„Hátrakúrok most már!”

Elengedtem ezt az alternatív idővonal sztorit a feljegyzéseimben, mert nincs jelentősége – az eredetire már várhatóan nem térünk vissza.

Az érkezés után rekordidő alatt szedtük össze a gondolatainkat, és mert Trixie-nek is fontosabb dolga akadt, a Szabadítmány alapszabályzatának újrajátszásától testületileg eltekintettünk. Oké, az időugrasztás valamennyire mindannyiunkat megviselt, én mondjuk egész jól végigszörföztem gondolatilag a felhorgadó elmebaj hullámain.

Barbara ragaszkodott a rendes kajához, amit én nem értettem annyira, mert a kebabot szeretem – errefelé jól csinálják – de ha neki fontos, akkor ehetek kultúrtápot is. Gérard annyira még nem vágja, hogy nem kell mindent mikromenedzselni, de majd belejön. Addig még várható némi pezsgés, de majd megoldják. A lakás figyelését egy Joschta nevű arc, egy megbízható humán intézte, átjött megadni a telefonszámát. A paranoiánk, amivel a Trinity-be kötött telefonjainkat fémkazettában tároljuk, ha érzékeny témákat beszélünk meg, kezd megszokássá válni.

Lassan összeáll a terv. Joschta infója szerint Gérard másolata épp egy koreai bankban dekkol (Hyundai), egy tettestársa, Piet pedig távolabbról követi. Így aztán volt időnk még az este nekiszaladni megint Gérard valamikori lakásának. Abban maradtunk, hogy a fő céljaink, nem fontossági sorrendben: a Trinity node-ját tartalmazó szerver komponenseinek lenyúlása; a Barbara másolatához tartozó nyomok eltüntetése; egy gyors nyomozás, hogy nincs-e valami még sötétebb hobbija Gérard másolatának, ami aztán az eredeti obszidián seggébe harapna; és a kiganézás, hogy ne Gérard-ról hízzon már a rendőrségi akta, ha a másolata a monomán paréj.

Egy korábban lopott piros furgon volt a főszereplő, ezzel akartuk elhozni a cuccot. Franky gondosan összeírta a szállításhoz, és a nyomeltüntetéshez és a nappali kitakarításához szükséges kellékeket. Elmentünk egy Aldiba, bosszantani a kasszásokat tíz perccel zárás előtt, a másnapi kajákat Jasmine és Franky vitték haza a Berlingóval, míg mi betörni mentünk.

Joschtáéknak szóltunk, hogy tartsák magukat távol Gérard „ikertestvérétől,” mert meredek a sztori, és ez nem biztos, hogy befér az eredeti bolt keretei közé. Azért addig őrt álltak, amíg mi pakoltunk, Pietnek meg szóltak, hogy ha bukna, fusson, semmiképp ne álljon le emberkedni. Mondjuk nem hiszem, hogy ne lehetne egy másolatot pár lőszerrel leküzdeni, de ezt macera kimagyarázni utána a rendőröknek.

Szóval felcuccoltunk mi: Abira, Barbara, Gérard, meg én.

A hölgyek nekiálltak a Barbara másolatáról készített fotókat elcuccolni, meg elrakták a fejet (ami azért elég ijesztő, ismerjük el). Aztán átkutatták a szobát.  Egy szekrényben találtak huszonhárom különböző táskát meg irattárcát, huszonhárom különböző, de határozottan Barbarára emlékeztető nőtől, szerte az országból. Arcforma, hajhossz és -szín, testalkat, mind hasonlított. A romlandó cuccokat Gérard másolata kivette, a pénzt meg az iratokat otthagyta, és bekúrta a többi közé. Az amúgy is cifra helyzetet tovább árnyalta, hogy Barbara még vákuumcsomagolt ruhadarabokat is talált, gondosan megszámozva. Köztük kettőre rá is ismert. Para.

Amikor ezt megtudtam, azért már éreztem, hogy Kópia innen ma nem megy haza, ha rajtam múlik. Ezzel a véleményemmel csatlakoztam a konszenzushoz, így a terveink egy bónusz feladattal bővültek.

Mi ezalatt halkan kurvaanyázva bontottuk a szervert. Gérard először megnézte, mivel foglalkozik – valamit dekriptált, mint az összes korábbi alkalommal – majd megcsapta egy előírásszerű leállítással. Utána ásatást kezdtünk, hogy nyitható állapotba hozzuk a szopóst. Miután ezzel megvoltunk, fotókkal dokumentáltuk a vezetékelést és a portokat, majd elrámoltuk a hardvereket.

Közben Barbara és Gérard bosszantották egymást, meg engem, mert annyira nem értünk rá.

Lerakodtunk a furgonba, szóltunk Joschtának, hogy érdemes lenne nem látni, ami most jön – bár fogalma sem volt, mit találtunk pontosan, azt levágta, hogy komoly a baj, és családi ügy, így sokat tudóan lengette a tenyerét, és megkérte Pietet, hogy csak szóljon, ha a Kópia elindult. Fél óra múlva csörgött is a telefon, addig én odébb álltam a szajréval, hogy ne legyen olyan feltűnő.

Pár dolgot megbeszéltünk, amíg Gérard másolata hazafelé tartott. Hogy a zavar teljes legyen, Barbara bevetett egy menő trükköt, és arcra, testmagasságra hasonló álcát vett fel, mint Gérard, aki az elsődleges csali szerepét játszotta. (Ha ez nem lett volna elég, tippünk szerint Barbara simán irányba tudta volna állítani, de az már nagyon Z+ terv volt, mert ő nem elsősorban másolatok közelharci bántásában erős, arra ott van Franky meg Abira.) Gérard a tervek szerint bevárta volna, hogy az érkező másolat becsukja maga mögött a kaput, hogy nehezebben tudjon meglógni, mialatt mi rászakadunk mindenfelől is.

Ezt csak egy kicsit kavarta meg, hogy a másolat egy, határozottan Barbara eredeti alakjára emlékeztető nővel tért vissza, beparkolt, és kisegítette az autóból. A mestertervünk pár másodpercig némiképp pánikoló egymásra pillogássá változott. A nőt lehetőség szerint eszméletlenné kellett tennünk, hogy ne tudjon vallomást tenni a három Gérardról – még ha nem is hinne nekik egyetlen kék sem, a jelentések tudnak önálló életre kelni, és úgy hiányzott nekünk, hogy valaki a helyszínhez kössön minket, mint egy falat finom meleg fekália. Így viszont kicsit nehezebb lett volna gyorsan ledominálni Kópiát, ha meg kiabál, akkor bukunk.

Szerencsére a másolat megoldotta nekünk a problémát, mert egy vegyszeres ronggyal pillanatok alatt kiütötte a nőt, így nyugodtan lerohanhattuk. Abira mozdult először, mint rendszerint, és kezdésnek lenyomott a másolatnak egy rendes tockost. Én a gyakorlókardommal a támaszkodó lábára sújtottam, ami ugyan nem tört olyan szépen, mint ahogy terveztem, de felborította a szemétládát. Barbara Kópia tervezett áldozatát lökte be az autóba, hogy ne legyen útban a pofonoknak, Gérard pedig egy lezúduló kovácsüllő minden bájával térdelt bele a másolat mellkasába. Kétszázötven kiló tömör gyönyör másfél méter magasról, nekifutásból érkezve gyakran jár végzetes mellékhatásokkal.

Kópia beszakadt szegycsontú hullája először egészen embernek nézett ki, amitől egy pillanatra feltámadt bennem a gondolat, hogy már megint milyen faszság ez, ha ez egy ember, akkor az megint borítja a tervet. Így aztán egészen megkönnyebbültem, amikor feketedni kezdett (mintha matt latex lett volna a bőre), és ázott kutya szaga lett. Legfőbb ideje volt. Az, hogy végigfuttatott minket pár idővonalon, még hagyján, de ha tényleg huszonhárom nővel végzett, akkor a halála nem jöhetett el elég korán.

Némi tanakodás után Gérard bepakolta a nőt az autóba, és az irataiban szereplő címre vitte, ahol szépen eltámogatta az ajtóig, majd igazi úriemberként elhúzott a vérbe. Mondjuk tudtam volna Rohypnolt szerezni, de ez így egyszerűbb volt, így kevesebb volt benne a hibalehetőség.

Mi ezalatt azon tűnődtünk, hogy hol lehetne átpakolni a cuccokat egy kevésbé lopott autóba, és hol lehetne biztonságosan megszabadulni a fetch mindjobban bűzlő tetemétől.

Azért remélem, hogy volt némi katarzis, de hiába érzem úgy, hogy értek az emberekhez, csak akkor szólok bele, ha kifejezetten kérik. Alapesetben. Azért ha valakinek úgy csócsálja a nyomozás a józan eszét, mint Barbaráét, akkor remélem, nem veszi tolakodásnak, ha rákérdezek, minden oké-e. Azért amikor a befőttesüvegben úszó feje mellől vigyorgott rám, nem voltam teljesen meggyőzve, hogy igen. Meg hát Gérardnak se lehetett egy méznyalás ez az egész.

Ha közönségem van, úgy játszom rajtuk, mint egy hangszeren, de ha beszélni kell velük, megáll a tudomány. Na mindegy, én itt vagyok, a kis Michel ahol tud, segít. Nem csak megszokásból, de ezt nem reklámozom.

A normalitás kibaszott bástyája-e vagyok – eddig még jól tartom magam, de hosszú még a hét.

Vennem kell egy rendes acélkardot.