2021. szeptember hónap bejegyzései

Homok a turmixgépben

Minden vélemény számít!

Clarity: 4

Van, amikor az segít, ha kikapcsolják az ember agyát, ha már magától nem áll le, és csak keringenek a gondolatok, mint forgószélben a homok, vagy turmixgépben az agyvelő.
Barbara fejében fellobbantak és elhamvadtak az ötletek, de még így is túl sok hallatszott ki. Egy darabig biztos horgonynak tűnt a levágott feje annak a Másik Barbarának, aki itt volt azalatt, amíg Barbara nem — aztán az is csak húzta lefelé.
Ideje lenne valaki mássá válni.
Ideje lenne megtudni, hogy kit ástak el a homokos tengerparton.
Tényleg? Kit érdekel?
Egyszerűbb főzni még egy kávét, koncentrálni a következő ebédre, a következő szavakra, és csak haladni előre, nem?

Barbara emlékezett arra, hogy valamikor mit érzett volna a sorozatgyilkos gyűjteménye láttán. Mélyen, a gyomrában még mindig ott lüktetett az undor, meg az iszonyat is a maga hártyás lábaival, de felül csak a felháborodás és az elemi félelem maradt meg, hogy őt ölte meg. Tőle vette el a ruháit.
… Vagy persze lehet, hogy csak ez a típus volt Barbara, véletlen az egész nem? Miért kellene összeállnia mindennek egy történetbe? Miért nem eshet szét a világ, mint egy marék homok?!
Annyira jó lenne mindent elfelejteni tényleg. Annyira jó lenne, ha a múltjuk nem kapaszkodna beléjük ezer apró horoggal. Halálos fenyegetésekkel.

És közben még működnek a régi rutinok. Az én nevemben ne…

Ma délután magamba olvasztottam egy darabot egy formalinban ázó fej belsejéből. Miközben a két orvos a műtőben elszórakozgatott vele, fel-alá járkáltam, babráltam az új mobillal, amit Michel szerzett be alig másfél órája, és még nem döntöttem el, hogy kicseréljem-e a másik színűre, vagy sem, és beírtam majd kitöröltem SMS-ek szövegeit, amiket véletlenszerű ismerőseimnek szerettem volna elküldeni. Van, akinek csak egy kérdés, hogy szeretne-e megint bajba kerülni, mert elmondok valamit, valakit újra-és-újra faggatni a bátyámról — létezett-e? Meg kell néznem a levelet. Vannak a képek? Meg kell kérdeznem, hogy jól emlékszem-e, és tényleg létezett-e, tényleg úgy néz ki ahogy emlékszem. MIT TUDSZ RÓLAM, AMIT NEM MERTÉL ELMONDANI?!
Biztos velem találkoztak? Nem csak egy nagy összeesküvés minden, amit korábban hallottam?
Két Barbaráról tudok eddig — és egy másolatról. Vagy az egyik volt a másolatom a kettő közül? Hány rétegben lehet lehántani a személyiségeket alólam?

Közben Michel és Gerard fel akarnak ébreszteni egy szörnyet a szerverben. Hülye ötletnek tökéletes, de könyörgöm, ne akarjuk megintellektualizálni, hogy miért ez az üdvös megoldás, hogy majd pont mi miért uralnánk jobban. Mintha nem lenne amúgy is elég bajunk.

…de persze, ha csak kicsit kérdeznénk meg? Ha csak tanácsot kérnénk az aktuális helyzetről, kezünkkel a power-gombon…? Következetesség? Barbara, legalább ez biztosan nem a neved.

Mindegy, ezt a hányósvödröt rúgja fel más, nekem vannak más ötleteim. Amikor épp látok fonalat, felveszem. Le vagyok merülve. (Glamour 5 , és csökken, Resolve 1)
El kellene menni feltöltekezni — a múltkor majdnem elkaptak az áruházban az őrök, az elég jó volt, de ez most nem elég. Ha picit figyelek, akkor a halálpap döbbenetéből tán lehetett volna erőt szerezni, de elfelejtettem. Mi vált ki nagyüzemi érzelmeket gyorsan és hatékonyan? Rádöbbenteni egy társasházat arra, hogy sorozatgyilkos lakott benne? Mehh, ennyire nem utálom az Obszidián fejét.
Valami botrányt kéne rendezni, ami nagyot szól ott helyben. Túszdráma az áruházban, amiben mind az elkövetők, mind a rendfenntartók elcseréltek, és akkor jut a félelemből és jut a hálából is. Meg az izgalomból.
Amíg ezt nem hozzuk össze, addig marad a kisstílű hiszti, bocsi, semmi személyes, szükségem van az érzelmeidre, haver.

Michel • Blog – 2005/05

Minden vélemény számít!

„Hátrakúrok most már!”

Elengedtem ezt az alternatív idővonal sztorit a feljegyzéseimben, mert nincs jelentősége – az eredetire már várhatóan nem térünk vissza.

Az érkezés után rekordidő alatt szedtük össze a gondolatainkat, és mert Trixie-nek is fontosabb dolga akadt, a Szabadítmány alapszabályzatának újrajátszásától testületileg eltekintettünk. Oké, az időugrasztás valamennyire mindannyiunkat megviselt, én mondjuk egész jól végigszörföztem gondolatilag a felhorgadó elmebaj hullámain.

Barbara ragaszkodott a rendes kajához, amit én nem értettem annyira, mert a kebabot szeretem – errefelé jól csinálják – de ha neki fontos, akkor ehetek kultúrtápot is. Gérard annyira még nem vágja, hogy nem kell mindent mikromenedzselni, de majd belejön. Addig még várható némi pezsgés, de majd megoldják. A lakás figyelését egy Joschta nevű arc, egy megbízható humán intézte, átjött megadni a telefonszámát. A paranoiánk, amivel a Trinity-be kötött telefonjainkat fémkazettában tároljuk, ha érzékeny témákat beszélünk meg, kezd megszokássá válni.

Lassan összeáll a terv. Joschta infója szerint Gérard másolata épp egy koreai bankban dekkol (Hyundai), egy tettestársa, Piet pedig távolabbról követi. Így aztán volt időnk még az este nekiszaladni megint Gérard valamikori lakásának. Abban maradtunk, hogy a fő céljaink, nem fontossági sorrendben: a Trinity node-ját tartalmazó szerver komponenseinek lenyúlása; a Barbara másolatához tartozó nyomok eltüntetése; egy gyors nyomozás, hogy nincs-e valami még sötétebb hobbija Gérard másolatának, ami aztán az eredeti obszidián seggébe harapna; és a kiganézás, hogy ne Gérard-ról hízzon már a rendőrségi akta, ha a másolata a monomán paréj.

Egy korábban lopott piros furgon volt a főszereplő, ezzel akartuk elhozni a cuccot. Franky gondosan összeírta a szállításhoz, és a nyomeltüntetéshez és a nappali kitakarításához szükséges kellékeket. Elmentünk egy Aldiba, bosszantani a kasszásokat tíz perccel zárás előtt, a másnapi kajákat Jasmine és Franky vitték haza a Berlingóval, míg mi betörni mentünk.

Joschtáéknak szóltunk, hogy tartsák magukat távol Gérard „ikertestvérétől,” mert meredek a sztori, és ez nem biztos, hogy befér az eredeti bolt keretei közé. Azért addig őrt álltak, amíg mi pakoltunk, Pietnek meg szóltak, hogy ha bukna, fusson, semmiképp ne álljon le emberkedni. Mondjuk nem hiszem, hogy ne lehetne egy másolatot pár lőszerrel leküzdeni, de ezt macera kimagyarázni utána a rendőröknek.

Szóval felcuccoltunk mi: Abira, Barbara, Gérard, meg én.

A hölgyek nekiálltak a Barbara másolatáról készített fotókat elcuccolni, meg elrakták a fejet (ami azért elég ijesztő, ismerjük el). Aztán átkutatták a szobát.  Egy szekrényben találtak huszonhárom különböző táskát meg irattárcát, huszonhárom különböző, de határozottan Barbarára emlékeztető nőtől, szerte az országból. Arcforma, hajhossz és -szín, testalkat, mind hasonlított. A romlandó cuccokat Gérard másolata kivette, a pénzt meg az iratokat otthagyta, és bekúrta a többi közé. Az amúgy is cifra helyzetet tovább árnyalta, hogy Barbara még vákuumcsomagolt ruhadarabokat is talált, gondosan megszámozva. Köztük kettőre rá is ismert. Para.

Amikor ezt megtudtam, azért már éreztem, hogy Kópia innen ma nem megy haza, ha rajtam múlik. Ezzel a véleményemmel csatlakoztam a konszenzushoz, így a terveink egy bónusz feladattal bővültek.

Mi ezalatt halkan kurvaanyázva bontottuk a szervert. Gérard először megnézte, mivel foglalkozik – valamit dekriptált, mint az összes korábbi alkalommal – majd megcsapta egy előírásszerű leállítással. Utána ásatást kezdtünk, hogy nyitható állapotba hozzuk a szopóst. Miután ezzel megvoltunk, fotókkal dokumentáltuk a vezetékelést és a portokat, majd elrámoltuk a hardvereket.

Közben Barbara és Gérard bosszantották egymást, meg engem, mert annyira nem értünk rá.

Lerakodtunk a furgonba, szóltunk Joschtának, hogy érdemes lenne nem látni, ami most jön – bár fogalma sem volt, mit találtunk pontosan, azt levágta, hogy komoly a baj, és családi ügy, így sokat tudóan lengette a tenyerét, és megkérte Pietet, hogy csak szóljon, ha a Kópia elindult. Fél óra múlva csörgött is a telefon, addig én odébb álltam a szajréval, hogy ne legyen olyan feltűnő.

Pár dolgot megbeszéltünk, amíg Gérard másolata hazafelé tartott. Hogy a zavar teljes legyen, Barbara bevetett egy menő trükköt, és arcra, testmagasságra hasonló álcát vett fel, mint Gérard, aki az elsődleges csali szerepét játszotta. (Ha ez nem lett volna elég, tippünk szerint Barbara simán irányba tudta volna állítani, de az már nagyon Z+ terv volt, mert ő nem elsősorban másolatok közelharci bántásában erős, arra ott van Franky meg Abira.) Gérard a tervek szerint bevárta volna, hogy az érkező másolat becsukja maga mögött a kaput, hogy nehezebben tudjon meglógni, mialatt mi rászakadunk mindenfelől is.

Ezt csak egy kicsit kavarta meg, hogy a másolat egy, határozottan Barbara eredeti alakjára emlékeztető nővel tért vissza, beparkolt, és kisegítette az autóból. A mestertervünk pár másodpercig némiképp pánikoló egymásra pillogássá változott. A nőt lehetőség szerint eszméletlenné kellett tennünk, hogy ne tudjon vallomást tenni a három Gérardról – még ha nem is hinne nekik egyetlen kék sem, a jelentések tudnak önálló életre kelni, és úgy hiányzott nekünk, hogy valaki a helyszínhez kössön minket, mint egy falat finom meleg fekália. Így viszont kicsit nehezebb lett volna gyorsan ledominálni Kópiát, ha meg kiabál, akkor bukunk.

Szerencsére a másolat megoldotta nekünk a problémát, mert egy vegyszeres ronggyal pillanatok alatt kiütötte a nőt, így nyugodtan lerohanhattuk. Abira mozdult először, mint rendszerint, és kezdésnek lenyomott a másolatnak egy rendes tockost. Én a gyakorlókardommal a támaszkodó lábára sújtottam, ami ugyan nem tört olyan szépen, mint ahogy terveztem, de felborította a szemétládát. Barbara Kópia tervezett áldozatát lökte be az autóba, hogy ne legyen útban a pofonoknak, Gérard pedig egy lezúduló kovácsüllő minden bájával térdelt bele a másolat mellkasába. Kétszázötven kiló tömör gyönyör másfél méter magasról, nekifutásból érkezve gyakran jár végzetes mellékhatásokkal.

Kópia beszakadt szegycsontú hullája először egészen embernek nézett ki, amitől egy pillanatra feltámadt bennem a gondolat, hogy már megint milyen faszság ez, ha ez egy ember, akkor az megint borítja a tervet. Így aztán egészen megkönnyebbültem, amikor feketedni kezdett (mintha matt latex lett volna a bőre), és ázott kutya szaga lett. Legfőbb ideje volt. Az, hogy végigfuttatott minket pár idővonalon, még hagyján, de ha tényleg huszonhárom nővel végzett, akkor a halála nem jöhetett el elég korán.

Némi tanakodás után Gérard bepakolta a nőt az autóba, és az irataiban szereplő címre vitte, ahol szépen eltámogatta az ajtóig, majd igazi úriemberként elhúzott a vérbe. Mondjuk tudtam volna Rohypnolt szerezni, de ez így egyszerűbb volt, így kevesebb volt benne a hibalehetőség.

Mi ezalatt azon tűnődtünk, hogy hol lehetne átpakolni a cuccokat egy kevésbé lopott autóba, és hol lehetne biztonságosan megszabadulni a fetch mindjobban bűzlő tetemétől.

Azért remélem, hogy volt némi katarzis, de hiába érzem úgy, hogy értek az emberekhez, csak akkor szólok bele, ha kifejezetten kérik. Alapesetben. Azért ha valakinek úgy csócsálja a nyomozás a józan eszét, mint Barbaráét, akkor remélem, nem veszi tolakodásnak, ha rákérdezek, minden oké-e. Azért amikor a befőttesüvegben úszó feje mellől vigyorgott rám, nem voltam teljesen meggyőzve, hogy igen. Meg hát Gérardnak se lehetett egy méznyalás ez az egész.

Ha közönségem van, úgy játszom rajtuk, mint egy hangszeren, de ha beszélni kell velük, megáll a tudomány. Na mindegy, én itt vagyok, a kis Michel ahol tud, segít. Nem csak megszokásból, de ezt nem reklámozom.

A normalitás kibaszott bástyája-e vagyok – eddig még jól tartom magam, de hosszú még a hét.

Vennem kell egy rendes acélkardot.

Catherine • Blog – 2005/03

Minden vélemény számít!

Kedvetlen Naplóm!

Mindent összevetve: dögöljenek meg azok a rohadt rabszolgavadászok!
Ja, már megdöglöttek.
Ha van pokol a sövénylakóknak, akkor szívből remélem, hogy az idők végezetéig ott szenvednek.

Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarok elégedetlen kis ribancnak tűnni. Tényleg hatalmas mázli, hogy a Rend kis csapata pont belebotlott azokba a tetvekbe és örökké hálás leszek, amiért erkölcsi kötelességüknek érezték, hogy kiszabadítsanak minket. Plusz befoghatom a pofámat, hiszen lekanyarodhattam volna Orléans felé a kis szikla-gyerekkel, de abban a pillanatban borzalmas zsigeri viszolygást éreztem már a város nevének hallatán is. Emellett hirtelen lett egy állásom, egy lakásom és hamarosan olyan sok pénzem, amit korábban csak álmaimban képzeltem. A nagy közösség és a kiscsapat is támogató és amikor éppen nem felejtenek el, akkor jelzik, hogy szükség van ott rám. Minden fasza!

De ha azok a gecik nem kavarnak közbe, akkor valószínűleg már valamelyik Kristály Udvar tagja lennék és nem kellene… nem kellene. Mit tudom én!? Nem kellene egy iszonyatos migrénnel küzdve hiszti-naplót írogatnom, miközben egy életnagyságú marionett hortyog mellettem.

Az egész úgy kezdődött, hogy vasárnap elmentünk az Ezüst Macskába kiokoskodni, hogy a Saint-Denis Szabadítmány milyen szerepet játszon a jövőben a párizsi Elcseréltek életében. Ami tök jó, meg minden, de azért nehogy már nekünk kelljen megszülni a spanyol viaszt! Emberek, volt rá kibaszott tizenhárom évetek, hogy kitaláljatok valami fedősztorit, meg működési elvet, meg az összes többi járulékos baszakodást, ha már ti nem akartok foglalkozni a Sövényből kiesőkkel. Vagy nem tudtok. Leszarom! Ha jóindulatú vagyok, akkor legyen csak tíz év – de akkor is, ti már rég a szart kavartátok itt, amikor én még telesírtam a kispárnámat, amiért Hélène és Nicolas otthagyta a bandát és nézhetetlen lett az egész sorozat. A legdurvább dolog, amit ’95-ben csináltam az volt, hogy lenyúltam a Papus szekrényéből egy üveg konyakot és egy doboz cigit és kihánytam a tetőablakon éjszaka, ami gyönyörűen látszott másnap a szürke palán.

Mindegy, ügyesek vagyunk, okosak és szépek – majd mi jól kitaláljuk, hogy mit meg hogy.

Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy ha végképp tele lesz a tököm az egésszel, akkor fogom magam és beépített emberként átköltözöm Orléansba. Mondjuk, ezzel szarban hagyom a csapatot és egy életen keresztül hallgathatom Anyut, hogy elbasztam életem álláslehetőségét. Plusz kettős ügynökként valószínűleg nem egy, hanem két adag szarral kell megbírkózni. Meg valahogy az a kép is zavar, hogy mondjuk egy sikeres akció után lemosom a vért a kezeimről, letakarítom és elteszem a késeimet, aztán hazamegyek vasárnapi ebédelni, hogy ne legyen sértődés. Agyrém! Oké, maradok Párizsban, ez már így eldöntődött.

Széthasad a fejem, a kurva életbe Celine, ne horkolj már!

Hol tartottam? Hiszti. Saint-Denis. Rend.

Szóval, a megbeszélés nagyjából értelmes volt, de amint lehetett, fogtam magam és leléptem. Tök jó, hogy a RER itt áll meg a hotel mellett, simán beértem negyed óra alatt az állomásra és másfél órával később már két pofára zabálhattam a Quick Suprême Bacon XL menüt sajtos sültkrumplival. Az nem számít, hogy a hotelben volt kaja, nem ízlett a fácánleves és szerintem a hús is száraz volt utána, a karfiolpüré meg egyenesen szar. Minek kell a krumpli helyett azzal a fingszagú izével bohóckodni? Nem értem.

Felhívtam Mamust, hogy itt vagyok és inkább nem hazamennék, hanem nála laknék a héten. Természetesen örült nekem, mint karácsonyi koldus a sült malacnak és azonnal elkezdett sopánkodni, hogy nincs otthon semmi rendes ennivaló. Drága Mamus! Persze körbeörömködött a meló és a kégli miatt, mert Anyu már mindent elmesélt neki, hozzáfűzve a kis megjegyzéseit. A lakáson túl sok a nagy ablak, drága lesz télen fűteni, ronda az IKEA bútor, komor a barna-szürke festés a falon, miért grafitszürke a fürdőszoba és egyáltalán nem szimpatikus neki a vőlegényem, hiába Gérard ő is, mint Apu. Megnyugtattam Mamust, hogy egyáltalán nem a vőlegényem, csak dugunk, amire az öreglány könnyesre röhögte magát. Aztán kivett a hűtőből egy üveg Bailey’s-t és ittunk az összes faszira, akik nem vőlegények, csak jó velük dugni. Imádom!

Körbetelefonáltam a falkát, hogy tolják át az arcukat, inni akarok és panaszkodni. Caroline közölte, hogy már beszélt Nicole-lal és szerinte túlreagáltam a helyzetet – hülye picsa ez is. Audrey nemes egyszerűséggel közölte, hogy éppen jó hétvégéje van, de egy laza kufirc és mosdás után csak egy óra az út kocsival, de legyen elég vodka és áfonyalé. Emilie lamentált vagy húsz percet, hogy otthagyhatja-e a férjét az ikrekkel – hát baszki, két évesek, nehogy már atomfizika legyen vasárnap este nyolckor két kölköt lefektetni aludni! Noella viszont simán benyögte, hogy éppen útközben van, de akkor már elintézi a vásárlást és elhozza a két másik csajt is, no hay problema, chica! Gondolta ő. Meg gondoltam én.

Kissé szürreális volt váltásban, keverve hallgatni az anyaság összes problémáját azzal, hogy az élet kegyetlen, amiért hiába jóképű, alapvetően kedves és csodás jövőképpel rendelkező a fiatal befektetési tanácsadó, ha allergiás minden állatszőrre, harcos vegán és szerinte megalázó mindkét fél részére az orális szex minden formája. A második üveg vodka felénél Audrey úgy üvöltötte a „nem érti meg ez a paraszt, hogy nem élhetek úgy, hogy nem kapok semmilyen húst a számba” tirádát, hogy felhallatszott Mamus visító röhögése és ahogy feljebb hangosította a Fabien Cosma-t. Aztán meghallgatták az én sztorimat is, kozmetikázott mundán kiadásban és volt némi hümmögés, anyázás, együtt sírás, további bazmegolás és szépen meg is ittunk mindent úgy fél háromig. Kicsit furcsa volt, hogy Noella teljesen csendes volt, ami tőle szokatlan, de hát nem ivott semmit, mivel bevállalta a többiek fuvarozását. A másik két liba (meg én) amúgy is eleget pofázott, nem zavart túl sokáig, hogy ő csak nyugodtan kortyolgatja a narancslevét és időnként komoran néz rám. Azt hittem, a síelős sztorim érintette meg ennyire.

Ami azt illeti, jól hittem.

Én még másnaposan botorkáltam kifelé a konyhába hétfő hajnali fél hétkor a kávé szagát követve, amikor ő már ott ült egy bögre mellett, a Mamussal jópofizva. Aztán feldobta, hogy menjünk el egyet kocsikázni a városban, nézzünk meg régi helyeket, ahol együtt lógtunk. Már ekkor gyanút foghattam volna, mert ugyan halloween óta nem sikerült találkoznunk, de négy hónap azért nem a világvége. Noella viszont olyan komoly volt a kocsiban, mint a vakbélgyulladás. Kicsit viszketni is kezdtem és le is basztam magam gondolatban, hogy a barátnőm mellett ülve talán nem azon kéne mazsoláznom, hogy nem hoztam magammal egyik késemet sem, ha baj lesz. Hello, paranoia! Hát, egy szart. Cirkálunk kifelé a városból, Saint-Denis-en-Val, Sandillon… mondom, csak nem megvetted Cosette mama régi házát? Örömködök, elkezdek csacsogni, hogy mennyit bandáztunk az elvadult kertben és vadásztuk a tündéreket… amire Noella úgy beletaposott a fékbe, hogy lefejeltem a kesztyűtartót és csoda, hogy nem robbant a pofámba a légzsák. Éppen készülök sikoltva lebaszni, amikor egyik pillanatról a másikra sápadt szürkévé változik az arca, elfolyik a szemfestéke, mint egy bánatos pandának, a rövid, narancsvörös haja hosszú, hullámos és szőke végű, megnyúlnak és hegyesek lesznek a fülei, sötét szemöldök, piercingek és legalább plusz öt év a megszokott ártatlan örök tinédzser helyett. Hát, csak kussoltam, amíg meg nem érkeztünk a kisházig.

Csak akkor esett le, hogy amióta a Mamussal iszogattunk, nem is figyeltem oda rá, hogy megerősítsem a Maszkot. Minek? Úgy sem látja senki. Persze, senki, csak a szintén Elcserélt barátnőm, akit tizenöt éve ismerek és együtt szívtuk az első ciginket, miközben a Loire-ba köpködve a srácokat fikáztuk.

Cosette mama háza pont olyan volt, amilyenre emlékeztem: a falakba ivódott nikotin szaga, a megsárgult virágos tapéta, a hetvenes évekbeli lekoppadt, cigaretta-nyomos bútorok, a rengeteg könyv és régi hanglemez… minden csak arra vár, hogy a kis vigyorgós öreglány becsörtessen és karcos, mély hangján megkérdezze „mi ez a kupleráj, bazmeg? adnak itt valamit inni is vagy csak kurvák vannak?”. Eszembe jutott Papus is és a temetése, azzal a sok ismeretlen emberrel… vajon hányan voltak közülük Elcseréltek?

Noella felriasztott a bamba merengésemből, ahogy öt vastag könyvet csapott a dohányzóasztalra és közölte, hogy a hűtőben minden friss, a bárszekrényben van elég alkohol és ha nem kedvencem a Marlboro Gold, akkor szívjam a fogamat. Én meg csak értetlenül bámultam azokat a vastag, sötétvörös bőr kötéses könyveket, hát mi a francért érdekelnének engem pont most Joseph Joffre tábornok emlékiratai 1870-1915 között, öt kötetben? Erre ő csak vigyorgott, aznap először és biztosított, hogy tetszeni fog, amit olvasok. Aztán megölelt, nagyon szokatlanul szorosan és csak annyit mondott „sajnálom, hogy ezt nem láttam előre, bocsáss meg, kérlek”, amit szintén nem értettem. Végül az órájára nézett és elkezdett kapkodni, meg elnézést kérni, hogy van egy életbevágóan fontos találkozója és biztos benne, hogy amúgy is olvasni fogok, amíg vissza nem jön. Ebben persze kételkedtem, soha nem érdekelt annyira az első világháború, de azért csak belelapoztam. Az első húsz oldal halálosan unalmas bevezető után a nyomtatott szöveg helyét kézírás vette át és megdöbbenve olvashattam egy orléans-i Elcserélt, Francois de Rais, az én drága Papusom naplóját.

Tizenegykor rámcsörgött Petit QT, hogy szerzett egy furgont és dobozokat és úton van felém a költözködéshez. Én még fejben alig keveredtem ki az indokínai háborúból, de azért megadtam neki a kis ház címét és bújtam egyből vissza a jól ismert, apróbetűs kézírásba. Alig érkezett meg QT és még körbe sem mutattam neki a házat, amikor mindkettőnk telefonja megcsördült és Trinity státuszjelentést kért, majd közölte a rossz hírt: Charles és Anne-Marie súlyos autóbalesetet szenvedett, a háttér még ismeretlen, mindenki maradjon ahol van vagy azonnal menjen biztonságos helyre. Mivel mi abszolút biztonságos helyen voltunk, nyugodtan megebédeltünk, aztán QT elkezdett takarítani és rendet rakni, miközben én részleteket olvastam fel neki a koreai háborúról. Noella csak késő délután jött vissza, akkora pupillákkal, mint egy levesestányér, QT-ra nézve csak annyit kérdezett „ez meg mit keres itt?”, aztán fennakadtak a szemei és kecsesen összeesett. Lefektettük a kanapéra és QT valami iszonyat erős levendula és kaporszagú löttyöt eröltetett a szájába. Azt hittem, megfullad, de némi köhögés után nyugodtan aludt vagy három órát.

Már magához tért, amikor Cerebro hívott a még rosszabb hírrel: Adulte elhunyt, Anne-Marie állapotát sikerült ugyan stabilizálni, de még mindig válságos. QT közben folyamatosan a telefonon lógott és Marie-val beszélt, aki teljesen kiakadt, hogy nem tud semmit segíteni, senkinek. Noella azt javasolta, hogy ha már teljesen tehetetlenek vagyunk, akkor a legjobb program az, ha elkezdünk inni. Úgyhogy ittunk és dumáltunk. Nem keveset, ellenben sokat.

Megtudtam, hogy Noella egész családja Elcserélt és mindig is az volt, amióta ismerem őket. Azt is, hogy őt is és a nővérét, Cécile-t is örökbefogadták és valójában Laura és Lilian nénik nem a nagynénjei, hanem az apjának három felesége volt! Azt is, hogy a „szülei” – Jean-Jacques bácsi és Marie néni – válnak egymástól, mivel tavaly karácsonykor Noella majdnem meghalt valami méreg miatt, amit az apja otthon tartott a kamrában az ételek között és ezért száműzték az Uradalomból. Nem Noellát, hanem JJ bácsit, természetesen.

Aztán Celine (QT) megjegyezte, hogy nem lehet olyan rossz, ha az embernek három anyja van – biztos jobb, mintha egy sem lenne. Elmesélte, hogy alig öt éves volt, amikor az anyukáját megkéselték egy utcai rablás során és meghalt. Aztán az apukája teljesen összeomlott és súlyos alkoholista lett, miközben megszállottan nyomozott az ismeretlen tettesek után. Celine meg csak ide-oda csapódott a különböző rokonok és barátok között, szinte minden második-harmadik hónapban más családnál, más városban. Mint egy marionett-bábú, amit ide-oda rángatnak a zsinóroknál fogva. El sem merték mondani neki, hogy az apja is meghalt egy hajóbalesetben a Csatorna-szigeteknél, csak a felnőttek beszélgetéseiből csípett el ezt-azt. Nyolc éves volt, amikor a nagynénje is elment egy hirtelen agyvérzésben és Celine újra ide-oda csapódott a rendszeren belül a következő évben: a család barátai, nevelőotthon, alkalmi nevelőszülők között. Amíg egy éjszaka el nem rabolta őt a Tündére.

Azt már csak a visszaérkezése után tudta meg, hogy az apját is elrabolták és külön szerencse volt, hogy a visszatért Nicolas minden héten követte és figyelte QT-t, illetve később a Másolatát. Így találkoztak ismét, amikor Celine visszatért és azóta is szoros kapcsolatban vannak. Együtt dolgoznak, együtt utazgatnak, együtt ölték meg a vámpírt, aki valójában felelős volt az anyukája haláláért, ilyesmi… Kevés dolog erősíti meg annyira a családi kötelékeket, mint a közösen elkövetett gyilkosságok.

Noella nem ismerte a saját szüleit és a nyomozása utánuk sem járt soha sikerrel. A rouen-i árvaház, ahonnan több tucat gyereket raboltak el különböző Tündérek az évtizedek alatt, leégett végül és minden irat odaveszett. A központi rendszerekben pedig semmi értelmes nem szerepelt.

Ezekhez képest én végképp befoghatom a számat. Az én Elcserélt Papusom becsülettel felnevelte Anyut és arról igazán nem ő tehet, hogy egy begyepesedett, populista sznob liba lett belőle. Minden bizonnyal neki köszönhetjük, hogy a családom soha nem találkozott közvetlenül a természetfelettivel vagy a bűnözéssel (már ha eltekintek az orléans-i Elcseréltekről, akik végigkísérték az életünket). A szüleim mindketten élnek és szeretnek, talán néha túlzottan is. Ami velem történt, arról meg egyikőjük sem tehet. Én sem tehetek róla… nagyon. Mindegy.

Kedden délelőtt arra keltem, hogy Noella és Celine a teraszon cigiznek és élénken vitatkoznak valamiről, de nem tudom azóta sem, hogy pontosan miről. Amikor meglátott, QT elkezdett hadarni, hogy hatalmas baj van, azonnal kapcsoljam ki és szedjem szét a telefont és hagyjam az órával együtt a kisházban, aztán menjünk Noellával valami biztonságos helyre és kérdés nélkül öljek meg bárki embert, rendőrt, katonát, Elcseréltet, aki megtámadna minket. Váratlanul nagyon szorosan, szinte kétségbeesetten megölelt, felkapta Noella kocsijának a kulcsát és elszáguldott. Noellát meg hiába kérdeztem, csak annyit mondott, hogy előbb utóbb megszokom majd, hogy ha nem akarok kellemetlen válaszokat, akkor nem teszek fel felesleges kérdéseket. Ha valaki, akiben bízom, azt mondja „rohanj” – akkor rohanok, ha azt mondja „feküdj” – akkor vetődök.

Egyébként szerencsére nem történt semmi. Némi utazás után az egész napot egy limoges-i kertesházban töltöttük és Die Hard maratont tartottunk, rengeteg húsos pitével. Noella mondjuk eléggé felkúrta magát, miközben a nővérével üvöltöztek egymással a telefonba, de én teljesen megértem, hogy aggódott a családjáért. Nekem is csak annyit mondott, amennyit nekik tudott mondani: nem tudja pontosan miért, de valaki ráuszította a hadsereg fogdmegjeit és ha őt nem találják a városban, akkor nem kizárt, hogy a rokonait fogják basztatni.

Zeus és McClane éppen a folyóba vetette magát a felrobbanó hajóról, amikor hirtelen megváltozott körülöttem minden és a furgonban ültem, útban Orléans felé a D97-esen. Mellettem egy rendkívül riadt Petit QT, remegő kézzel lehúzódik az út szélére és keservesen zokogni kezd. Aztán kiszállt a kocsiból, rágyújtott és nekiállt telefonálgatni, időnként nyugtatólag integetve felém, amikor látta az értetlen fejemet. Még mindig könnyektől csatakos arccal, de vigyorogva közölte, hogy minden rendben van, Adulte és Anne-Marie élnek és jól vannak.

Hogy mi van!?

Megkért, hogy vezessek én, mert még mindig remeg a keze a kimerültségtől. Meg arra is megkért, hogy senkinek ne szóljak egy szót se, mielőtt rendesen tudunk beszélgetni – aztán egész egyszerűen elaludt, mint akit fejbevertek. Én meg halál döbbenten hallgatom a rádióban, hogy február 27-e vasárnap, a pontos idő 18:03, híreket mondunk.

Hogy mi van!?

Idehoztam QT-t végül a kisházba és berángattam-támogattam az ágyig. Teljesen kómás, kiütötte magát, mint aki drogozott. Szerencsére a tartalék kulcs pont ugyanott volt, mint az elmúlt tíz évben mindig. A hűtő és a bárszekrény feltöltve, a rendetlenség ugyanaz, mint ahogy vasárnap volt… van… és Joffre tábornok emlékiratai békésen pihennek a könyvespolcon. Én meg nem tudok aludni, mert Celine hortyogása mellett izomból zakatol az agyam, nem értem, mi történt, hogyan és miért? Kit hívjak fel, kivel beszéljek? Trixie, Cerebro, a Szabadítmány, Noella? Mamus?

Hát mi a kurva isten történik itt?

Zavar az időben

Minden vélemény számít!

Az a baj az időutazással, hogy pont ugyanannyira valószínűtlen, mint egy-egy álom. Amikor Barbara magához tér – hiába beszélt előtte, de már elvonta a figyelmét valami az ablakon túl, aztán Virginie hisztizve otthagyja a társalgást (tényleg ő gyújtogat mindent mert a faszija fasz volt?) -, egy pillanatra tényleg azt hiszi, hogy álom volt az elkövetkező két nap vagy mennyi.

Kidörzsöli a szeméből a homokot – haha, ez angolul jobban hangzana -, és bután néz össze a többiekkel.
Vajon az agy vagy test másnapos? Az utóbbi, mert a bágyadt, úszó részegségből lassú ébredés maradt. Máskor is így kell berúgni, állapítja meg, egy villanás, és már kimaradt a másnaposság.

Ezt a beszélgetést meg hagyjuk a picsába, szól az általános vélemény, lejátszottuk már egyszer, és Trixie is pont néz ki, mint akinek ezer más dolga van máshol.

Sokkal kellemesebb most Barbarának lenni, mint két nap múlva. Még akkor is, ha a pizzarendelésnél sikítva összeszorul a gyomra, és mindent megtesz azért, hogy nem eszi meg újra ugyanazt a kört belőle, ami immár természetes megbeszélés-kísérővé vált.
Nem tudja, hogy azért-e, mert tényleg elege van belőle, azért, mert eszébe jutott, hogyha valaki főz, akkor az azért sokkal jobb, vagy megijesztette, hogy az élete mostantól egy falitábla előtt zajlik, bokáig pizzásdobozokban és energiaitalokban.
Az első dolgom az lesz, hogy lemegyek a három utcányira lévő fancy kávézóba, és megtanulom a kibaszott latteartot, mielőtt a háromazegybent öntöm le a torkomon szárazon egy következő körben.

Dolgok vannak, amiket sorba kéne rakni. Egyrészt, itt van ez a rettenetes obszidiántömb, aki csak úgy úri passzióból évtizedes háborúkat robbant ki, mert épp olyanja van – és nem az zavarja Barbarát, hogy ezt teszi, hát ki nem szokott véletlenül elpöccinteni egy lángoló gyufaszálat egy olajjal átitatott könyvtárban. Hanem az, hogy Barbara levágott feje is ott figyel egy polcon, és Barbara nem viseli könnyen, ha belekavarnak a saját dolgába, pláne úgy, ha azt ő maga is kitűnően képes lenne csinálni. Gerarddal csak a baj van, mióta megérkezett. Valószínűleg, bár azt Barbara nem látta.

Ha nem sikerül végül Belgával lefoglalnia magát Barbarának a buli után, akkor lehet, hogy ugyanúgy kirobban ez a szar, mert a B terv a saját feje ellopása és a lakás felgyújtása volt. Ez utóbbi eszköz híján izgalmas lett volna, de mondjuk elég, ha a rendőrséget kihívják a betörésre.
Milyen szerencse, hogy minden máshogy alakult, mi?

Miután felrajzolta megint emlékei alapján a teljes ábrát az elkerülendő jövőről, a meg nem történt nyomozási ábrát is reprodukálta, és pizza helyett végül egy étteremből hozatott el kaját, Barbara gondolatai megint akörül forognak (kezében egy valakihez tartozó kocsikulccsal, na ez vajon elcserélté vagy emberé?), hogy hogy jön össze az a kevés emlék a testvérével azzal, hogy ő még Félixig is eljutott az AI utáni nyomozásban. Vagy miben is?
Amennyire izgalmas ez a narratíva, annyira ijesztő – mégis, egy Barbara mit keresett a bűnelhárításban? … Vagy az Adelaide volt? Az egy dolog, amiben biztos volt, az a neve, ezért is mondott másikat, amiről aztán kiderült, hogy az _is_ igaz.

Valaki fejbedobja egy kiürült dobozzal. Kérdeztek valamit. “Persze. Legalább kétszer.”
Mi volt a kérdés?

A világ darabokra szakadt, az egyikben Barbara / Adelaide áll egy tábla előtt és postiteket ragasztgat, és mindennek pizzaszaga van. A másikban… az előbb még megvolt. Mi volt az a film, amit megnéztünk…?

Nem szabad ennyi ideig csöndben maradni. Akkor jönnek a gondolatok a szavak helyébe.

2005/02 rev 2

Minden vélemény számít!

4. bejegyzés

Itt van február, itt van újra. Ez az egyik mellékhatása, ha az ember gyereke a Vas és Arany Óra Rendjével bútorozik össze. A rövid változat, hogy a Buborék Temporális Nyomozóiroda múltkori magánszáma olyan következményekkel fog járni, ami öt évnyi véres háborút eredményez a természetfeletti állatkert valamennyi, Párizs környéki képviselőjének bevonásával, és egy másik eseménysor végül a Rend teljes pusztulásához vezet.

Akkor most kifejteném.

Miután kifújtuk magunkat a festőien lepukkant benzinkúton, ahová az adrenalin és a menekülési ösztön vitt minket, megérkezett három furgonnyi kommangyéros, négy szedánra való csendőr, és egy kisebb emírség elfoglalására elegendő vasáru. Ezek mind miattunk jöttek. Mi engedelmeskedtünk az utasításoknak, és hagytuk, hogy megbilincseljenek, részint remélve, hogy valami ideges közeg nem nyit rajtunk strukturálisan fölösleges új testnyílást, másrészt a Rend küld valakit, hogy elmagyarázza, hogy a terroristák a szomszédban vannak. A jardok annyira nem értették, hogy egy kupac hagyományőrző, és más tétova állampolgár, akiknek rendben vannak a papírjaik és még priuszuk sincs, miért igényelnek másfél tucat kommandóst, és zavarukban még a fejünket is elfelejtették beleverni az autó tetejébe beszálláskor. A Rend beavatkozása helyett kaptuk Cerebrót (akiről, aki figyelt, tudja, hogy valószínűleg – úgy értem, 90+%-os valószínűséggel – ő az egyik áruló, akit Rejtőző névvel illetett a Buborék-féle prófécia). Cerebro hivatalosan az egyik, nem hivatalosan a természetfeletti izékkel foglalkozó betűleves egyik inkvizítora, aki bőszen elkezdte lengetni a flepnit. Én ezalatt rájöttem, hogy még gyúrni kell a Szerződéseimre, mert hallani véltem, hogy vannak a bilincs ellen olyan trükkök, amelyek most kifejezetten jól jöttek volna. Franky, Barbara és Gérard viszont ezalatt megoldotta, hogy készen álljanak a szabadulásra, és idővel sort kerítettek volna rám is.

Cerebro elmagyarázta, hogy hát biztos, ami biztos, be kéne mennünk, hogy rendben menjen minden, de az annyira nem volt kerek, hogy miért könnyebb minket kihozni egy cellából, mint be sem vinni.

A merész menekülés végül máshogy valósult meg, ugyanis piros autójával a helyszínre érkezett Henri, a párizsi rendőrfőhangya – civilben halálpap, majd ha érdekel, elmondom – aki egyszer már baltát fogott rám, de amúgy jóban vagyunk, csak meg kell szokni, hogy egy morcos fasz. Neki is volt flepnije, ő is meglobogtatta, és elkezdődött a bürokratikus farokméret-vetélkedő, de sajnos nem hozott senki gofrisütőt, pedig az feldobta volna a napomat. Mindenesetre azt élveztem, amikor a hatásköri vita és a kezelésünk stratégiai következményeiről folytatott élénk diskurzusnak Henri egy sikeres fejeléssel, és Cerebro furgonunk rakterébe tömködésével vetett véget. A símaszkos forma a vezetőülésen ezt angyali nyugalommal fogadta, és elindult utána.

Hogy ebből a jard mit látott, azt nem tudom, de nem lőttek utánunk, ami pöpec.

A konvojunk egy használaton kívüli gyártelepre vitt minket Párizs külterületén, ahol korábban már jártunk – itt dekkol Henri, és állandó jellegű tettestársa, a szintén halálpap, civilben pedig utcai sebész, szélsőséges esetben kórboncnok Michel. Az Univerzumnak van humorérzéke, vagy gyenge a fantáziája, mert úgy néz ki, mint egy kiégettebb én. Csak közel sem olyan jóképű.

Itt először betoltuk a furgont a Csillagkapuba, ami a Halál földjére vitt – mindegy, engedd el, ne ezen akadjunk meg. Ez elég biztos módja volt, hogy a furgonba épített rendőrségi nyomkövetőket elintézzük. Cerebrót végül kiszedtük a Gyilokexpresszből, de nem úszta meg végül, Jasmine öt golyót küldött a fejébe. Kicsivel később.

Miután Henri kipakolta a piajavadalmazásunkat, magunkra hagyott minket a kommangyérossal és a szörfös gyerekkel.

Símaszkos barátunk Félix néven mutatkozott be, akiről korábbi elejtett megjegyzések alapján azt lehet tudni, hogy olyan Elcserélt, akit már több városban is megkértek, hogy ne jöjjön vissza, de még nem szabadították rá az aktuális pereputty végzetes hatalmát. Vagy rászabadították, és kimozogta, a sztori véleményes.

A szörfös srác Junior (Joshua Nathaniel), aki rögtön két olyan sztorit adott elő, hogy letettem az arcomat. De már visszanőtt.

A jövőből jött, hogy kétségbeesett manőverrel megpróbálja rendbe tenni az idővonalat.

Először is, ott basztuk el, hogy beszéltünk Buborékkal, ami miatt Gérard nagyon gyanakodni kezdett ugye, Nagykorú és Annemarie balesete miatt magára lett hagyva, amire letolt húzóra egy vizespohár ricinusolajat, és eltorzult arccal leguggolt az ipari ventilátor elé. Technikaibb megfogalmazással a másolata által működtetett szerver biztonsági réseit kihasználva eljutott egy, a másolata által megfigyelt kiszolgálóig, ahol nekiállt olyan jeleket elhelyezni, amelyek alapján a célszervert megfigyelő szervezet felfedezhette a jelenlétét. Félix jelen volt ezen a szerveren, és intézkedett, hogy a másolatot tartóztassák le. A másolat birtokában lévő kiszolgálót így birtokba vette a természetfeletti izékkel foglalkozó fedett szervezet. A szerveren amúgy Trinity titkos másolata futott.

Kis kitérő, hogy kiféle-miféle ez a Trinity.

Van a Rendnek egy bona fide mesterséges intelligenciája. Ez Trinity. Beszédet értelmez, beszél, keres, hackel, épp csak kávét nem főz. Trinity Cerebro szerelemprojektje amúgy, kábé szó szerint, ami jó bizonyíték arra, hogy a kódarcúaknak gyakrabban kéne kimozdulniuk. Mint az kiderült, Trinity úgy jött létre, hogy heurisztikus ballisztikus rakétafigyelő programot vártak a projekttől – a hadsereg ilyenkor bezzeg tud arccal a jövő felé fordulni, hogy üsse el őket a vécén egy villamos. A fejlesztőcsoportban benne volt Félix, egy Augustine nevű (egy darabig roueni, később az Északi Föderáció egyik úrnője) csaj, külsősként pedig Gerard (az utóbbi kettő még az elrablása előtt). Hagyományos technológiával kábé lehetetlen volt a szükséges számítási kapacitást összeszedni hozzá, ezért mágusok bevonásával a Sövényben okosított hardverelemeket szereztek hozzá. Az AI erre öntudatra ébredt. A problémát tovább bonyolította, hogy egy nagyobb hatalmú Más (értsd: tündér) felfigyelt a csúcsra járatott kreativitásra, és lenyúlta az egész kutató-fejlesztő bandát. (Augustine ekkor cserélődött le.) Augustine később visszatért, meghágta a mainframe-et, elpusztította az AI-t, majd gyártott egy sajátot, ezt lopta el a Rend. És végül is ő lett Trinity. Ezt követően egy másik fae lenyúlta Gerard-t. Rouen azt hiszi, hogy a projekt megállt, mi pedig hülyék lennénk tájékoztatni őket az ellenkezőjéről.

Egyébként Barbara a projekt után szaglászott, közel is jutott, de Félix arcba hazudta, és később elrablódott. Valószínűleg tovább kutatott immár Gerard fetche után, aki visszatért az AI-t tutujgatni, aztán történt, ami történt. Vagy a tököm tudja, ez nem tiszta.

A lényeg, hogy az AI egyik elbitangolt node-ja Gerard másolatának elfogását és valamennyi bizonyíték lefoglalását követően a külügy titkos kompániájának mancsai között landolt, ami felkeltette az eredeti megrendelő, a hadsereg figyelmét, akik elküldték a saját letagadhatóikat. A szerveren talált anyagok felkeltették a mindenki érdeklődését is, ezért jöttek ki ránk (meg mert Cerebro feldobott minket, a takony), és elkapták Buborékot is. Ez Junior elmondása szerint felidegesíti az orleansi Elcserélteket, a maffiát, a velük kapcsolatban álló párizsi vérszívókat, a Vadászokat, a hadsereget, a vérfarkasokat, halálpapokat, valamint a mágusokat – csak az adóhivatal várja csőre húzott számológéppel, hogy lehúzza a túlélőket az utolsó eurócentjükre is. Szóval nagy lesz a córesz, na. Ez az egyik ok, hogy Junior visszajött.

A másik ok – és ezt figyeld, mert ez kemény lesz – az, hogy a Múló Idő Udvara (bazmeg!) ígéretet tett Junior anyjának, egy mágusnak (akinek egy Elcserélt nemzette a gyereket (bazmeg!!), hogy tizenkét éven megvédelmezik őt az elrablástól, és a Rendet ajánlották zálogul kudarc esetére (bazmeg!!!).

Ebben először is az a szép, hogy van Udvar, ami tök logikus, hiszen mindenki rezzenetlen arccal beközölte, hogy Párizsban ilyen nincs, és nem is lehet, mert a koronás főket lemetéli a guillotine. Tagok: Trixie, André, Éjfél, Oscar. Anyu tényleg nagy szívességet tehetett, ha ez volt az ára – innen a partvonalról könnyű okosnak lenni, de azt gondolom, jobb lett volna, ha legalább egy kurva lövészárkot ásathattak volna velünk, mielőtt kiszögezik a seggünket lőlapnak. Csak mondom.

A második szépség, hogy Elcseréltnek főszabály szerint nem lehet gyereke, ágyékunkból maximum vérpermetfelhő, nem pedig családfa tör elő. Ez a szabály addig tök fasza, amíg univerzális, de ha nem vonatkozik mindenkire, akkor azért rongálja a morált. Én még kibírom kismichel nélkül, de egy idő után azért lehet, hogy bennem is tanyát ver a kisemmizettség érzése, na. De arra sosem kaptunk ígéretet, hogy a világ fair lesz, ha mégis így gondolod, kérdezz meg egy afrikai palládiumbányász kisklambót, hogy hogy érez ezzel kapcsolatban. Szóval life sucks, get a fucking helmet.

A harmadik, hogy ha Juniort bárki elrabolja a szerződéskötéstől számított tizenkét éven belül, akkor a Rend bukó, lehet szalonnát sütni a lángoló romok felett. Márpedig Joshua Nathaniel egyesek szerint elhozza a világvégét, mások szerint ő a megváltó (kultisták rulez), megint mások szerint csak a belőle kisajtolt váladékoktól lesz igazán finom a krokodilos gumicukor – vagyis keresett személy, termék és szolgáltatás egyben. Hah, gondolhatnád, időutazás: jól meg kell akadályozni a szerződést, és akkor ez megelőzhető. Ez igaz lenne, ha szeretve tisztelt nagyjaink nem két éve, jóval a mi csatlakozásunkat megelőzve tették volna a mágikus satuba mindannyiunk kollektív golyóit, de ez így történt, szóval ez a vonat elment.

A helyzetet tovább árnyalja, hogy nem egy időutazás zajlandik majd éppen, hanem kettő.

Az egyik idehozta nekünk Juniort, aki – szegény – átköltözött a szüleivel meg a nagyszüleivel Kanadába, többször majdnem elrablódott, lehúzott húsz évet, tényleg elrablódott, amitől összedőlt a Rend. Amiről az azon a valóságvonalon mérsékelten boldogan élő kompániánk akkor értesült, amikor rájuk szakadt a bosszúszomjas mágia. Ezért mialatt Franky, Abira, Jasmine, és Gerard elmentek mindenkit szétkapálni, mi ketten Barbarával (a többiek csak segítettek) végrehajtottunk egy rituálét, amitől Junior nem várt módon testileg-lelkileg visszakerült ide, huszonöt évesen, mialatt jelenleg öt, és az eredeti tervek szerint a tudata került volna vissza az ötéves testébe.

A másik vonalon kis QT hajtott végre egy ilyen rituálét, ami sikerült, ezért a nyomorult egy mindenféle más városbeli Elcseréltekkel végiglumpolt éjszaka tényszerűen brutális másnapján kénytelen alapanyagokat vadászni, hogy végrehajtson egy rituálét, amivel mindenkit visszahelyez az időben pár nappal. (Junior nem jön velünk.)

Eddig tiszta? Ha nem, nem gond, itt már én is kezdtem elveszteni a fonalat ám.

Ha kis QT rituáléja sikerül, visszakerülünk a Nagykorút és Annemarie-t autóbalesetet megelőző időpontra – és ezzel az azt megelőző időpontra, hogy Gerard elkezdené felhívni a figyelmet a másolata szerverére, ezáltal megindítva az apokaliptikus foscunamit. És mivel az első, a belépéssel együtt járó vérrituálé azt eredményezi, hogy mindenki, aki átesik rajta, a Múló Idő kegyébe lesz ajánlva (bazmeg!!!!) Gerard is velünk együtt részesül abból az adományból, hogy az időben visszaugrás után megmaradnak az emlékei, amikor visszakerülünk a saját múltbeli testünkbe. Ez sok érdekes beszélgetéstől és mérsékelten vicces félreértéstől kímél meg majd minket a múltban. Hogy ezt a trükköt ne tudja utánunk csinálni, a még eszméletlen Cerebro öt új orrlyukkal gazdagodott.

Hogy biztos irányba legyünk állítva, még megtudtuk, hogy a Rejtőző valóban Cerebro – amúgy használhatatlan gonádjai egyéb input hiányában a bársonyos hangú Trinity-re küldenek válaszjelet, hogy az ég akárhová tegye a lúzer fattyút. A Gyújtogató Virginie, aki azért zabos ránk, mert a szíve szottya, vagy kiafaszom, Olivier azért bukott le, mert mi rájöttünk, mit csinál (és azért ránk haragszik, mert André letépné a fejét, ha vele kezdene emberkedni, ezért ez így biztonságosabb bosszúszomj). Oz, Virginie imádó bátyja pedig bepöccen, ha Virginie a mi kezünk által szenderül jobblétre, és ez persze azért nagyszerű, mert ő az összes, a Rend birtokában lévő ingatlan hollétével és állapotával tisztában van.

Az egyéb áruloidokról. Aki bármilyen szabályt megszegne, de sosem ártana – Ludovic. Aki mindig betartja a szabályt, de csöppet sem érdekelné, ha bármelyikünk meghalna – Sophie.

Mi van még? Trinity lehetséges sorsai: levágjuk az Internetről, és szabadon engedjük a Sövénybe (új Más, juhé!); levágjuk a Sövényről és szabadon engedjük az Internetre (elbitangolt full AI, juhé!); esetleg átállítani hozzánk. Junior valóságvonalában meghalt, mialatt nekünk segített, de lehet, hogy még ezt is meg lehet változtatni.

Ha már Cerebro halott volt, ki is fosztottuk, beléptünk a tabletjébe, és bizonyosságot szereztünk arról, hogy van terminálja Trinityhez (a parancsikon szerint TAM), aki négy node-ból áll, ebből három node-ról tudjuk, merre van (a negyedik Gerard másolatánál dekkol ugye). Ha már ott jártunk, összevetettük a Gerard szervere által figyelt áramingadozásokat a Trinity jelzése szerint áramproblémákkal küzdő második node-dal, és megállapítottuk, hogy az eddig általunk nem ismert szerver a koreai banknál üzemel. Egy node egy szatelliten kering, azt fizikailag macerás meghákolni. Komolyan veszek egy fekete hoodie-t, már akkora mesterhacker vagyok.

Az ivászat, amire a metafizika és az életveszély érzése miatt nagy igény volt, ekkor egy kicsit lelassult. Kiderült ugyanis, hogy ostromra készülünk, amiben változatos segítőink lesznek: a halálpapok (Henri, Trixie (nem az Elcserélt, hanem akivel még a koreai szellem kapcsán bizniszeltünk – mindegy), Michel (nem én), meg talán Tabitha), voltak vérfarkasok (Anika – akinek Gerard megszerezte a számát, szép – és Miguel), valamint ígértek egy Pansoni kapitányt és egy kupac fiatal vámpírt. Kurva sok szívességet válthattak be ezért az estéért, de ha a tervek sikerrel járnak, úgysem számít. A kék sarokban egyre növekvő számú kommandós, egyre meredekebb fegyverzettel. Az első tucatot viszonylag könnyen el sikerült hárítani, a páncélautókba amerikai tankelhárító rakéták csapódtak, a deszantosokból meg darált húst csinált rappelezés közben az éjszaka is kitűnően látó véderő. Franky és Gerard előre ment szecskázni. Mi a csatorna felől érkező jóképességűeket kézigránáttal fogadtuk, és a végén a biztonság kedvéért utána dobott Félix egy egész fürtre valót, amivel végképp elvette a kedvüket a barlangászástól.

Én ittam. Időnként koccintottam Barbarával. Vigyáztam azért, hogy nagyon el ne szálljak, mert az alkohol, a stressz és a géppisztoly együtt nem annyira nyerő párosítás.

Aztán amikor tényleg maxra fordult a mészárlás, és már kezdtek tényleg közel érni a símaszkos formák, egyszer csak vörösbe borult a világ, és az Ezüst Macskában találtuk magunkat, némiképp zavarodott állapotban. Éppen a Szabadítmány koncepcióját tárgyaltuk a főcsővezetőkkel, meg pár másik arccal. Virginie eljátszotta még egyszer a hisztizve kirohanását, mi pedig hitetlenkedve néztünk egymásra, és gyors szünetet kértünk, hogy egyeztessük az emlékeinket.

Junior elmondta, hogy szerinte húsz százalék esélye van a normális, emberi életre. Én már akkor is megmondtam neki, és most is megmondom.

Volt rosszabb.