Noellának, hogy „bocsika, az este becuccoltunk anélkül, hogy szóltam volna, húzd ide a kicsi segged, kurva gyorsan”. Átadtam a telefont a főcsendőrnek, abban maradtak, hogy megvárják, amíg megérkezik valami hivatalos papírral, hogy jogunk van egyáltalán a házban lenni. Behívtuk őket, főztünk egy kávét, barátságtalanul pislogtunk egymásra és rövid mondatokban taglaltuk az időjárást. Kurva hideg. Végül Noella becsörtetett és elsimította a helyzetet, bár volt egy kis fennakadás, amikor a hadnagy megkérdezte, hogy honnan is indult és rövid fejszámolás után közölte, hogy ez a kis teleportálás 300 Euró lesz, plusz a jogosítványa. Aztán elröhögte magát a megnyúlt arcunkat látva, megköszönte a kávét és leléptek. Noella meg átment a szomszédhoz egyszerre megköszönni, hogy figyelt és lebaszni a csendőrök miatt. Erős nyitása a napnak, de a korábbiakat figyelembe véve: ez tyúkszar.

QT ezután becuccolt a vezetékes telefonnal a fürdőszobába (a mobilokat behajította a fagyasztóba), én meg a terítőn számoltam a virágokat, amíg Noella vissza nem jött. Rövid képzavar után tisztáztuk, hogy ki-miért-hogyan néz ki és mennyire Elcserélt, aztán belevágtam a közepébe és talán kissé hisztérikusan eldaráltam neki az elmúlt… illetve lófaszt elmúlt, a meg sem történt három nap eseményeit az én szemszögemből. A végére szerencsére kaptam segítséget is, mert már rongyosra beszéltem a számat: QT is becsatlakozott, miközben a zsebeiből, kabátjából, táskájából kismillió jegyzetet szórt ki az asztalra. Szalvéta, papírzsepi, tankolásról blokk, vonatjegy, mindenféle szarság össze-vissza firkálva nevekkel, dátumokkal, címekkel.

Igazából engem lepett meg inkább, hogy Noella rohadtul nem lepődik meg semmin, csak eltűnik a nappaliban, aztán szó nélkül lebasz az asztalra egy marék tollat, egy füzetet és egy rakás rajzszöget. Aztán elkezdtük összerakni a miafaszt. Ami első nekifutásra tartott vagy öt percig, mert beleszaladtunk abba, hogy ugyan mind Elcseréltek vagyunk, de „ő nem tudhatja, amit mi tudunk, hogy ő nem tudja…”, amiből hisztérikus röhögés lett, miután Noella totál faarccal rákérdezett, hogy a szupertitkos párizsi Elcserélt rendre gondolunk vagy az időhöz fűződő misztikus kapcsolatunkra? Végül előkapart egy üveg vodkát, ittunk egy kört és nekikezdtünk a melónak.

Kiválogattuk és feltűztük a rakás biszbaszt a konyhaszekrényre és három óra alatt összeraktunk mindent: Charles és Anne-Marie balesete, időugrasztás, QT jövőbeli tudatának időutazása, Cerebro mérhetetlen szerelme Trinity iránt, Virginie bekattanása és gyújtogatása, David bekattanása és tömeggyilkolása, mindenféle Elcserélt kapcsolatok Rouen-ben és Calais-ban, Barbara, Gérard, Félix, mellette Noella, aki mindenféle lehetséges jövőket lát (csak kétszer szóltunk be neki, hogy ezt bezzeg nem láttad, nem értékelte), aztán csak bámultuk a jegyzeteket meg egymást. Hogy akkor most mihez is kezdjünk ezzel?

QT elkérte Noella kocsiját (hello, déjà vu!) és felment Párizsba a Szabadítmánnyal értekezni, mi meg elindultunk Orléans-ba, hogy ne kattanjak be teljesen és nagyjából megismételtük a nem megtörtént eseményeket. Meglátogattuk Mamust és kitárgyaltuk Anyu szakértését, a nem-vőlegényem Gérard-t, az új munkámat. Együtt ebédeltünk a csajokkal, Emilie „megint” problémás volt a gyerekek miatt, de megoldotta, Audrey pedig „ismét” előadhatta a sirámait, amiért egy vega faszival van, aki nem szereti, ha leszopják. Nem, még véletlen sem volt visszafogottabb az étteremben, mint „korábban” a Mamusnál.

Noella elkísért haza is, hősiesen elviselve Anyu hülyeségeit, aki valami vízóra-csere miatt nem dolgozott éppen, így volt ideje és lehetősége kioktatni a döntéseim helytelenségét illetően. Persze leginkább az fáj neki, hogy amióta elmentem az egyetemre, szerinte teljesen kirekesztem az életemből és már ki sem kértem a véleményét a lakásvásárlásról, az állás elfogadásáról. Sajnos hozzá kell szoknia, mert naná, hogy kirekesztem az életemből! Egyrészt biztosan nem hinné el, hogy gyakorlatilag tényleg „elraboltak az idegenek” és átformálták a testem, megöltem a saját idegen másolatomat, csatlakoztam egy szektához, betörtem egy múzeumba, emellett több afrikai zsoldost is megöltem, de nem kell izgulni, milliomos vagyok, ja és nem lehet gyerekem. Másrészt meg ha elhinné, akkor mi lenne? Vagy engem záratna be, vagy ő roppanna össze és mehetne a játszóházba. Nem véletlen, hogy Papus is úgy nevelte fel, hogy soha nem mondta el neki az igazat.

Miközben pakoltuk a cuccaimat, teljesen beütött a depresszió. Szerencsére nem voltam egyedül, így volt kivel megbeszélni, de ettől még nem lett sokkal könnyebb. Hirtelen jött ez az egész trauma, az elrablással, a töredékes és egyben borzalmas emlékfoszlányokkal, az irreális megmentéssel. Ha tükörbe nézek, külön erőfeszítésbe kerül, mágia kell hozzá, hogy az emberi önmagamat lássam, mert egyébként csak egy deformált ufonauta bámul vissza rám. Mennyire lehet a saját testem az igazság, ha nem alapvetően természetes látnom, hanem előbb el kell fednem egy másik igazságot? Talán ilyen érzés lehet transzneműnek vagy testképzavaros anorexiásnak lenni, a lelked tudja, érzi, hogy ez nem a te tested, hanem valaki másé, mégis bele vagy zárva és kénytelen vagy együtt élni vele. Mindeközben azt is érzem, hogy a reflexes tudás az enyém, valamikor, valahol, valahogyan én szereztem meg, én szenvedtem, hogy az enyém legyen.

Eltelt két borzasztóan hosszú, eseménydús hónap és kezdem érteni a párizsiakat, hogy miért kergettek keresztül mindezen. Nem hagytak időt, lehetőséget nekünk arra, hogy magunkba zuhanjunk, hogy olyan kérdéseket tegyünk fel, amikre igazából nincsenek válaszok. Mivel nekik sincsenek eszközeik a lelki sérülések megoldására, ezért belöktek egy olyan világba, ahol folyamatos krízis üzemmódban pörögsz, a füleden folyik ki az adrenalin és nincs időd a saját nyomorodon merengeni. Ha nem tudsz különbséget tenni a fantasztikum és a valóság között, akkor a „normális” helyett vetődj bele a titkos-szektás, ügynökös, alvilági életbe, ahol amúgy sem a „rendes emberek” szabályai szerint működnek a dolgok. Csodálatosan félelmetes és hatékony az emberi elme, ha adaptálódásról van szó, bár mindig vannak maradandó sérülések. Két hónap feszített tempó elég volt ahhoz, hogy már azt tudjam mondani, hogy az ott az én életem, azok ott az én közösségem, az ott az én hitvallásom – ez vagyok én. Még akkor is, ha igazán pontosan meg sem tudom mondani, hogy akkor most ki vagyok én?

Belegondolni sem merek, hogy milyen lett volna, ha a Rend tagjai áldozatként kezelnek az elején és kíméletesen dédelgetnek a sérülésekkel együtt. Ráadásul nem csak engem, hanem mindannyiunkat egyszerre. Egészen biztosan összezuhanunk és szétesünk. Most valahogy… más. Nehéz, de nem roppanok össze a súly alatt. Egy nehezen elfogadható realitás, aminek vannak szabályai és keretei, hatások és ellenhatások. Egy rendezettség, amit végül el tudok fogadni az előző szabályrendszer helyett.

Nem árt ezt észben tartani, ha tényleg komolyan tolni fogjuk ezt a Szabadítmány dolgot és előbb-utóbb a mi ölünkbe is hullanak frissen szabadultak. Feladat kell, célok kellenek, iránymutatás kell, mivel nekünk sincs eszközünk arra, hogy a traumákat kezeljük. Persze mindezekhez nekünk is rengeteg kérdést kell feltennünk, ha fel akarunk készülni arra, hogy rengeteg választ kell majd adnunk. Semmit nem segít ebben, hogy szinte végtelen az információ és rettenetesen kevés az idő tanulni. A Rend szándékosan eltitkol dolgokat, amiket még, vagy egyáltalán nem kéne tudnunk szerintük. Másrészt nem szándékoltan kifelejt fontos dolgokat, amik számukra már annyira triviális cselekvések, hogy eszükbe sem jut már, hogy egy újszülöttnek minden vicc új.

Nem egész egy hét telt el, egészen pontosan négy nap összezárva a kisházban (ami azért nem is olyan kicsi, főleg ha takarításról van szó) Noellával és felerészben QT-val, és több dolgot tanulhattam az elcserélt mágiáról, a glamúrról, az érzelmekről, a Sövényről és az Uradalmak jogos és túltolt paranoiájáról, mint a két hónap alatt összesen. Természetesen dühös vagyok és letámadnám Andrét, Dixie-t, Trixie-t, mindenkit és bárkit, akire egy kicsit is vezetőként tekintek érzésem szerint, hogy miért nem oktattak, mi a fenére vártak és várnak még? De próbálok lenyugodni és elfogadni, hogy hiába tizenéves előnyök, ez még mindig, még a „nagyoknak” is csak egy vak-vezet-világtalant helyzet és menet közben tanulják folyamatosan, hogyan lehet a saját elcseszett létezésük megélése mellett a közösséget összetartani és más szerencsétlenek hóna alá nyúlni, hogy ne emésszék el magukat.

Fogalmam sincs, hogyan fogunk helytállni. Fogalmam sincs, hogyan fogunk megismerkedni olyan más közösségekkel, akik rettegnek attól, hogy az új, ismeretlen arc mögött egy Fae szolgája is rejtőzhet, egy kém, egy áruló. Fogalmam sincs, hogyan birkózunk meg a saját potenciális gyilkosainkkal, hiába áll rendelkezésünkre minden információ, ha egyszer még jobbára ártatlanok. Fogalmam sincs, hogyan éljünk egy igaz életet, amikor hazugságokból kell várat építenünk, hogy egyáltalán életben maradjunk.

Mindegy, meglátjuk. QT holnap reggel visszamegy Párizsba a cuccaimmal, délután meg érkezik a Szabadítmány és Michel koncertet ad egy tucat Elcseréltnek. Aztán majd lesz valahogy, megyünk valahova, csinálunk valamit. Adaptálódunk és helytállunk. Mivel más lehetőségünk nincsen és reménykedünk, hogy közben nem veszítjük el a fogásunkat a valóságon. Ha valaki, akiben bízom, azt mondja „rohanj” – akkor rohanok, ha azt mondja „feküdj” – akkor vetődök.

Csak legyen mindig valaki, akiben bízni lehet.