2021. október hónap bejegyzései

Dolgok Barbara fejében

Minden vélemény számít!

Barbara továbbra sem bírt az önreflexió művészetével, és a tőle kitelő legtöbbet megtette azért, hogy ne kelljen elgondolkodnia saját magán, az érzelmein, vagy, egyáltalán azon, hogy mi történik vele – de azért vannak pillanatok, amikor a fejében dúló homokvihar csak elé sodorja a gondolatait.

Mint amikor nézi a táncoló plafont, az azt átlósan keresztülszelő fénycsíkot, amit egy ajtó és a mögötte világító lámpa húz rá, és már inkább fáradt, mint részeg, és most először gondolja át, hogy hol van – olyan este 9 óta.

– Ugye nem vagy sorozatgyilkos? Engem már ugyanaz kétszer megölt. Ez ugye nem tesz áldozattípussá? Neked mi lenne a signature-öd, ha sorozatgyilkos lennél?

Azt a dolgot sem sikerült még feldolgozni, hogy megint ennek a srácnak az ágyában van. Egy részről ez tök természetes, mert ha nem így történt volna, akkor a múltkor Barbara elment volna a fejért, és akkor még az is lehet, hogy az indította volna el a meg nem történt jövő újraírását. Másrészről meg Barbara azóta tudta, hogy a Belga kell, mióta elvitte őket magukkal arra az agyament küldetésre, az alakváltással – őszintén lenyűgözte ez a pofátlanság, ahogy olyanok azok arcát rakja rájuk, akikkel épp egy hete kardoztak Rouenben.

Igen, fasza dolog kirabolni (és meggyilkolni) egy afrikai hadurat is, persze, de az arra vonatkozó tervet nem is a vonaton ülve tudták meg.

Ő is olyan hülye, mint te.

– Te is annyi szarba keveredsz, mint mi? – lehelletnyi aggodalom, amikor rájön, hogy a másiknak is van élete.

Régebben tolja, mint te, nyugi. Nem lesz baj. 

Ja, de akkor mi a kérdés? Mi a harmadrész? Barbara nem tudja, de szerencsére nem kell tudnia, mert pár óra múlva már egy repülőn fog ülni, talán nem annyira másnaposan, viszont kialvatlanul, és egyszerre csak kevés dologra képes fókuszálni – csoda, hogy Charles a buliban eszébe jutott. Hát nem?

És akkor ott van még az is, hogy mennyire megnőtt  fejében a homokvihar – ez ezelőtt nem volt, ezelőtt tisztán és élesen látta a világot, most pedig  a szavak, betűk és formák mögött végtelenbe nyíló történetek vannak, a tárgyak széle bizsereg, és a…

…mit szoktak ilyenkor csinálni az emberek? Miért kell fenntartani a szemkontaktust, a gondolatmenetet, miért pont ezek az értelmetlenségek a megfelelő válaszok? Ez sosem volt még kérdés, most meg úgy folyik ki Barbara ujjai közül minden válasz, mint a homok.

Egy korábbi Barbara tulajdonított volna jelentőséget annak, hogy a másik előbb hívja fel, hogy felhívja, hogy érdeklődik.

Most csak dugni jöttél, nem? Ha nem szól, akkor nem jut eszedbe keresni. 

Tudom két nevemet is, és nem tudom, melyik az igazi, és a másik miért nem az, és egyik mellé sem kapcsolódik a testvérem. És mindkettőt megölték. Vagy majdnem. Mindeközben egy látomásban végignéztem a halálomat és a halálodat is és aztán egy tök másik idősíkról beszélgettem az arccal a jövőből, aki meg akarja akadályozni a Skynet… ez nem a Terminátor sztorija?

– Én amúgy nagyon örülök annak, hogy nem vagy áruló.

Ebből az egészből vajon mi hallatszott ki?

– Ne hagyj gondolkodni.

Barbara ott hagy:

– Egy darab arany nyakláncot.

– Egy darab kicsit hibás vihargyújtót

– Pár szem cukorkát és egy fél tábla csokit, ami kiszóródott a kabátja zsebéből, és Barbara csak a földről szedte fel őket, de el már nem rakta

– Visszaadja azt a valamit, ami búcsúzáskor elemelt a Belga zsebéből, és a férfi rászólt, hogy arra még szüksége lenne a jövőben. Barbara nem is emlékszik rá, hogy a tárcája, kulcsa, vagy mi lett volna.

– Az inget, amit még a reggel gyorsan magára vett, nem adja vissza.

 

 

Catherine • Blog – 2005/03A+

Minden vélemény számít!

Redundáns Naplóm!

Tökéletes egzisztenciális krízis üzemmód. Az.

Sokat segítettek a beszélgetések, nem kevés pia (ugyan az depresszáns, de baszni bele) és 3-4 Migralgine. Celine megkínált egy füves cigivel is, de Noella lebeszélt róla, szerinte éppen elég, hogy ópiátot keverek alkohollal. Mindezek után simán felszívott egy csík kokaint.

Na, ez a bekezdés pont jól jelképezi, hogy mi a bajom. Alapvetően az, hogy ez az egész nekem nem normális. Semmi nem normális. Az egész világ megőrült!

Mindegy. Haladjunk szépen sorjában.

Vasárnap ugye becuccoltunk a kisházba és vergődhettem az ágyban a kérdéseimmel álmatlanul, miközben Celine nagyjából békésen aludt. Kivéve, amikor felébredt hányni, de inkább csak aggódva néztem, nem kérdeztem semmit.

Hétfő (!!!) reggel fél nyolckor folyamatos csengetésre ébredtünk: a szomszéd ránk hívta a csendőröket, mondván többnyire üres a ház, most meg itt vagyunk egy furgonnal, biztosan betörők vagyunk. Celine simán előadta az „apukám ügyvéd, menjenek a picsába” performanszt, miközben én vadul telefonáltam Noellának, hogy „bocsika, az este becuccoltunk anélkül, hogy szóltam volna, húzd ide a kicsi segged, kurva gyorsan”. Átadtam a telefont a főcsendőrnek, abban maradtak, hogy megvárják, amíg megérkezik valami hivatalos papírral, hogy jogunk van egyáltalán a házban lenni. Behívtuk őket, főztünk egy kávét, barátságtalanul pislogtunk egymásra és rövid mondatokban taglaltuk az időjárást. Kurva hideg. Végül Noella becsörtetett és elsimította a helyzetet, bár volt egy kis fennakadás, amikor a hadnagy megkérdezte, hogy honnan is indult és rövid fejszámolás után közölte, hogy ez a kis teleportálás 300 Euró lesz, plusz a jogosítványa. Aztán elröhögte magát a megnyúlt arcunkat látva, megköszönte a kávét és leléptek. Noella meg átment a szomszédhoz egyszerre megköszönni, hogy figyelt és lebaszni a csendőrök miatt. Erős nyitása a napnak, de a korábbiakat figyelembe véve: ez tyúkszar.

QT ezután becuccolt a vezetékes telefonnal a fürdőszobába (a mobilokat behajította a fagyasztóba), én meg a terítőn számoltam a virágokat, amíg Noella vissza nem jött. Rövid képzavar után tisztáztuk, hogy ki-miért-hogyan néz ki és mennyire Elcserélt, aztán belevágtam a közepébe és talán kissé hisztérikusan eldaráltam neki az elmúlt… illetve lófaszt elmúlt, a meg sem történt három nap eseményeit az én szemszögemből. A végére szerencsére kaptam segítséget is, mert már rongyosra beszéltem a számat: QT is becsatlakozott, miközben a zsebeiből, kabátjából, táskájából kismillió jegyzetet szórt ki az asztalra. Szalvéta, papírzsepi, tankolásról blokk, vonatjegy, mindenféle szarság össze-vissza firkálva nevekkel, dátumokkal, címekkel.

Igazából engem lepett meg inkább, hogy Noella rohadtul nem lepődik meg semmin, csak eltűnik a nappaliban, aztán szó nélkül lebasz az asztalra egy marék tollat, egy füzetet és egy rakás rajzszöget. Aztán elkezdtük összerakni a miafaszt. Ami első nekifutásra tartott vagy öt percig, mert beleszaladtunk abba, hogy ugyan mind Elcseréltek vagyunk, de „ő nem tudhatja, amit mi tudunk, hogy ő nem tudja…”, amiből hisztérikus röhögés lett, miután Noella totál faarccal rákérdezett, hogy a szupertitkos párizsi Elcserélt rendre gondolunk vagy az időhöz fűződő misztikus kapcsolatunkra? Végül előkapart egy üveg vodkát, ittunk egy kört és nekikezdtünk a melónak.

Kiválogattuk és feltűztük a rakás biszbaszt a konyhaszekrényre és három óra alatt összeraktunk mindent: Charles és Anne-Marie balesete, időugrasztás, QT jövőbeli tudatának időutazása, Cerebro mérhetetlen szerelme Trinity iránt, Virginie bekattanása és gyújtogatása, David bekattanása és tömeggyilkolása, mindenféle Elcserélt kapcsolatok Rouen-ben és Calais-ban, Barbara, Gérard, Félix, mellette Noella, aki mindenféle lehetséges jövőket lát (csak kétszer szóltunk be neki, hogy ezt bezzeg nem láttad, nem értékelte), aztán csak bámultuk a jegyzeteket meg egymást. Hogy akkor most mihez is kezdjünk ezzel?

QT elkérte Noella kocsiját (hello, déjà vu!) és felment Párizsba a Szabadítmánnyal értekezni, mi meg elindultunk Orléans-ba, hogy ne kattanjak be teljesen és nagyjából megismételtük a nem megtörtént eseményeket. Meglátogattuk Mamust és kitárgyaltuk Anyu szakértését, a nem-vőlegényem Gérard-t, az új munkámat. Együtt ebédeltünk a csajokkal, Emilie „megint” problémás volt a gyerekek miatt, de megoldotta, Audrey pedig „ismét” előadhatta a sirámait, amiért egy vega faszival van, aki nem szereti, ha leszopják. Nem, még véletlen sem volt visszafogottabb az étteremben, mint „korábban” a Mamusnál.

Noella elkísért haza is, hősiesen elviselve Anyu hülyeségeit, aki valami vízóra-csere miatt nem dolgozott éppen, így volt ideje és lehetősége kioktatni a döntéseim helytelenségét illetően. Persze leginkább az fáj neki, hogy amióta elmentem az egyetemre, szerinte teljesen kirekesztem az életemből és már ki sem kértem a véleményét a lakásvásárlásról, az állás elfogadásáról. Sajnos hozzá kell szoknia, mert naná, hogy kirekesztem az életemből! Egyrészt biztosan nem hinné el, hogy gyakorlatilag tényleg „elraboltak az idegenek” és átformálták a testem, megöltem a saját idegen másolatomat, csatlakoztam egy szektához, betörtem egy múzeumba, emellett több afrikai zsoldost is megöltem, de nem kell izgulni, milliomos vagyok, ja és nem lehet gyerekem. Másrészt meg ha elhinné, akkor mi lenne? Vagy engem záratna be, vagy ő roppanna össze és mehetne a játszóházba. Nem véletlen, hogy Papus is úgy nevelte fel, hogy soha nem mondta el neki az igazat.

Miközben pakoltuk a cuccaimat, teljesen beütött a depresszió. Szerencsére nem voltam egyedül, így volt kivel megbeszélni, de ettől még nem lett sokkal könnyebb. Hirtelen jött ez az egész trauma, az elrablással, a töredékes és egyben borzalmas emlékfoszlányokkal, az irreális megmentéssel. Ha tükörbe nézek, külön erőfeszítésbe kerül, mágia kell hozzá, hogy az emberi önmagamat lássam, mert egyébként csak egy deformált ufonauta bámul vissza rám. Mennyire lehet a saját testem az igazság, ha nem alapvetően természetes látnom, hanem előbb el kell fednem egy másik igazságot? Talán ilyen érzés lehet transzneműnek vagy testképzavaros anorexiásnak lenni, a lelked tudja, érzi, hogy ez nem a te tested, hanem valaki másé, mégis bele vagy zárva és kénytelen vagy együtt élni vele. Mindeközben azt is érzem, hogy a reflexes tudás az enyém, valamikor, valahol, valahogyan én szereztem meg, én szenvedtem, hogy az enyém legyen.

Eltelt két borzasztóan hosszú, eseménydús hónap és kezdem érteni a párizsiakat, hogy miért kergettek keresztül mindezen. Nem hagytak időt, lehetőséget nekünk arra, hogy magunkba zuhanjunk, hogy olyan kérdéseket tegyünk fel, amikre igazából nincsenek válaszok. Mivel nekik sincsenek eszközeik a lelki sérülések megoldására, ezért belöktek egy olyan világba, ahol folyamatos krízis üzemmódban pörögsz, a füleden folyik ki az adrenalin és nincs időd a saját nyomorodon merengeni. Ha nem tudsz különbséget tenni a fantasztikum és a valóság között, akkor a „normális” helyett vetődj bele a titkos-szektás, ügynökös, alvilági életbe, ahol amúgy sem a „rendes emberek” szabályai szerint működnek a dolgok. Csodálatosan félelmetes és hatékony az emberi elme, ha adaptálódásról van szó, bár mindig vannak maradandó sérülések. Két hónap feszített tempó elég volt ahhoz, hogy már azt tudjam mondani, hogy az ott az én életem, azok ott az én közösségem, az ott az én hitvallásom – ez vagyok én. Még akkor is, ha igazán pontosan meg sem tudom mondani, hogy akkor most ki vagyok én?

Belegondolni sem merek, hogy milyen lett volna, ha a Rend tagjai áldozatként kezelnek az elején és kíméletesen dédelgetnek a sérülésekkel együtt. Ráadásul nem csak engem, hanem mindannyiunkat egyszerre. Egészen biztosan összezuhanunk és szétesünk. Most valahogy… más. Nehéz, de nem roppanok össze a súly alatt. Egy nehezen elfogadható realitás, aminek vannak szabályai és keretei, hatások és ellenhatások. Egy rendezettség, amit végül el tudok fogadni az előző szabályrendszer helyett.

Nem árt ezt észben tartani, ha tényleg komolyan tolni fogjuk ezt a Szabadítmány dolgot és előbb-utóbb a mi ölünkbe is hullanak frissen szabadultak. Feladat kell, célok kellenek, iránymutatás kell, mivel nekünk sincs eszközünk arra, hogy a traumákat kezeljük. Persze mindezekhez nekünk is rengeteg kérdést kell feltennünk, ha fel akarunk készülni arra, hogy rengeteg választ kell majd adnunk. Semmit nem segít ebben, hogy szinte végtelen az információ és rettenetesen kevés az idő tanulni. A Rend szándékosan eltitkol dolgokat, amiket még, vagy egyáltalán nem kéne tudnunk szerintük. Másrészt nem szándékoltan kifelejt fontos dolgokat, amik számukra már annyira triviális cselekvések, hogy eszükbe sem jut már, hogy egy újszülöttnek minden vicc új.

Nem egész egy hét telt el, egészen pontosan négy nap összezárva a kisházban (ami azért nem is olyan kicsi, főleg ha takarításról van szó) Noellával és felerészben QT-val, és több dolgot tanulhattam az elcserélt mágiáról, a glamúrról, az érzelmekről, a Sövényről és az Uradalmak jogos és túltolt paranoiájáról, mint a két hónap alatt összesen. Természetesen dühös vagyok és letámadnám Andrét, Dixie-t, Trixie-t, mindenkit és bárkit, akire egy kicsit is vezetőként tekintek érzésem szerint, hogy miért nem oktattak, mi a fenére vártak és várnak még? De próbálok lenyugodni és elfogadni, hogy hiába tizenéves előnyök, ez még mindig, még a „nagyoknak” is csak egy vak-vezet-világtalant helyzet és menet közben tanulják folyamatosan, hogyan lehet a saját elcseszett létezésük megélése mellett a közösséget összetartani és más szerencsétlenek hóna alá nyúlni, hogy ne emésszék el magukat.

Fogalmam sincs, hogyan fogunk helytállni. Fogalmam sincs, hogyan fogunk megismerkedni olyan más közösségekkel, akik rettegnek attól, hogy az új, ismeretlen arc mögött egy Fae szolgája is rejtőzhet, egy kém, egy áruló. Fogalmam sincs, hogyan birkózunk meg a saját potenciális gyilkosainkkal, hiába áll rendelkezésünkre minden információ, ha egyszer még jobbára ártatlanok. Fogalmam sincs, hogyan éljünk egy igaz életet, amikor hazugságokból kell várat építenünk, hogy egyáltalán életben maradjunk.

Mindegy, meglátjuk. QT holnap reggel visszamegy Párizsba a cuccaimmal, délután meg érkezik a Szabadítmány és Michel koncertet ad egy tucat Elcseréltnek. Aztán majd lesz valahogy, megyünk valahova, csinálunk valamit. Adaptálódunk és helytállunk. Mivel más lehetőségünk nincsen és reménykedünk, hogy közben nem veszítjük el a fogásunkat a valóságon. Ha valaki, akiben bízom, azt mondja „rohanj” – akkor rohanok, ha azt mondja „feküdj” – akkor vetődök.

Csak legyen mindig valaki, akiben bízni lehet.

2005/06 – A Szabadítmány zötyög a körgyűrű felé

Minden vélemény számít!

„Sistergő kanócú dinamitrudakkal zsonglőrködés és hajóvonták találkozása tilos!”

Szóval ott voltunk egy sorozatgyilkos mementóival, egy szétkapott szerver komponenseivel, és egy mindinkább döglöttkutya-szagú tetemmel egy lopott, piros furgonban, és erősen tűnődtünk, hogy hol tudnánk egy ilyet elrekkenteni. Mármint a tetemet. Még mielőtt egy véletlenszerű közúti ellenőrzés egészen szürreális hajszáig vagy véres erőszakig pörögne túl. Végül arra jutottunk Barbarával, hogy Guillaume-hoz visszük, aki a másik Michel, aki az általunk ismert két Halál-pap nyugodtabbika, aki várhatóan nem lepődik meg, ha fura dolgokat viszünk neki.

Guillaume meglepődött némiképp, főleg, mert azt a kurva furgont valójában nem loptuk el, és ez most jutott a valóság eszébe, nem messze az ipartelep kapujától. Ugyanis amikor elloptuk, akkor éppen visszafele jöttünk Buborék brazíliai főgonosztanyájáról, az meg ugye nem történt meg. Így aztán dobtunk egy laza seggest, amikor szétfoszlott alólunk az autó. Guillaume mindenesetre segített becuccolni, kaptunk teát meg alkoholt, és némi jogos értetlenkedés után nekiállt megvizsgálni azt, ami Gérard másolatából megmaradt. Aztán a tetem elkezdett kicsit bomlani meg szöttyedni, és egyébként is összemenni, ezért megállapodtunk, hogy bekúrja egy konténerbe, amíg felismerhetetlen nem lesz. Barbarán erősen kezdett látszani az elmúlt pár nap mentális gyomros-sorozata. Guillaume önjáró módon, az orvosi esküje határterületén rallizva, belényomott némi emléksimítót – a rohypnol terápiás célú alkalmazásával szerintem úttörő a szakmában. Én közepesen benyomtam, amíg neki segítettem egy tisztázatlan eredetű, határozottan emberi holttestet megfosztani az ismertőjegyeitől. Megkértük Franky-t és Gérardot, hogy jöjjenek értünk, mert egyikünk sem volt vezetésre alkalmas állapotban, és autónk sem volt. Bepakoltunk, elbúcsúztunk Guillaume-tól, majd visszatértünk a festői Saint Denis-be.

Miután másnap nagyjából felfogtuk, hogy merre van az arccal előre, megérkezett Kicsi QT, akinek lehet, hogy egy kicsit még bizarrabb volt ez az egész időugrasztás téma, mert ő tevőlegesen is részt vett benne, mialatt a jövőbeli énjével osztozott a saját testén. Ha OZ amúgy nem lenne a stricitriád egyik tagja, most sóhajtva nyúlna a vödrös amfetamin után, hogy minden érintettel foglalkozni tudjon. Így viszont kurvára nem mondunk neki semmit.

Ő is megerősítette, hogy a szalvétákon és post-iteken keresztül kommunikáló jövőbeli énje Cerebrót azonosította Rejtőzőként, és Oz szerinte ledúr mindenkit („…Télapó ittas, dagadt a mája, fél a cipője…”). Egyeztettük a feljegyzéseinket, pQT kapott egy példányt a modern dokumentarista pikareszk istenveréséből, amit jobb híján nevezzünk a naplómnak. Megbeszéltük, hogy elkezdi finoman nyaggatni az apját, Nicolas-t, hogy kicsit nagy a kitettségünk Oz felé, aki sok egyéb feladata mellett az összes menedéket is kezelgeti. Ez a kiégés mellett azzal is fenyeget, hogy nem tudunk hova elbújni előle, amikor begőzöl Virginie esetleges halála miatt. Szerinte a problémánkra Pyramide, Trixie, és Jérome adhat megbízható megoldást – ők azok, akik megbízhatóak, és állnak is valahol a ranglétrán. Végül úgy döntöttünk, hogy Trixie-t vonjuk be. Kérdésünkre Kicsi QT elmondta, hogy Essa tudhat kontaktot Félixhez, aki kicsit olyannak tűnik, mint az Incidens, Amiről Nem Beszélünk – úgy látom, az ő ügyében mindenki teljesen korrektül járt el, és mégis ő cseszett rá (bár a Wyrd szerint a bürokratikus tökölődések ellenére is a Múló Idő kegyében maradt).

Na de nem is ez az igazán gáz, hanem, hogy tudjuk, hogy van két és fél árulónk, akikről a világon semmiféle bizonyítékunk nincs, mert az a valóságvonal, ahol ez kiderült, szépen lefűződött, mint egy holtág, és csak azért tudunk egyáltalán bármit az ott történtekről, mert a Múló Idő ajándékainak egyike ez. A túl erős beavatkozás azzal járhat, hogy a meg nem történt események haragjának vörösizzó tűzcsapja kicsit felkígyózik a popónkba, síkosító és előjáték nélkül. Mondjuk ez még mindig megtörténhet, ha mostantól semmit nem csinálunk, akkor is, mert a mindent elemésztő természetfeletti kocsmai verekedést elnapoltuk, pedig annak azért elég határozott idővonala és hullaszáma volt. Leendett. Mindegy. Érted.

Franky és Barbara átvitték Barbara másolatának formalinban úszó fejét Damienhez, és nélküle tértek vissza, de nem úgy tűnt, hogy Barbara ettől megtalálta volna az enyhet adó nagy lezárást. Mi ezalatt Gérard-ral elvittük a szervert egy olyan raktárba, ahol elfogadnak készpénzt, és nem tesznek fel hülye kérdéseket. Azt, hogy a Trinity egyik node-ját tartalmazó eszközöket valaha is üzembe fogjuk-e helyezni, nem döntöttük el – egyrészt a társaság egy része csak rossz sci-fiket olvas láthatólag, ha olvas egyáltalán ilyesmit, másrészt meg egyelőre rohadtul nincs időnk vele foglalkozni.

Engem megkeresett Jeanne, a Selymes Banda egyik tagja, és elvitt vacsorázni. Pislogtam erősen, hogy mi lehetett a háttérben, mert ennyire sosem voltunk jóban, de végül kiderült, hogy a Rend ügye, nem prostituáljuk romantikával. Kicsit hirtelen is lett volna. Szóval Zilbenjev papa volt a háttérben, akinek tudvalevőleg lógok a másolatom miatt egymillió euróval és az uzsorakamataival. Ez a rész tiszta volt, ezt elmondta Belga, ezen már kikáromkodtam és kihüledeztem magam.

Amit Jeanne mondott, az segített számokat rendelni a problémához. Zilbenjev hajlandó eltekinteni a kinyírásomtól, ha kap két egész négy tized millió eurót, és eltöretheti az összes ujjamat a kezeimen – ha még találok egy számára kezest (haha) akkor ez lealkudható 2 millió euróra, és még az ujjaim is épek maradnak. Ez esetben egy elég korrekt állandó melót kapnék az 1838-ban, szóval éheznem akkor se kéne. A második lehetőség, hogy elhúzok Párizsból két hónapig, amikor is a Selymes Brigád egy másik ügyből kifolyólag leszámol vele – az utódja pedig tiszta lapot hirdet, így ezt a kintlévőséget sem kell már számon tartani. (Teszem hozzá, Z papa a maga kőbunkó módján relatíve korrekt, de az én ízlésemnek túlságosan atomparaszt despota módon viszi a boltot, így pont rászolgált arra, amit kapni fog. Kutya sem fog vonyítani utána. És egyelőre nem látom, hogy miért érne meg nekem kétmillió eurót az, hogy megóvjam a saját döntései következményeitől.) A harmadik lehetőség, hogy felhívom Zilbenjev figyelmét a személyét fenyegető veszélyre, ezzel kinullázom a tartozásomat, de a Selymes Banda sem fog annyira kedvelni.

Én a Párizs elhagyása opció mellett voltam, de időt kértem, hogy a többiekkel is beszélni tudjak erről – bár volt egy korábbi idővonalon egy hasonló tervünk, hasonló okokból, a formalitásokra azért adni kell. Véletlenül sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy sajátomként kezelem az ő idejüket. Jeanne visszavitt a Bázisra, elbúcsúztunk, és megígértem, hogy huszonnégy órán belül válaszolok neki.

Személyesen kifejezetten jólesett, hogy mindenki igent mondott – végső soron az én testi épségem és az én lóvém miatt tették takarékra két hónapig a párizsi és a Saint Denis-i terveiket.

Trixie hajnali háromra ígérte, hogy jön, mi előkúsztunk a fogunkon, hogy megfelelő koffeinmennyiséggel emberszabásúvá emelkedjünk az ázalaglétből. Nem-Uralkodónk szétpurgálta az autóját és a telefonját. Mint az kiderült, a villámmanipuláció, a bosszantó telefonhívások, és a párizsi forgalom együttesen nem tesznek jót a finom elektronikának. GTK. Az autót eloltottam, erősen figyeltem, hogy újra ne gyulladjon. Ezalatt a többiek ellátták kávéval Trixie-t. Megtudtuk, hogy Gérard Rendbe történő felvételére legkorábban jövő héten kerülhet sor – arra is csak akkor, ha sikerül találni valakit, aki hajlandó és képes is megosztani a hatalmát vele – de legfeljebb Franky és Gérard utánunk jönnek vonattal. Mi nem ejtünk foglyokat, ezért a teljes idővonalas-árulós whiteboard-ot megmutattuk neki. Volt is nagy örülés. Felhívta a figyelmet arra, hogy ha nagyon visszaélünk ezzel a lehetetlen tudással, akkor jön a tűzcsap, amire megnyugtattuk, hogy ezen a fázison már túl vagyunk, már akkor felvettük a pozíciót, amikor a Nagykorút és Anne-Marie-t érendő autóbalesetet elkerültük, a szervereket nem juttattuk a hírszerzők kezére, és Buborék elvonszolódott a balhé útjából, szóval az aggodalmat akár el is engedhetjük. Úgyis visszajön, ha itt felejtett valamit.

A második kávé után Trixie-vel elkezdtünk tervezgetni, ami azt jelenti, hogy elmondtuk, hogy mit gondolunk, ő meg elmondta, hogy mit fog tenni. Lehetett ehhez is felvetéseket csatolni, de nem kellett nagyon rinyálni.

A Trinity jelentette problémát saját telefonokkal kezeljük. Ez elsősorban Trixie környezetét meg minket érint. Ha valakinek ez nem tetszik, próbálhat random felsorolni tíz telefonszámot, amit fejből kéne tudnia – nyilván senki nem fogja tudni. Ez azért elég ok arra, hogy kevésbé támaszkodjunk Trinity-re. Trixie nyomtatott áramkörökre gyakorolt hatása meg jól alátámasztja a technofób megközelítést. Ezt azért nem terveztük túltolni, mert Cerebrót sem akartuk megriasztani.

Virginie problémáját egyelőre azzal hidaljuk át, hogy Cerebro (igen, a Rejtőző) figyeli a kecónkat, amíg mi távol vagyunk, így remélhetőleg lesz elég bizonyíték, ha megpróbálna pirománkodni. André most épp fordulásként kikúrná a Rendből, mert miatta szopnak már hetek óta a kies Nepálban egy hegyoldalon, és ez felér egy halálos ítélettel, ezért Trixie egyelőre nem siet irányba állítani a Nagy Fehér Főnököt.

Trixie arra a döntésre jutott, hogy az Oz jelentette kockázatot azzal lehet csökkenteni, ha megoldhatatlan feladat elé állítja, amire Franky, Barbara és Abira megálmodták a kacsalábon forgó Szabadítmány-központot, de egy héten belül rendelkezésre álljon ám, és ne legyen erős a festékszag. Így lesz ürügy arra, hogy a láthatóan túl nagy terhet levegyük a válláról. Így mindenki visszatér a papír szerinti tevékenységéhez, ami nem fog osztatlan sikert aratni, de ez van. Trixie-nek elmondtuk Kicsi QT szerepét a történetben, meg azt is, hogy Oz túlhatalmának letörését tervezi. Így kisebb volt az esélye, hogy lebukjunk, hogy szervezkedünk, spontánabbnak tűnik a dolog.

Cerebrót ugyanakkor pár hétig lefoglaljuk azzal, hogy a másolatok problémájára állítjuk rá. Köztük, Barbara és Gérard között az egyetlen kapocs Félix, így, ha ő nem szervez keresztbe, nincs esélye, hogy ismét velünk kezd el foglalkozni. Hosszú távon, mivel tudjuk, mi motiválja, képesek leszünk neki csapdát állítani, vagy leterelni az extra lépésekkel megfejelt öngyilkosság fényes ösvényéről – hogy melyik lesz, még nem döntöttük el. Ismereteink szerint Essának van kontaktja Félixhez, ezt még ki kell belőle imádkozni.

Én elmondtam neki tervünket a turnéra, Trixie erre Orléans-on túl a Lyon, Nantes, Marseilles, és utána eseteg Rouen helyszíneket javasolta. Szerinte, ha sikeresek a fellépések, lehet kapcsolatot kérni a többi helyszínhez, és tovább állni. A veszélyességi skála túlvégén San Malo trónol: ez egy kalóztanya, ahová nincs kapcsolatunk, de annyira törvényen kívüli a hely, hogy ha elég szervezettek és kemények vagyunk, csak úgy senki nem fog nekünk esni. (Ezt azért inkább tartalékba tettük.)

Én amúgy úgy számolom, hogy másfél-két heteket kell ellébecolnunk, és megoldani, hogy részint addig ne rúgassuk ki magunkat, részint meg ne buktassuk le magunkat, meg ne egyen meg minket az unalom. (Ha a társaimat elnézem, erre az utóbbira azért kicsi az esély.)

Barbara kiderítette, hogy Gérard másolata trófeái közül melyik tartozik hozzá: az eredeti, aki belekeveredett a projektbe, Barbara Martinez; aki pedig Adelaide néven Nantes-ban akciózott, az Barbara Rutiere volt. Hát nem irigylem, na, az én másolatom inkább csak pénzben mérhető örökséget hagyott maga mögött. (Meg ujjakban.)

Miután Trixie elindult a legközelebbi metrómegálló irányába, nekiálltunk rákészülni a fellépésre. Átgondoltuk, mi hiányzik – a fellépéshez szükséges számokat már megírtam és felvettem, hangosítás lesz, de sok minden felmerült, amire gondolnom kellett, de azelőtt mindig volt valaki, aki ezt intézte helyettem. Villámgyorsan – bár ez fura, mert elment vele a nap jelentős része, de ahhoz képest meg, hogy mekkora meló, hihetetlenül profin és gyorsan – előállt a logó, a művésznevem (Angelus), turnénév (Szférák Zenéje), és elhívtam Barbarát, hogy segítsen nekem fellépőruhát szerezni. Kitűnően szórakoztam, és Barbara is belefeledkezett a nyüzsgésbe. Eldurrantottunk egy szabad szemmel jól látható összeget, de lett hoodie, pólók, bögrék, kulcstartók. A logó meg a hoodie bitang jól néznek ki. A pólók is faszák lesznek, minimál, de nagyon szimbolikus, egy elpazarolt vonal nincs a mintán. Barbara ehhez is ért, na. Engem meg egészen elragadott a frazeológiám, amikor elmondtam, hogy mire gondoltam ezzel az egész fellépéssel, és sikerült is fókuszálnom, hogy mi az, amit szeretnék.

Addig Franky egyeztetett Damiennel, hogy nekünk bizony nagyon kell egy rendelő, amiben Franky magánrendelésének és Abira edzőtermének is kell hely, kell hozzá parkoló, jó helyen kell, hogy legyen, és meg kell lennie kábé tíz napon belül, mert addigra a Szabadítmánynak már értékelhető válaszokat kell adnia a vendéglátói kérdésekre.

Amit elfelejtettem: Franky-t meglátogatta a tükör túloldalán tenyésző kiméra-külsejű jószág, de nem jutott át, és eltettük a problémát későbbre.

Mi van még hátra? Nem fontossági sorrendben:

  • Átvenni a merchet.
  • Szólni Jeanne-nak, hogy a Párizs elhagyása opció mellett döntöttem.
  • Megpróbálni felhajtani Rozit (őt esetleg kölcsönadom Trixie-nek, de ez majd még elválik, mert egyrészt nekünk is hasznos lenne, másrészt meg a szívem szakad meg a nyomorult miatt, hogy mennyit koslatott utánunk).
  • Telerakni a konténert, és intézkedni, hogy valaki legyen itt, amikor elviszik.
  • Adni egy üveg jó rumot Severine-nek, és megköszönni a haverságot, mert segített kikutatni a Bázis alatti járatokat, és ezzel azért küzdött – pénzben nem sok, de a szívességeket komolyan kell venni.
  • Átvenni az aranyrudat Litől, amivel tartozom Buboréknak.
  • Lebontani a Végzet Whiteboard-ját.
  • Kipurgálni a nyomtatót és a gépeket (amiket nem viszünk magunkkal).
  • Megszabadulni a Trinity-képes telefonoktól.
  • Beszélni Cerebróval, hogy figyelje a kecót (ha marad a terv).
  • Beszélni Essával, és vagy rajta keresztül üzenni Félixnek, vagy inkább rögtön elkérni tőle az elérhetőségét, hogy keresztbe ne vágja a Cerebro Cicalézer Tervet.
  • Felkészíteni a kecót, gázt elzárni, tűzjelzőket beépíteni, elrejteni (SMS-küldés király lenne).
  • Szerválni pár munkaruhát, vastag kabátot és kesztyűt, meg nyűhető cipőket.
  • Venni három hordó rendes sört és mikrózható popcornt (ezt még Buborék mondta, hogy hogyan érjük el, hogy mindenki örüljön, amikor beesünk).
  • Felkészülni az útra, átvenni a kardot Orléans-ban (ez már rendes, fegyverminőségű kard lesz, kicsit tartok is tőle).

Elindulni. Célba érni. Leküzdeni ezt a gombócot a torkomban.

Amikor célra állok, minden egyértelműbb lesz. Addig azért nem fetisizálom a megoldást, élvezem egy kicsit inkább a problémát.