Redves Naplóm!
Végre van egy szusszanásnyi időm magamra is, hogy összeszedjem a gondolataimat.
Előre tudom, hogy nem fog sikerülni. Csak sodródok az eseményekkel hetek óta.
Hónapok. Mindegy.
Leírtam. Hazugság volt. Kitöröltem. Azért leírom újra:
„Ha tudtam volna, hogy mi történik velem, inkább kihagyom Courchevel-t…”
Az van, hogy egyrészt még mindig nem tudom pontosan, hogy egyáltalán mi történt. Minél többet árulnak el nekem, annál biztosabb vagyok benne, hogy nem is akarok mindent tudni. Másrészt viszont… még csak két hónap telt el, de ugyanúgy, ahogy tudom, hogy nincsen visszaút, úgy be kell vallanom magamnak, hogy látva amit láttam, tudva amit tudok, nem is akarnék visszamenni oda, ahol voltam. Aki voltam.
Legfeljebb néha. Kicsit. Pihenni.
Szóval, akkor menjünk szépen sorban.
Vért pisilve, kurva sok lemondással, fogcsikorgatással és esetenkénti sikoltozással ugye, de meglett az a tetves diploma (très honorable, hogy Anya is örüljön). Aztán meg a fehérzaj.
Persze, mivel annak a drága, csodálatos, életadó dögnek semmi sem elég jó, természetesen menjek tovább mesterképzésre, onnan meg doktorálni. Ahogy ismerem, a következő lépés úgyis az lett volna, hogy rádobhatok ugyan húsz év tanulás után még négyet egy karrierre, de ha közelít a harminc, akkor meg már unoka is kellene és amúgy is úri huncutság ez egy nőnek.
Tehát, még két év a Mester, azután még három év a Doktor és ha annyira béna voltam, hogy ezalatt nem sikerül leakasztanom egy természetesen jól kereső faszit, aki eltart mindkettőnket és még egy-három kölköt is, akkor azért elnézi, ahogy elbohóckodok, de ne húzzam sokáig.
Ja, nem is négy év, csak három van a faszkeresésre.
Ha már egyet elcsesztem azzal, hogy halasztok.
Ha most közlöm vele, hogy lehet, egyáltalán nem tanulok tovább, akkor kitér a hitéből.
Oké, na! Normális nyaralás helyett meló, hogy meg tudjak pattanni otthonról, Anyám hisztijei, érzelmi zsarolások és a sötét jövőm minél érzékletesebb leírása. Ebben mondjuk nem tévedett sokat, de nem úgy és nem azért. Apu szokás szerint egy erélytelen pöcs látszata mögött csinálja úgyis azt, amit ő akar és szerencsére ezt kiterjesztette rám is. Ha már megtanítani nem tudta. Vagy nem akarta? Igen, ez elég logikus, így utólag.
Hálás vagyok azért neki, hogy lenyugtatta a sárkányt és bár ritka szarul sült el minden tekintetben, de voltaképpen őszintén kedves ajándék volt a karácsonyi síelés is.
Courchevel. Ugh!
Mit mondhatnék, hogy ne legyek egy hálátlan kis ribanc?
Apu nem spórolt, tényleg megadta a módját, hogy elismerje a diplomámat.
Hôtel Saint Roch – öt csillagos kibaszott luxus, csodás szoba, isteni kaják! Az időjárás is teljesen jó volt, a pályák is fantasztikusak, a kiszolgálás elsőosztályú.
Na, ezzel el is mondtam mindent, ami jó volt.
Nicole eleve húzta a száját, mert inkább a Bahamákra akart utazni és naponta legalább egyszer kihangsúlyozta, hogy csak miattam van ott. Persze, miattam. Hülye kurva!
Patrice meg úgy viselkedett, mintha nem ő is az apja pénzét költené, minden egyes rohadt eurót háromszor is a fogához vert, mielőtt kiadta volna. Ha Apu nem adja oda az arany AmEx-et, akkor nagy szarban is lettem volna, ha bármit akarok mondjuk enni azon kívül, ami a szobához jár. A seggfej!
Az ötödik napon sikerült rájuk nyitnom Nicole szobájában, miközben a tus alatt tolták erőből az anált, az a büdös kurva meg úgy visított, mint a karácsonyi malac a döfés előtt. Megérdemlik egymást, remélem ronda és kövér gyerekeik lesznek. Mondjuk anál mellett sanszos, hogy nem.
Ahelyett, hogy bebasztam volna közéjük egy kenyérpirítót, szépen csendben távoztam inkább.
Aztán megittam egy… négy dupla platina Johnnie Walker-t a bárban, leráztam egy negyvenes angol faszit, aki mindenáron meg akart dugni és elindultam síelni. Egyedül. Éjszaka.
Az egyszerűbb persze az lett volna, ha nagy sebességgel beleszakadok egy csoport fenyőbe vagy kitöröm a nyakam valahol, de persze nem ez történt. Hogy mi, arról fogalmam sincs.
Emlékszem valami éles, fehér fényre. Azt hittem, hogy helikopter reflektora és engem keresnek, vagy valaki mást, aki eltűnt. Aztán a nagy semmi. Apróságok. Hideg, fém vizsgálóasztal. Fehér maszkos, köpenyes alakok sürgölődnek körülöttem. Nem tudok mozdulni, miközben arra gondolok, hogy basszus, tényleg sikerült fejjel mennem valami fának és itt halok meg.
Fogalmam sincs. Talán ne is legyen. Pedig érzem, hogy rengeteg dolog történt még és rengeteg idő telt el és azt is érzem, hogy szart sem érek az elzárkózással, előbb-utóbb elő fog jönni minden. Szinte minden. Azt mondják.
Az első kép, amire emlékszem, hogy anyaszült meztelen menetelek egy rakás másik emberrel összeláncolva a nyakunknál fogva és az apró, üvegszerű kavics az úton vágja a talpamat. Ami totálisan szürke és enyhén gumiszerű. Ennyit a szoláriumra feleslegesen kiadott százasokról. Fura emberek és még furább emberszerű lények verekednek össze a legfurább nem-emberszerű lényekkel, levágott végtagok és sötétzöld vér száll a levegőben, aztán lehullanak a láncok és menetelünk, menekülünk egy természetellenesen fekete erdőn keresztül.
Lassan, de biztosan tódulnak a kérdések – hogy kerültem ide, hol van az az itt, milyen messze lehetek az Alpoktól, ha pucéran is csak alig fázok, akkor nem lehet kevesebb huszonhét-nyolc foknál, miért szürke a kezem és a lábam, ki volt az, aki teljesen szőrtelenített és egyáltalán miért? Ja, és hova a kurva életbe lett az összes hajam és a szemöldököm?
De csak hallgatok és figyelek. A vezérnek tűnő fehérhajú faszi röviden és velősen közli a tényállást: titeket elraboltak a Tündérek, most szabadok vagytok, mehettek balra a rabság, jobbra az ismeretlen vagy velem a szabadság felé. Ennyi, csókolom!
Maradok a seggemen, akkor is, amikor egy hínárhajú picsa elveszi mellőlem a fura lándzsát, ami fogalmam sincs, hogyan és mikor került hozzám. Akkor is, amikor a szó szerint villámló szemű csaj odajön hozzám, a kezembe nyom valami teát és kérdezgetni kezd, hogy mi a nevem, mire emlékszem, hogy érzem magam. Amikor bőgni kezdek, akkor meg csak átölel és a hátamat simogatja és azt mondja, egyszer rendben lesz minden. Nem tudja, hogy még hallom, amikor távoztában hozzáteszi „remélem”.
Hajnalban már csak a csoport negyede megy tovább az erdőben, a többiek az éjszaka elindultak a maguk útján. Volt állítólag valami verekedés is hajnalban, meg talán egy kivégzés is? Utólag megvan a sztori, hiszen elmesélték, de én nem emlékszem semmire belőle. Az erdőből és a langyos melegből túl hirtelen és túl fájdalmas a váltás a vasúti raktár fagyos betonpadlójára. Meg sem merem kérdezni, hogyan és miért, csak körbetekerem magamon az érdes pokrócot és bekuporodok én is a remegő csoportba a kattogva zümmögő hősugárzók közé. El is nyomhatott az álom egy-két órára, mert már csak arra ébredtem, hogy Trixie (villámszemű) rázogatja a vállam, hogy menjek én is a kupac ruhából öltözködni és egyek valamit. És boldog karácsonyt!
Ekkor bőgtem el magam megint, hiszen elképzelhetetlen, hogy csak két nap telt volna el!
De nincs idő magammal foglalkozni azon túl, hogy a bugyi száraz, a sportmelltartó kényelmes, a Motörhead póló túl nagy, hármat hajtok a farmer szárán és fél számmal biztos kisebb ez a Converse. Vannak rajtunk kívül még gyerekek is, akik sokkal elveszettebbek (haha!) és szerencsétlenebbek, mint mi, többiek. A fekete prémes arcú, a kosszarvú, a homokszobor, a templomi angyal, a vízköpő, a pengekezű, a villámhajú, a kigyóbőrű… előre rettegtem attól, hogy valahonnan előkerül egy tükör is és meglátom, hogy én hogy nézek ki valójában. Már ha nem valami drogos after ez az egész vagy valami extrém kibaszósdi útban a Pokol felé.
Mindegy. Nem az volt. Vagy még mindig az.
Két hónap telt el és valahol még mindig nem térek magamhoz. Vagy nem történik semmi és van egy kevés időm bőgni, meg azon rágódni, hogy most akkor mi a fasz van, mi a fasz lesz? Vagy esemény van és akkor csinálom a csinálást a kérdésekkel meg ráérünk később foglalkozni.
Túl sok az ismeretlen ember… na igen, voltaképpen „ember” vagy mi.
Szóval, túl sok az információ, az odafigyelni és biztosan megjegyeznivaló és a fenyegetettség, hogy versenyzünk a halálsoron, mert a megpróbáltatások még mindig nem értek véget…
Egész egyszerűen nincs idő megállni és átgondolni mindent és semmit sem, csak ösztönből, zsigerből megy az igen és a nem, néha egy kis talán. Különben becsavarodsz, vagy megtopansz és nem tudsz lépni tovább akkor sem, ha arrébb kéne állni a lezúduló sziklák útjából.
Nekem csak az dobogott végig az agyamban, hogy január negyedike van és nekem hetedikén jön vissza a vonatom Párizsba. Mert volt egy jegyem. Meg egy kretén barátom, meg egy hamis barátnőm. És azt sem tudom, hogy keresnek-e vagy egyáltalán, ki jön vissza az én jegyemmel hetedikén? Mert Apu hangja vidám volt, amikor felhívtam és csak arról kérdezgetett, hogy ugye minden rendben és kényelmesen vagyok és nem szenvedek hiányt semmiben? Csak nem lehetnek ekkora rohadékok, hogy egy szót sem szólnak napokig a szüleimnek…
Persze lehettek volna, akár. De ez már soha nem derül ki.
Túl kényelmesen símult a kezembe az edzett taktikai kés, túl simán szedtem szét és raktam újra össze a pisztolyt, túl egyszerűen vagyok senki a tömegben, túl kézenfekvő volt azt a valamit, aki az én ruhámat viselte az én piros kabátom alatt, az én bőröndömbe csomagolt össze és az én jegyemmel utazott haza, egyszerűen belökni abba a WC-be és addig döfni vágni és szúrni, amíg recsegő-ropogó, fenyőgallyakból összefont bábúvá változik a hullamerevségben.
Utána már pihekönnyű feladat volt felkapni a kabátot, visszamenni az ülésig és a két faszarc értetlen arcának látványán röhögni, miközben a TGV begördült a Gare De Lyon csarnokába.
Összeszedtem a bőröndjeimet, adtam két nagy csattanós puszit Nicole arcára és közöltem Patrice-szal, hogy szakítottunk és soha a büdös életben nem akarom többé látni egyiküket sem. Külön öröm volt, amikor Nicole döbbenten habogva még megkérdezte, hogy dehát miért? Én pedig nyugodtan, tagoltan ismételhettem el a két tetű előtt, amit ez az ostoba kurva visított a zuhany alatt. Az a balfasz Patrice még utánam nyúlt, hogy elkapja a kabátomat, de az addig nyugodtan szemlélődő Dixie egyetlen mozdulattal törte el a csuklóját. És még ottmaradt kicsit beszélgetni, miközben Patás és Vakond felkapták a csomagjaimat és kedvesen rángattak, hogy még elérjük a vonatot Lille felé.
Fú, bazmeg!
1.600 szó és egyrészt a felét sem írtam le annak, amit akartam, de a negyedét sem annak, ami történt. Szerintem nem is nagyon akarom, de azért majd folyt. köv.
